Izraeli idő szerint reggel 7:10-kor az izraeli légierő tizenhat Fouga Magister kiképzőgépe felszállt. Rutin repülési útvonalokon repülve és a szokásos rádiófrekvenciákat használva az arab radaroperátorok számára úgy tűntek, mintha a szokásos reggeli izraeli harci légi járőrök lennének.
Reggel 7:15-kor azonban 183 repülőgép – szinte a teljes izraeli légierő – emelkedett a levegőbe. Nyugat felé tartottak a Földközi-tenger felett, majd alacsony magasságba süllyedtek, ami miatt eltűntek az arab radarok képernyőjéről. Ez sem volt újdonság: az egyiptomi, szíriai és jordániai radarok már két éve követték az izraeli repülőgépek mozgását – bár még soha ennyi izraeli repülőgépet nem észleltek –, amelyek minden reggel ugyanezen a repülési útvonalon szálltak fel, majd eltűntek a radarok látóteréből, mielőtt visszatértek volna a bázisaikra. De ezen a reggelen ahelyett, hogy hazaindultak volna, a francia gyártmányú Mirage és Super Mystere repülőgépek izraeli armadája dél felé, Egyiptom felé fordult, szigorú rádiócsendben és mindössze hatvan láb magasan a hullámok felett repülve.
1967. június 5-e volt, és a hatnapos háború hamarosan kezdetét vette. A konfliktus, amely átalakította a Közel-Keletet, már hónapok óta készülődött Izrael és szomszédai között. Az egyesített arab hadseregek túlerőben voltak. Három oldalról ellenséggel, a negyedikről pedig a mélykék Földközi-tengerrel körülvéve, Izrael elhatározta, hogy először csap le és gyorsan győzelmet arat.
Ennek kulcsa az égbolt ellenőrzése volt.
Az izraeli légierő azonban csak kétszáz repülőgépet tudott bevetni, csak francia típusú gépeik voltak (az Egyesült Államok 1968-ig nem adott el repülőgépeket az IAF-nek), hatszáz arab géppel szemben, amelyek közt sok szovjetek által szállított MiG vadászgép is volt. Az izraeli vezetők aggódtak Egyiptom harminc szovjet gyártmányú Tu-16-os Badger bombázója miatt is, amelyek egyenként tíz tonna bombát tudtak volna ledobni az izraeli városokra.
Így született meg a Moked hadművelet, egy megelőző csapás, amelynek célja az arab légierő földi megsemmisítése volt – a történelem egyik legzseniálisabb légi hadművelete. A tervet már évek óta kidolgozták és folyamatosan gyakorolták. Az IAF pilótái ismételt gyakorló bevetéseket hajtottak végre a Negev-sivatagban lévő egyiptomi repülőterek ellen, miközben az izraeli hírszerzés információkat gyűjtött az egyiptomiak elhelyezkedéséről.
Vajon a sok erőfeszítés kifizetődik? A válasz percekkel azután vált világossá, hogy az izraeli légi armada a Földközi-tenger fölé szállt, és megérkezett Egyiptom fölé.
A jordániai radarkezelők, akiket nyugtalanított az aznap a levegőben tartózkodó izraeli repülőgépek szokatlan száma, kódolt figyelmeztetést küldtek az egyiptomiaknak.
Az egyiptomiak azonban előző nap megváltoztatták kódjaikat anélkül, hogy a jordániaiakat tájékoztatták volna.
Nem mintha a figyelmeztetés nagy különbséget jelentett volna. Ahelyett, hogy hajnalban támadtak volna, az IAF úgy döntött, hogy várnak néhány órát 7:45-ig (egyiptomi idő szerint 8:45-ig). Ekkorra a Nílus deltája fölött a reggeli köd eloszlott, és az egyiptomi hajnali járőrök visszatértek a bázisra, ahol a pilóták most épp reggeliztek,
miközben a többi pilóta és földi személyzet még mindig a munkába igyekezett.
Eközben az egyiptomi fegyveres erők és a légierő parancsnokai távol voltak állomáshelyüktől egy ellenőrző körúton, és egy szállító repülőgép fedélzetén ültek, amikor az izraeli repülőgépek megérkeztek (attól való félelmükben, hogy saját légvédelmük izraelieknek nézik őket, és lelövik őket az égből, a parancsnokok elrendelték, hogy az egyiptomi légvédelem ne lőjön egyetlen repülőgépre sem, amíg a szállító repülőgép a levegőben van).
Az izraeli repülőgépek kilencezer lábra emelkedtek, miközben megközelítették célpontjaikat: tíz egyiptomi repülőteret, ahol a repülőgépek szépen sorban álltak. Az egyiptomi vadászgépektől szinte teljesen háborítatlanul, az izraeli repülőgépek négyes kötelékben, egyenként három-négy rárepülést hajtottak végre.
Először a kifutópályákat vették célba, így a gépek nem tudtak felszállni, őket követték az egyiptomi bombázók, majd a többi egyiptomi repülőgép.
Az első hullám mindössze nyolcvan percig tartott. Aztán volt egy kis szünet, de csak tíz percig. Jött a második hullám, amely további tizennégy repülőteret támadott. Az egyiptomiak azt hitték, hogy Izraelnek titokban sikerült hatalmas légierőt kiépítenie.
Az igazság az volt, hogy az izraeli földi személyzet kevesebb mint nyolc perc alatt képes volt a visszatérő repülőgépek újrafegyverzésére és feltöltésére, ami lehetővé tette, hogy az első hullám csapásmérő gépei berepüljenek a második hullámmal is. 170 perc elteltével – alig három óra alatt – Egyiptom közel ötszáz repülőgépéből 293-at elvesztett, köztük az összes szovjet gyártmányú Tu-16-os és Il-28-as bombázóját, amelyek az izraeli városokat fenyegették, valamint 185 MiG vadászgépet. Az izraeliek tizenkilenc repülőgépet vesztettek.
Az izraeli légierő számára még mindig nem volt vége a napnak. Június 5-én 12 óra 45 perckor az IAF a többi arab légierő felé fordította a figyelmét. Szíriai és jordániai repülőtereket, valamint az irakiak H3-as légibázisát érte még csapás aznap. A szíriaiak elvesztették légierejük kétharmadát (ötvenhét repülőgépük semmisült meg a földön), míg Jordánia mind a huszonnyolc gépét elvesztette.
Az 1967-es háború végére az arabok 450 repülőgépet vesztettek, szemben Izrael negyvenhat gépével.
Körülbelül hat órával azután, hogy az IAF első repülőgépe felszállt, Izrael megnyerte a hatnapos háborút. Nem mintha a harckocsizóknak és az ejtőernyősöknek a földön nem kellett volna kemény harcokkal szembenézniük a Sínai-félszigeten, a Golán-fennsíkon vagy Jeruzsálemben. De az arab légierő megsemmisítése nem csak azt jelentette, hogy az izraeli csapatok légitámadások nélkül tudtak tevékenykedni; ez azt is jelentette, hogy az izraeli repülőgépek könyörtelenül bombázhatták az arab szárazföldi csapatokat, ami a Sínai-félszigetről való egyiptomi visszavonulást megfutamodássá változtatta.
Az 19Fortyfive eredeti cikke itt olvasható.
