A keleti front még a II. világháború mércéjével mérve is borzalmas hely volt. A keleti fronton zajló háború négy éve alatt katonák és civilek milliói haltak meg, miközben a náci Németország és a Szovjetunió könyörtelenül ütötte egymást. Bár a németek 1941-ben és 1942-ben komoly károkat okoztak, a Vörös Hadsereg 1942 végén a sztálingrádi csatában átvette kezdeményezést, és a következő három év során lassan porrá zúzta a Wehrmachtot.
A második világháborúról szóló legújabb kori történetírásban a kérdés kevésbé a „hogyan élték túl a szovjetek?”, mint inkább a „hogyan teljesítettek a németek ilyen jól?” kérdéssé vált. A hatalmas szovjet emberelőny, a Németország ellen végrehajtott szövetséges bombázóoffenzíva által okozott pusztítással és a nyugati anyagi támogatás rendkívül megnehezítette a német kilátásokat. A németek mégis nagy optimizmussal kezdtek a háborúba, és sokan úgy vélték akkoriban, hogy a Wehrmachtnak csak egy hajszálon múlott, hogy végleg legyőzze a Szovjetuniót. Hogyan nyerhették volna meg a németek a háborút? – teszi fel kérdést Robert Farley.
Időzítés
A támadók általában előnyben vannak, amikor megválaszthatják a támadás pillanatát. Általánosságban elmondható, hogy a németek technológiai szempontból bölcsen időzítették a Szovjetunió elleni támadásukat, mivel a szovjetek az 1930-as évek közepén fegyverkeztek fel, és így a németekhez képest sok elavult felszereléssel rendelkeztek. Ráadásul a szovjetek éppen egy jelentős haderőmodernizáció kezdetén álltak, amely új harckocsikkal, repülőgépekkel és más fegyverekkel látta volna el a Vörös Hadsereget.
A németek is modernizáltak: a Párduc, Tiger I és Tiger II harckocsik a Barbarossa-hadművelet kezdete után álltak német szolgálatba, csakúgy, mint az Focke-Wulf 190 vadászgép és néhány más korszerű hadifelszerelés. De ahogy David Glantz is érvelt, a modernizáció mérlege később a Szovjetunió javára billent, amely gyors ütemben bocsátotta rendelkezésre az új felszereléseket a Vörös Hadseregnek.
Hadműveleti változások
Ha a németek 1941-ben és 1942-ben más hadműveleti döntéseket hoznak, akkor azok lehetővé tették volna a győzelmet?
1941-ben a Wehrmacht a nyár végén a Moszkva felé irányuló támadásról átirányította a figyelmét, hogy ehelyett a több százezer szovjet katonával foglalkozzon Kijev körül. A Wehrmacht győzelmet aratott, aminek ára azonban a moszkvai hadműveletek jelentős késése volt. Hasonlóképpen, 1942-ben a Wehrmacht a Moszkva környéki szovjet állások megtámadása helyett a déli előrenyomulás mellett döntött (amely Sztálingrád közelében ért véget).
Mindkét esetben a német győzelem kontrafaktuális ígérete attól az elképzeléstől függött, hogy Moszkva eleste valamilyen módon a szovjet állam összeomlásához vezetett volna. Ennek alátámasztására alig van bizonyíték; a szovjetek készen álltak arra, hogy harcoljanak Moszkváért, de a Vörös Hadseregnek arra is voltak tervei a harc folytatására, ha a főváros elesik. Moszkva gazdaságilag jelentős volt, de nem annyira, hogy a szovjetek ne tudták volna nélküle folytatni a harcot. Különösen, ami 1941-et illeti, ha a Wehrmacht nem semmisítette volna meg a Vörös Hadsereg erőit Ukrajnában, akkor ezek az egységek rendelkezésre álltak volna a téli ellentámadásokhoz. Mindent egybevetve, nem tűnik valószínűnek, hogy konkrét hadműveleti változtatások különbséget tettek volna.
Nemzetiségek
A háború közepén tartott egyik ritka konferenciájukon japán diplomaták szkeptikusan nyilatkoztak arról, hogy Németország valóban képes-e legyőzni a Szovjetuniót, és ezért azt javasolták, hogy a náci kormány azonnal nyilvánítsa függetlenné az olyan országokat, mint Észtország, Lettország, Litvánia és Ukrajna, hogy további támogatásokat mozgósítson egy szovjetellenes „keresztes hadjárathoz”. A Szovjetunió alávetett népei nem törődtek sem a bolsevikokkal, sem az oroszokkal, és a háború alatt nagy számban harcoltak a németek oldalán, még a függetlenség ígérete nélkül is. Ahogy Samuel Newland érvel, egy kifejezetten bolsevikellenes keresztes hadjáratként megfogalmazott háború még az oroszok körében is jelentős támogatást generálhatott volna.
