Valahányszor Izraelnek oka van kételkedni Amerika barátságának megbízhatóságában, a zsidó államban egyesek elgondolkodnak azon, hogy át kell értékelni a világhoz való hozzáállását. Ez általában azzal a vággyal jár, hogy Izrael ne csak a többi nyugati demokráciával kötött szövetség részeként tekintsen magára, hanem kezdjen el teljesen független államként viselkedni, amely kizárólag a saját érdekeire összpontosít – írja Jonathan S. Tobin a Jewish News Syndicate-re írt véleménycikkében.
Ez a fajta reálpolitikai hozzáállás érthető. Különösen igaz ez egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok megszállottja lesz az olyan latorállamokkal, mint Iránnal való megbékélésnek, vagy a palesztin-izraeli kétállami megoldás agyrémének. Mindezt úgy, hogy az USA egyre kevesebb érdeklődést mutat a közel-keleti szerepvállalás iránt. A Biden-kormányzat közelmúltbeli kudarcai tovább erősítik az izraeliek kiábrándultságát az amerikai-izraeli szövetségből.
Az izraelieknek nyitott szemmel kellene járniuk az Egyesült Államoktól való katonai segély-függőségükkel kapcsolatos problémákat illetően, és mindenképp nagyobb függetlenségre kellene törekedniük ezen a területen. De a probléma ezzel a gondolattal, hogy máshol kellene barátokat keresni, és hogy igazság szerint nincs valódi alternatívája az Egyesült Államoknak.
Bármennyire is szórakoztató lehet egyesek számára egy olyan világról fantáziálni, amelyben a zsidó állam egyedül is működhetne, Izrael vezetői nem egy olyan társasjátékot játszanak, ahol minden játékos egyenlő, és szabadon köthetnek és bonthatnak szövetségeket egymással.
Ezért Jeruzsálemnek különösen óvatosnak kell lennie, hogy ellenálljon a kísértésnek, hogy közelebb kerüljön Kínához, vagy hogy elhatárolódjon Amerika gyakran következetlen törekvéseitől, amelyekkel Peking globális gazdasági és katonai hegemónia elérésére irányuló erőfeszítéseit igyekszik visszaszorítani.
Amikor Kína az 1980-as évek végén először kezdett nyitni a nemzetközi piacok és diplomácia felé, kevés ország volt olyan lelkes, hogy ezt kihasználja, mint Izrael. A sokéves viszonylagos elszigeteltség után, amelyben a harmadik világ országai és a szovjet blokk tagjai elkerülték és bojkottálták, érthető volt, hogy a zsidó állam hatalmas lehetőséget látott a Pekinggel való kapcsolatban.
Az azóta eltelt három évtizedben Kína a maoista totalitarizmusból egy virágzó, félig kapitalista gazdasági rendszerrel lépett ki, miközben megtartotta brutális kommunista kormányát. Ez lehetővé tette, hogy globális gazdasági hatalommá váljon, és olyan stratégiai ambíciókkal rendelkezzen, amelyek joggal rémítik meg a Nyugatot. Ezzel egy időben Izrael gazdasági páriából az első világ „startup nemzetévé” vált. Ez egyeseket arra késztetett, hogy úgy gondolják, a Kínával való szorosabb üzleti és diplomáciai kapcsolatoknak prioritást kellene élvezniük Izrael számára.
Fontos leszögezni, hogy Izraelnek bizonyos mértékig kapcsolatba kell lépnie más hatalmakkal, és ügyelnie kell arra, hogy nyitott kommunikációt tartson fenn velük.
Ez különösen igaz Oroszországra, amely számottevő katonai erővel rendelkezik a Közel-Keleten, és ebből kifolyólag nagy befolyással bír a térségben.
Kína pazarlóan szórja a pénzt az egész világon, miközben hivalkodik azzal a törekvésével, hogy az Egyesült Államok mellett maga is szuperhatalmi státuszt érjen el, és végül felülmúlja ellenlábasát. Így aligha meglepő, hogy egy olyan időszakban, amikor Izrael több befektetést keres a virágzó csúcstechnológiai ágazatába, egyesek úgy vélik, hogy Peking pontosan azt tudja biztosítani, amire a zsidó államnak szüksége van.
Ahogy David Feith, a kelet-ázsiai és csendes-óceáni ügyekért felelős volt helyettes államtitkár-helyettes a The Washington Postban tavaly nyáron megjelent tanulmányában megjegyezte, a kínai befektetők, állami vállalatok és technológiai cégek, mint például
„a Huawei és az Alibaba 2002 és 2020 decembere között mintegy 463 izraeli vállalatot vásároltak fel vagy fektettek belé.”
Míg az Egyesült Államok és más nemzetek néha szemet hunytak a Huawei-hez hasonló cégek tiltott tevékenysége felett, amelyektől joggal tartanak, mint a Kínai Kommunista Párt akaratát végrehajtó ügynököktől, Izrael különösebben nem érdekelt a tevékenységük nyomon követésében vagy szabályozásában. Sőt, Benjamin Netanjáhu korábbi miniszterelnök nyíltan eldicsekedett azzal, hogy nem hajlandó semmit sem tenni a befolyásuk Izraelen belüli terjedésének megállítása érdekében.
