Az amerikaiak egy nagy kérdésben egységesek: nincs több kedvük további külföldi kalandokhoz. Mindkét 2020-as elnökjelölt a külföldi beavatkozások korszakának végével kampányolt, és mindketten komolyan is gondolták. Ahogy az afganisztáni kivonulás is bizonyítja, Amerikában ezt a vitát már lefolytatták – írja Jason Killmayer az 1945-ön megjelent cikkében.
Napjainkban rengeteg akadémikus beszél az előttünk álló új korszakról. A szakértők az Ázsia felé fordulásról és a nagyhatalmi versenyről – amelyet ezen a héten „stratégiai versenynek” neveztek át – beszélnek, és tanácsokat osztogatnak arról, hogyan kell viselkedni a modern világban. Washingtoni agytrösztök fórumokat tartanak olyan divatos témákról, mint a szürke zónás konfliktusok és a kibertámadások. Egyes díszes termekben még a nagy államférfi, George Kennan „politikai hadviselés” kifejezését is felidézik, amikor az ellenfeleket a háborútól eltérő minden eszközzel támadják.
A vita mégis csak az maradt, ami: akadémiai.
Az év elején a kínai kormány nem egy helyi kormányzati ügynökséget vagy egy középvállalatot, hanem egy amerikai nagyvállalatot, a Microsoft által üzemeltetett népszerű e-mail szerverprogramot hackelte meg. A tavasz beköszöntével oroszországi hackerek leállították az Egyesült Államok keleti részén lévő fő gázvezetéket. A nyár folyamán aztán egyre több, valószínűleg irányított „energiatámadást” láthattunk az amerikai diplomáciai személyzet ellen, akik világszerte riasztó mértékben betegedtek meg ennek következtében (Havanna-szindróma).
És mégis, a politikai döntéshozók nem képesek összeegyeztetni az elméletet és a díszes terminológiájukat ezzel a valósággal. Figyelmen kívül hagyva ezeket az agresszív eseményeket, mégis az államokon belüli konfliktusokról és az olyan új területekről beszélnek, mint az űr és a kiber. Jövőbeli időt használnak, mert még nem döbbentek rá, hogy a startpisztoly már eldördült. A nagyhatalmi verseny új korszaka elkezdődött, és Amerika vesztésre áll.
A felzárkóztatás kedvéért: ellenfeleink támadnak minket. Minden eszközt bevetnek, a háborút kivéve.
Amerikának újra összpontosítania kell, és egy egyszerű döntést meg kell hoznia: hagyja-e, hogy a nemzetünk elleni agresszió válasz nélkül maradjon vagy sem.
Az oroszországi hackerek akadályozták az üzemanyag-vezetékeink működését és megzavarták a húsellátásunkat. Kína hónapokon keresztül több millió e-mailünkhöz, kontaktjainkhoz, sőt még személyes naptárunkhoz is hozzájutott a Microsoft Exchange-en keresztül. Egy ellenfelünk (valószínűleg Oroszország), valószínűleg irányított energiafegyvereket használ az amerikai diplomáciai személyzet ellen, egyeseknek hosszú távú agysérüléseket okozva.
Ha úgy döntünk, hogy ez elfogadhatatlan, akkor itt az ideje, hogy megbeszéljük, hogyan reagáljunk. Ehhez új, elrettentő és megtorló képességeket kell kidolgoznunk. Utasítsuk el most azt a népszerű késztetést, hogy visszatérjünk az elmúlt évtizedben az örökké tartó háborúkról szóló vitákhoz.
Hagyjuk abba a nemzetépítésről szóló vitát, és kezdjük el a nemzetvédelemről szóló vitát: a sajátunkéról.
A nyilvánosságnak folyamatosan arra kell összpontosítania, hogy mit kell tennünk az országunk elleni támadások megelőzése érdekében, amelyeket idén elszenvedtünk. Miért? Mert ugyanaz a washingtoni külpolitika, amely oly nyilvánvalóan cserbenhagyott minket az elmúlt évtizedekben, itt sem tud válaszokat adni. És hamarosan válaszokra lesz szükségünk.
Amerikának szüksége van egy friss doktrínára a szürke zónás konfliktusokra – mindazokra az eszközökre, amelyek még nem jelentenek háborút. Ki kell találnunk, hogyan reagáljunk külföldi felforgató tevékenységekre, és hogy azt hogyan toroljuk meg. Az egyik ilyen taktika, amely Clinton elnökségének egyik jellemzője volt, és amelyet minden elnök magáévá tett: a korlátozott légicsapás. Ezek a csapások általában üres létesítményeket vesznek célba, válaszul egy sor jogsértésre vagy biztonsági fenyegetésre.
Szükségünk van ennek a kibernetikai megfelelőjére, és ennek a hírszerzési megfelelőjére. Felkészült válaszlépésekre van szükségünk arra az esetre, ha legközelebb valaki egy amerikai csővezetéket vesz célba, vagy feltör egy nagy amerikai céget. Többé nem hagyatkozhatunk arra, hogy majd „a megfelelő időben, titokban” reagálunk. Többé már nem kell a kormánytisztviselőknek azzal nyugtatgatniuk, hogy a színfalak mögött intézkednek. Miért nem?
Mert a bizonyítékok rendelkezésre állnak, és a támadások folyamatosak. Új, arányos és nyílt válaszlépésekre van szükségünk. Meg kell barátkoznunk azzal, hogy megtoroljuk a megtorlást. Újra meg kell barátkoznunk ezzel a szóval: megtorlás.
A szürke zónás és kiberkonfliktusokban nagy a kockázata az eszkalációnak és a zűrzavarnak, ha későn cselekszünk, hogy megvédjük magunkat.
Az amerikaiak mérlegeltek, és képviselőik meghallgatták őket. Nincs kedvük nemzetépítéshez vagy ideológiai kérdések mentén zajló katonai projektekre. A kérdés most az, hogy van-e még kedvünk az önvédelemhez.
Borítókép: Flickr / Texas National Guard
