A „Love It Was Not” kreatív fotómontázs, interjúk és archív tanúvallomások segítségével írja le a valószínűtlen auschwitzi szerelmi viszonyt — írja a Times of Israel.
Egy új dokumentumfilm a történelem egy felfoghatatlannak tűnő darabját mutatja be, amely egy auschwitzi, zsidó fogoly és egy osztrák SS-tiszt közötti kapcsolatot részletezi.
A csinos, almaarcú szlovák fogoly, Helena Citron és a szőke náci százados, Franz Wunsch közötti románcot Maya Sarfaty izraeli filmrendező „Love It Was Not (Ez soha nem volt szerelem)” című, mélyen magával ragadó dokumentumfilmje tárja fel.
Sarfaty többéves kutatómunka eredményeit, szemtanúk vallomásait és Citron rabtársainak megható együttesét, valamint művészi diorámafotókat és felvételeket felhasználva meséli el Citron és Wunsch történetét Auschwitzban.
A Greenwich Entertainment díjnyertes filmje – amely most a világ filmfesztiváljain valamint december 3-tól az Apple TV és az Amazon Prime Video streaming platformokon is látható – mélyebb merülés abba a témába, amelyet Sarfaty a 2016-ban Oscar-díjat nyert „A legszebb nő” című filmjében kezdett el vizsgálni.
A film egy fotóval kezdődik, amelyen Helena Auschwitzban látható, valószínűtlenül egészségesen és boldogan. Ezt a fotót Wunsch csíkos rabruhában készítette kedveséről, lánya, Dagmar szerint sokszor lemásolva, hogy a fotót feldarabolhassa, és Helena fejét más-más ruhákba helyezhesse más helyszíneken, távol az auschwitzi tragikus és kegyetlen környezettől.
Wunsch nyers kollázsmódszere volt az, ami végül Sarfaty-t a filmben végig alkalmazott kreatív fotótechnikához vezette.
A legnagyobb probléma az Auschwitzról szóló film elkészítésével az, hogy nincs vizuális anyag – mondta Sarfaty.
„Az a kevés, ami ott van, nagyon ismerős, túlságosan is ismerős”
— mondta Sarfaty.
„Mindannyian láttuk már, nem dobogtatja meg a szívünket.”
Miközben megoldások után kutatott, az éjszaka közepén jutott eszébe egy – Wunsch folyamatos használatát utánozva ugyanazzal a Helenáról készült fotóval.
A különböző szereplők fotóit felhasználva Sarfaty a kivágott képeket a történet különböző helyszínein állította színpadra és vette fel: az auschwitzi barakkokban, a krematóriumban, abban az osztrák tárgyalóteremben, ahol Wunschot háborús bűnökért bíróság elé állították az 1970-es években.
„Azt akartam, hogy a közönség képes legyen különbséget tenni az illusztratív jelenetek között, hogy lássa, hogyan játszom az információkkal és hogyan hozok létre drámát”
— mondta Sarfaty.
A dráma persze már benne van ebben az Auschwitz-alapú történetben.
Helena egyike volt annak az első 1000 szlovákiai nőnek és lánynak, akik 1942-ben, a megsemmisítő tábor építése idején érkeztek Auschwitzba. Először veszélyes bontási munkára osztották be, majd szerencséje volt, hogy munkát kapott a Kanadában, az elgázosított emberek bőröndjeinek és személyes tárgyainak raktárában.
Ő és a többi oda beosztott nő néha talált élelmet vagy meleg ruhát. Helena, egy kántor lánya, aki egykoron arról álmodott, hogy felléphet, szintén ott kapott szerepet, hogy énekeljen a 20 éves Wunsch, a Kanada műveletet irányító SS katona születésnapi partiján.
Az egyetlen német dalt adta elő, amit tudott, a „Liebe war es nie” (Ez soha nem volt szerelem) címűt, ami mélyen megérintette Wunschot.
Elkezdtek egymásnak kis üzeneteket küldeni, és titkos kapcsolat alakult ki közöttük, ami mindkettőjük számára a halált jelenthette volna. A többi fogoly tudott szerelmükről; ahogy az egyik túlélő megjegyzi a filmben: „az őrületig szerette a lányt”.
Helena története 1944-ben újabb drámai fordulatot vett, amikor idősebb nővére, Roza férjével és két gyermekével megérkezett Auschwitzba. Roza férjével Palesztinában élt, de visszatértek Európába, ahol megszülte második gyermekét, majd mindannyian a koncentrációs táborba kerültek.