Bár Netanjáhu általában a külkapcsolatok mestere volt, ez hiba volt.
Aggasztó az a tény, hogy – mint Feith rámutatott – „kínai cégek mintegy 4 milliárd dollár értékben építettek vagy üzemeltetnek izraeli infrastruktúrát, beleértve a tel-avivi villamost, az asdódi kikötőt és a karmeli alagutakat”.
Netanjáhu hallgatott Trump-kormányzatra, amikor az azt követelte, hogy akadályozza meg a Huaweit az izraeli 5G-s internethálózat kifejlesztésében, és akadályozza meg, hogy a kínaiak izraeli sótalanító üzemet szerezzenek.
De az, hogy a volt miniszterelnök Trump és egy olyan rendíthetetlen barát, mint Mike Pompeo volt külügyminiszter határozott ellenvetései ellenére zöld utat adott Kínának, hogy megkezdje egy terminál üzemeltetését a haifai kikötőben, hiba volt. Ez végül használhatatlanná teheti Haifát az amerikai haditengerészet számára, miután a földközi-tengeri flottája évekig otthonaként kezelte az észak-izraeli várost.
Netanjáhu néhány elkötelezett tisztelője úgy véli, hogy a jelenlegi külügyminiszter, Jair Lapid, elrontja az izraeli külpolitikát. Sok tekintetben igazuk van, de azt elfelejtik, hogy Netanjáhu Pekingnek való udvarlásra tett erőfeszítései csúfos kudarcot vallottak.
Tavaly márciusban, hónapokkal Netanjáhu leváltása előtt Kína egy 400 milliárd dolláros megállapodást írt alá Iránnal, amely megváltoztatta az erőviszonyokat a Közel-Keleten. Ez a paktum többé-kevésbé garantálta, hogy Teherán ellen tudjon állni a nyugati szankcióknak, amiért megbízható piacot adott neki az olaj eladásához.
Az iráni infrastruktúrába történő hatalmas kínai beruházás, amely eltörpül az általuk Izraelben elköltött pénzek mellett, valamint a két ország közötti még nagyobb együttműködés döntően felerősítette az izraeli biztonságra jelentett legnagyobb regionális fenyegetést.
Szintén téveszme az az elképzelés, hogy a csúcstechnológiai beruházások megváltoztatják Kína alapvető irányultságát, és nem arra törekszenek, hogy a térség radikális erőinek sikereiből profitáljon. Az izraeliek úgy gondolnak magukra, mint a kínaiak partnereire, azonban a kínai kommunista párt megvetése a zsidó állam iránt teljes mértékben megmutatkozott májusban, amikor Kína ugyanolyan igazságtalanul ítélte el Izrael erőfeszítéseit, hogy megvédje magát a Hamász terrorizmusa ellen, mint az ENSZ legtöbb tagja.
A probléma középpontjában egyesek azon meggyőződése áll, hogy Kína nem jelent fenyegetést a Nyugatra vagy Izraelre. Yossi Cohen, a Moszad volt vezetője, akit egyesek Netanjáhu lehetséges utódjának tartanak a Likud élén, a józan ész hangja, ha a palesztinokról és Iránról van szó. De az olyan kijelentései, minthogy az amerikai félelmek Kína globális dominanciára való törekvéséről alaptalanok, azt mutatják, hogy teljesen tanácstalan a témában.
Amikor tehát egyes Netanjáhu-rajongók a Naftali Bennett és Lapid miniszterelnök vezette új kormányt kritizálták, amiért a Nyugattal együtt szavazott a kínai kormány ujgurok elleni bűntetteinek ENSZ-beli elítéléséről, akkor azt illusztrálták, hogy a zsidó államban egyesek mennyire vakok a Nyugatot a 21. században fenyegető legkiemelkedőbb fenyegetéssel szemben.
Kína internetes erőforrásainak, az olyan közösségi médiavállalatoknak, mint a TikTok, és bővülő befektetési portfólióját ma már széles körben mind a republikánusok, mind a demokraták többsége növekvő problémának tekinti. Ezeket az aggodalmakat fokozza, hogy Peking az afganisztáni kudarcot követően a Biden-kormányzat gyengeségét kihasználva igyekszik teret nyerni.
A tajvani légtér nemrégiben történt megsértése azt jelzi, hogy ha a demokráciák nem kezdenek el úgy viselkedni, mintha komolyan vennék Peking agresszív cselekedeteinek megfékezését, a probléma csak még veszélyesebbé válik.
Izrael nem amerikai vazallus és nem is az 51. amerikai állam.
De bármennyire is álmodozik arról, hogy megszabadul az amerikaiaktól, Izrael mégis egy olyan demokrácia, amelynek sorsa végső soron a Nyugat biztonságához van kötve, és ezért egyértelmű érdeke fűződik a Kína megállítására irányuló erőfeszítésekhez.
Akár tetszik, akár nem, ebben a küzdelemben oldalt kell választani. Bárki, aki azt hiszi, hogy semleges maradhat, figyelmen kívül hagyja mind a zsidó állam, mind pedig az egyetlen olyan ország érdekeit, amellyel közösek azok az értékek, amelyek a szövetségeket tartóssá teszik.
Borítókép: Paul Kagame/Flickr
