Ahogy kollektíven belevágunk az éghajlatváltozás korszakába, a nemzetközi kapcsolatok, ahogyan azokat közel négy évszázada ismertük, a felismerhetetlenségig meg fognak változni. Ez a változás valószínűleg elkerülhetetlen, sőt talán még szükséges is. De új konfliktusokat, és ezáltal háborút és szenvedést is fog okozni – írja Andreas Kluth.
Az 1648-as vesztfáliai béke óta a diplomaták – békeidőben és háborúban egyaránt – többnyire a nemzeti szuverenitás elvét vallják. Ez az Egyesült Nemzetek Alapokmányában rögzített gondolat, miszerint az idegeneknek nincs joga „beavatkozni olyan ügyekbe, amelyek lényegében bármely állam belső joghatósága alá tartoznak”.
Ez az elképzelés a modern államok egész rendszerével együtt a harmincéves háború fizikai és pszichológiai romjain született. Az európai hatalmak 1618-tól kezdve szinte akarva-akaratlanul beavatkoztak egymás területein. A háború során minden közép-európai polgárból körülbelül minden harmadik meghalt. Ebben a kontinentális temetőben az államférfiak (mindannyian férfiak voltak) úgy döntöttek, hogy az a legjobb, ha ezentúl minden állam csak a saját dolgával törődik.
A vesztfáliai békében senki sem volt annyira megtévesztve, hogy azt hitte, ez a realista elképzelés véget vet a háborúnak, mint olyannak. Végül is a szuverenitás elismerésével a rendszer elfogadta, hogy az országok nemzeti érdekeiket követik, amelyek hajlamosak ütközni egymással. Az új konszenzus legalább esélyt kínált arra, hogy megakadályozza az újabb válogatás nélküli vérontást.
A szuverenitás elve még akkor sem volt abszolút vagy vitathatatlan. A legjobb idealista ellenérv sokáig a humanitárius érv volt – hogy az országoknak nemcsak joguk, hanem kötelességük is beavatkozni más államokba, ha azok például népirtáshoz hasonló atrocitásokat követnek el.
Most azonban egy még erősebb érv szól a szuverenitás ellen, amelyet olyan gondolkodók hoztak fel, mint Stewart Patrick a Council on Foreign Relations-ben. Egy olyan világban, ahol minden ország kollektíven szembesül a globális felmelegedéssel, a szuverenitás egyszerűen már nem tartható fogalom.
Ez a felismerés valószínűleg a COP26, az ENSZ Glasgowban zajló klímacsúcstalálkozójának számos küldöttjét is elérte. A tárgyalások tétje nem egy ország „nemzeti” érdeke, csak annyiban, amennyiben az része fajunk kollektív érdekének, hogy megőrizzük a globális közös javakat: a légkört és a bioszférát.
Egy Kínában, az Egyesült Államokban vagy Indiában kibocsátott szén-dioxid-molekula ki tudja, hová száll, és mindenütt felgyorsítja az éghajlatváltozást. Németországban elárasztja a városokat, Ausztráliában felégeti az erdőket, Afrikában éheznek az emberek, a Csendes-óceán pedig elárasztja a szigeteket. Ezért a világ összes emberének jogos érdeke fűződik az adott országban kibocsátott üvegházhatású gázokhoz.
A nemzetközi kapcsolatokban bekövetkezett elmozdulás korai és tragikomikus bizonyítéka volt a brazil elnök, Jair Bolsonaro és francia kollégája, Emmanuel Macron közötti 2019-es porhintés. Bolsonaro, a populista tűzharcos, abban az időben hagyta, hogy a tüzek az Amazonas esőerdejének nagy kiterjedésű területeit égessék. Ez történetesen a világ elsődleges „tüdeje” vagy „szén-dioxid-nyelője”, amely az üvegházhatású gázokat kivonja a légkörből és a fákban tárolja. Csakhogy most az Amazonas visszaböfögte a szenet a levegőbe.
Sokak nevében szólva a francia elnök azzal vádolta meg brazil kollégáját, hogy „ökocídiumra” bujtogat. Úgy hangzik, mint az új népirtás, nem igaz? Bolsonaro visszavágott, hogy Macron neokolonialista, majd egy szexista, Macron feleségét célzó poénnal folytatta.
Az alapkérdés a szuverenitás volt: A Brazíliában található esőerdő Brazília vagy a világ ügye? Egy hipotetikus jövőbeli forgatókönyv szerint egy Franciaország által vezetett szövetségnek jogában állna-e háborút hirdetni Brazília ellen, hogy megakadályozza az ökocídiumot, és ezáltal az emberiség öngyilkosságát? (Szerencsére e héten 100 ország, köztük Brazília is, ehelyett elkötelezte magát, hogy együttműködik az erdőirtás fokozatos megszüntetésében).
Ez új gondolkodási irányt nyit a világ dolgairól. A politikai döntéshozók már most az országokon belül és az országok között a globális felmelegedés által előidézett új típusú konfliktusok elemzésével vannak elfoglalva. Ezek közé tartoznak az édesvízhez való hozzáférésért, a termőföldek eltűnése miatt vagy a népvándorlások miatt folytatott háborúk.
A nemzetközi kapcsolatok működési rendszerének, a vesztfáliai szuverenitásnak a fokozatos elavulása azonban még ennél is nagyobb felfordulást okozna. És ez elkerülhetetlennek tűnik. Egyes hatalmak vagy szövetségek a jövőben katonai beavatkozást fontolgatnak majd más államokban, hogy véget vessenek annak, amit ők ökocídiumként fognak definiálni. Mások akár háborút is indíthatnak, ha úgy vélik, hogy a rivális országok olyan egyoldalú intézkedéseket tesznek az éghajlatváltozás ellen, amelyek saját érdekeiket veszélyeztetik.
Az amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács például elgondolkodott azon, hogy mi történne, ha valamelyik ország hatalmas mennyiségű aeroszolt szórna a sztratoszférába. Az ilyen geomérnökség visszaverné a napfényt és lehűtené a bolygót, ahogyan a hamu teszi egy nagy vulkánkitörés után. De megváltoztathatná az időjárási mintákat is. Ki és mi felett lenne szuverén ebben a forgatókönyvben?