Ott, Roza érkezésének napján Wunsch közbelépett, és a gázkamrák öltözőjében megmentette Rozát, gyermekeit és férjét azonban a halálba küldték.
Ez az elviselhetetlen pillanat mindkét nő életének hátralévő részében velük maradt. Auschwitz után Izraelbe költöztek, mindketten megházasodtak, és új életet és családot alapítottak.
Wunsch és Citron a háború után nem tartották a kapcsolatot, bár amikor az oroszok felszabadították Auschwitzot, még egyszer elbúcsúztak egymástól.
Nem is találkoztak többé, egészen addig, amíg Wunschot háborús bűnök miatt nem állították bíróság elé Ausztriában az 1970-es években, és Citron eljött tanúskodni az érdekében, felesége kétségbeesetten írásos kérésére.
Citron tanúvallomást tett arról, hogy Wunsch hogyan segített neki Auschwitzban, de azt is leírta, hogy milyen kegyetlen módon büntette a férfi foglyokat. Ezt a filmben a Kanada raktár túlélői is visszhangozták, akik közül néhányan nem tapasztalták Wunsch szelídebb oldalát.
A dokumentumfilmben Sarfaty a Citron és nővére, Roza videóra rögzített vallomásait használja, akik már nem éltek, amikor a film készítésébe kezdett. A felvételek a tárgyalt témákkal foglalkoznak, többek között Citron Wunschhoz és a nővéréhez fűződő kapcsolatával, valamint az egész életen át tartó szomorúságával és diszfunkciójával.
Maya Sarfaty rendező, akinek díjnyertes dokumentumfilmje, a „Love It Was Not” most indul útjára a streaming platformokon és a filmfesztiválokon (Maya Sarfaty jóvoltából).
Sarfaty, aki a filmet élet- és munkatársával, Nir Sa’arral készítette, már gyerekkora óta ismerte a történetet, amikor képzőművészeti és színjátszó órákra járt Miki Marinhoz, Roza Orenstein lányához, Helena nővéréhez és Auschwitz-túlélő társához.
Sarfaty mindig is tudta, hogy valamit kezdeni fog ezzel a tragikus történettel, és először regényt, majd filmforgatókönyvet akart írni belőle. De Helena és SS-barátja története olyan hatalmas volt, hogy a párbeszédeket sosem érezte hihetőnek.
Körülbelül hat évvel ezelőtt Sarfaty és Marin felvette a kapcsolatot Dagmarral, Wunsch lányával, aki kíváncsi volt és szívesen együttműködött. Ő adta át Sarfaty-nak apja naplóit, ami Sarfaty számára fordulópontot jelentett abban, hogy belevágjon a dokumentumfilm elkészítésébe.
Sarfaty először „A legszebb nő” című rövidfilmet készítette el, amely Helena és Roza gyermekeinek találkozásáról szól Dagmarral.
„Dagmar úgy érezte, hogy ő annak a hősnek a lánya, aki megmentette a nővéreket”
— mondta Sarfaty.
„Miki nem így érezte, mert végül SS-kapitány volt Auschwitzban. Azért segített Helenának, mert szerette őt”.
További összetett kapcsolatokra is fény derült, ahogy Sarfaty folytatta a kutatását. A két nővér közel állt egymáshoz, de Roza mindig Helenát hibáztatta a gyermekei haláláért, ami életre szóló haragot szült közöttük.
Sarfaty interjút készített a Kanada raktár túlélő asszonyaival is, miután először meghallgatta vallomásaikat a Yad Vashemben és a Steven Spielberg Zsidó Filmarchívumban.
„Minden alkalommal, amikor meghallgatsz egy történetet, el sem tudod képzelni, hogy van egy másik történet, ami rosszabb – ez egy másik pokol és egy másik pokol és egy másik pokol”
— mondta Sarfaty.
Sarfaty szerencsésnek érezte magát, hogy a Helena és Wunsch közötti románcról tudó nők közül oly sokan még élnek – a holokausztot túlélő, ma már 90-es éveikben járó, életerős és tisztán gondolkodó nők.
„Nagyon sokatmondó volt őket meghallgatni, mert segítettek megérteni, hogy milyenek voltak számukra a mindennapok, hogyan tudott a férfi segíteni neki”
— mondta Sarfaty.
„Az ezer nőből álló kórus, a hősök, ők viszik a történetet az elejétől a végéig, és nem félnek kimondani a legrosszabb dolgokat. Tele vannak empátiával, de őszinték.”