Sajnos a németek számára a náci rezsim jellege lehetetlenné tette, hogy komolyan elgondolkodjanak egy ilyen erőfeszítésen. A nácik a keleti hódítás gyümölcseivel működtették háborús gépezetüket, ami kevés teret hagyott az oroszok, ukránok vagy bárki más felszabadításának. A nácik a német gazdaságot is a keleti rabszolgamunka kizsákmányolására építették, egészen a tömeges éhínségig.
Az összeomlás
Aligha volt irracionális a németek részéről, hogy azt hitték, a Szovjetunió összeomolhat a német invázió által okozott többszörös csapások súlya alatt. Az első világháborúban Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és a császári Oroszország elkeseredett háborút vívott egymással, főként nem orosz területeken. A kevesebb mint három évig tartó konfliktus után Oroszországot súlyos belső zavarok érték, amelyek végül a forradalomhoz vezettek. 1917 végére Oroszország teljesen kilépett a háborúból. A németek úgy vélték, hogy a bolsevik rezsim népszerűtlen, hogy az orosz lakosság körében nincsenek olyan gyökerei, mint a cári rezsimnek voltak, továbbá, hogy a nem-orosz nemzetiségek különösen gyűlölik.
Mindezekben a németeknek igazuk volt. A szovjet állam azonban erős alapokat épített magának, gyakran a terror segítségével. A Vörös Hadsereget és más szovjet intézményeket kibelező tisztogatások politikailag is megbízhatóvá tették azokat Sztálin számára, csökkentve egy esetleges puccs esélyét. Az ország legtöbb társadalmi intézményének szoros ellenőrzése megnehezítette, hogy bárki alternatívát kínáljon a Szovjetunió Kommunista Pártjának uralmával szemben. Ez, valamint a német megszállók teljes barbársága azt jelentette, hogy sok orosz úgy érezte, nincs más választása, mint a harc. A szovjet-rendszer sokkal egységesebb volt, mint a cári rendszer volt, és sokkal kevésbé volt hajlandó tolerálni az ellenvéleményeket.
A béke
A háború során a Németország és a Szovjetunió közötti „külön béke” kérdései újra és újra felmerültek, annak ellenére, hogy a két fél szörnyű áldozatokat okozott egymásnak. A háború későbbi szakaszában a japánok mindent megtettek a béke érdekében, azonban Hitler továbbra sem volt hajlandó feladni keresztes hadjáratát a bolsevikok ellen.
Még ha sikerült is volna megegyezniük, sem Németország, sem a Szovjetunió nem tekinthette volna a tűzszünetet másnak, mint átmeneti megoldásnak. A németek a maguk részéről úgy gondolták, hogy bármilyen szüneteltetés hosszú távon valószínűleg a szovjeteknek kedvezne, miközben meg kell küzdeniük a nyugati szövetségesek növekvő erejével is. Nehéz elképzelni, hogy bármilyen békeszerződés, amely nem vezetett volna rendszerváltáshoz sem Németországban, sem Oroszországban, tartósan fennmaradhatott volna.
Japán
A háború megtervezésekor a németek azt remélték, de nem feltétlenül számítottak arra, hogy Japán megtámadja a Szovjetuniót Szibériában. Japán és a Szovjetunió 1939-ben rövid, de intenzív összecsapást vívott Khalkin Golnál, ahol a Vörös Hadsereg csúnyán véresre verte a japán Kwantung-hadsereget. Nem volt alaptalan a remény, hogy Japán élni fog a bosszú lehetőségével, és azzal, hogy a Távol-Keleten lévő szovjet olajkincseket elfoglalja. Japán ehelyett azonban inkább megnemtámadási szerződést írt alá a Szovjetunióval, a nyugati hatalmak ellen a Csendes-óceánon vívott, sokkal szélesebb körű háborújának érdekében.
Ha a japánok ehelyett úgy döntöttek volna, hogy figyelmüket Észak-Ázsiára összpontosítják, rövid és középtávon jelentős sikereket érhettek volna el. Szibéria azonban hatalmas, és a szovjet vezetés helyesen értékelte, hogy a Szovjetunió európai részei sokkal kritikusabb fontosságúak az állam életképességének szempontjából, mint az ázsiai részek.
Bármekkora sikereket is arathattak volna a japánok (és meg kell jegyezni, hogy a Vörös Hadsereg felszerelés tekintetében még 1941-ben is erősen felülmúlta a japánokat), nem valószínű, hogy a japán győzelmek eléggé el tudták volna vonni a szovjetek figyelmet Németországról ahhoz, hogy döntőnek bizonyuljanak.
Összegzés
Németország végzetes hibája az volt, hogy alábecsülte a szovjet állam erejét, valamint a szovjet haditechnikai eszközök egyre javuló minőségét. A háborút megalapozó feltételezések és a német közvélemény előtt azt igazoló érvek szinte lehetetlenné tették egy olyan stratégia elfogadását, amelynek esélye lehetett volna a működésre. A Szovjetuniót ugyanúgy kiütni a háborúból, mint ahogyan Franciaországot kiütötték a háborúból, a földrajzi realitásokat tekintve szinte lehetetlen volt.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
