Ha Amerika tanult afganisztáni és vietnami kudarcából, akkor alaposan meg kell fontolnia, hogy érdemes-e beavatkoznia Kína és Tajvan konfliktusába.
Az elmúlt két évben sok külügyi szakértő tette fel a kérdést, hogy vajon a kabuli kivonulás az 1975-ös saigoni káoszhoz lesz-e hasonló. Úgy tűnik a kérdés jogos volt, és fontos lesz, hogy Amerika tanuljon a több ezer amerikai életét követelő afganisztáni és vietnami háborúkból, mikor azt fontolgatja, hogy megvédelmezze-e Tajvant – írja Lyle J. Goldstein a National Interest oldalán
A vietnami és afganisztáni háború kudarca abban gyökerezett, hogy az Egyesült Államok olyan polgárháborúkba avatkozott bele, ahol olyan erők ellen küzdött, akiket nem tudott megszelídíteni és minden technológiai felsőbbrendűsége ellenére sem tudta őket katonailag legyőzni. A Nemzeti Front Dél-Vietnám Felszabadításáért (Viet Cong) és a tálibok teljesen különböző ideológiát hirdettek, de közös volt bennük, hogy mindenre képesek voltak, hogy elüldözzék a külföldi beavatkozókat.
Az amerikai stratégák ma az amerikai beavatkozás elmélyítését tárgyalják egy újabb polgárháborúba.
A Wall Street Journal nemrég leleplezte, hogy amerikai kiképző csapatok már egy éve Tajvanon tartózkodnak. A kínai repülők szándékosan közel repülnek a sziget légteréhez. Október negyediként 56 kínai harci gép behatolt egy rövid időre a tajvani védelmi zónába. A kínai agresszió az ország növekvő nacionalizmusának tulajdonítható – írja a szerző.
A cikk írója szerint a jelenlegi feszült helyzet kialakulásáért részben Donald Trump is hibáztatható, aki 2016-os megválasztása után azonnal felhívta a tajvani vezetőt, ezzel is szembe menve a Nixon idején kialakult Kína-politikával. Vezető tisztviselőket küldött a szigetre, megnövelte a fegyvereladást, és épített egy hatalmas új komplexumot Taipeiben, ami kísértetiesen hasonlít egy nagykövetségre.
Kérdés a jelenlegi helyzet nevezhető-e polgárháborús helyzetnek? A kérdés különösen érdekes annak fényében, hogy európaiak és amerikaiak egyaránt elkezdték Tajvant országnak hívni. A tajvani alkotmány és az útlevelek is Kínai Köztársaság néven említik a szigetet. Taipeiben hatalmas nemzeti múzeum van, a szigeten beszélt dialektus csak kicsit más mint a mandarin. Tajvan nem-kínai őslakosai mindössze a sziget 2%-át teszik ki. Tajvan szigetét a kínaiak már a 17. században elfoglalták.
A sziget egy gazdag és régi partnere az Egyesül Államoknak, és geopolitikailag egy igen érzékeny területen helyezkedik el. Tajvan washingtoni barátai igyekeznek hangsúlyozni, hogy „Tajvan nem Afganisztán”.
Azonban az összehasonlítás egyáltalán nem értelmetlen. Az afganisztáni háborúhoz hasonlóan a tajvani katonai konfliktus is teljesen megnyerhetetlen, és katasztrofális katonai veszteségekkel járna, főként a földrajzi helyzet miatt. Ahogy a kabuli barátaink iránti elkötelezettségünk is meglehetősen kétséges volt -írja a szerző – úgy valószínűleg az amerikaiak nagy része Tajvant se találná meg a térképen.
Az amerikaiak által támogatott afgán rezsim korrupt volt, és inkompetens, és a tajvani vezetés az elmúlt évtizedekben igen kevés hajlandóságot mutatott saját védelme megerősítésére, és a tajvani erők láthatóan rendezetlenek és szervezetlenek.
A legmeghatározóbb faktor itt is a nacionalizmus lesz. Peking jelezte, hogy képes bármilyen áldozatra, hogy egyesítse Kínát. Az ilyen jellegű elkötelezettségbe Amerikának már kétszer beletört a bicskája. Az elemzések az amerikai beavatkozással kapcsolatban arról, hogy „meg kell őrizni Amerika hitelességét” és meg kell őrizni a rendet csak retorikai fogások.
Beleavatkozni egy újabb polgárháborúba, ezúttal egy olyan ellenféllel, aki nukleáris fegyverekkel rendelkezik, súlyos és katasztrofális következményekkel járna az Egyesült Államok számára.
