Joe Bident részben Donald Trump (vélt) külpolitikai baklövéseinek enyhítésére választották meg. Kilenc hónap elteltével ésszerűnek tűnik, hogy a Biden-doktrína után kutassunk, hogy értékeljük első külpolitikai lépéseit, hogy lássuk, milyen utat vázolt fel a következő három évre – írja Peter van Buren a The Spectator oldalán.
Ott van Afganisztán, Biden eddigi legjelentősebb külpolitikai lépése. Biden novemberben nyerte meg a választásokat, és januárban lépett hivatalba. Bőven volt idő újratervezni és újratárgyalni mindent, ami Trump alatt elmaradt, különösen, mivel Biden és csapata már az Obama-korszakból ismerte Afganisztánt, és jól tudták, hogy milyen zűrzavart segítettek ott előidézni.
Biden a tálibok kezébe adta az evakuálás sorsát, és ezzel együtt mindazoknak az életeknek a sorsát akik részt vettek benne, abban bízva, hogy betartják a tálibok a megállapodásokat, garantálják az amerikaiak biztonságát a repülőtérre menet. Biden tehát bízott abban, hogy a tálibok majd „szépen játszanak”, közben pedig az amerikaiak is megőrizhetik az becsületüket, miközben kifelé menet „az ajtó a seggükbe csapódik”. Míg a Nemzetbiztonsági Tanács szóvivője a tálibokat „üzletelőnek és profinak” nevezte, Biden tovább játszotta a hülyét. Van Buren szerint, még ha feltételezték is a jó szándékot (!), a tálibok nem voltak továbbra sem egységesek, a rengeteg helyi hadúr és az Iszlám Állam pedig, biztosították, hogy a dolgok rosszul süljenek el – mint például a terrorista robbantás is volt, amely 13 amerikai halálát okozta, és gyakorlatilag véget vetett az evakuálásnak.
Biden hazudott a kabuli dróncsapás „sikeréről” is, hogy Amerika utolsó hivatalos tette Afganisztánban ne civilek megölése legyen. Ez volt az utóbbi idők legamatőrebb külpolitikája. Hogy mi volt a hiba? Akkor tárgyalunk, amikor már vesztettünk, és nem tartjuk a kezünkben a lapokat, nem tervezzük meg a várható eseményeket, majd pedig az elődünket hibáztatjuk. Ezek után egy Londonban, Tokióban, Pekingben vagy Párizsban ülő külföldi diplomatákban felmerülhet a kérdés, hogy „akkor ki is a felelős Washingtonban?”.
Biden másik külpolitikai aktusa, az Ausztráliával nemrégiben kötött tengeralattjáró-megállapodás, amely elidegenítette a franciákat, ugyanezen a kérdést veti fel.
Talán a legjelentősebb probléma az Egyesült Államok külpolitikájában, hogy végül senki sem felelős. Túl sok ember felelős az egész, egyes részeiért. Ott van John Kerry, aki az éghajlatváltozás megoldása érdekében repked a világban, és a különmegbízottak végtelen sora (Bidennek 14 van), amelyek a már meglévő diplomáciai struktúrát a bürokrácia egy újabb rétegével fedik le (Trump egykori külügyminisztere Tillerson 35-öt szüntetett meg ezekből).
A külügy alakításának a legnagyobb szereplője azonban a hadsereg. Biden most tanulta meg, hogyan működik ez. A világ egy jelentős részén (különösen Ázsiában és Afrikában) a katonai parancsnokoknál futnak össze a biztonsági, diplomáciai, humanitárius és kereskedelmi ügyek. Ennek egyik oka a rendelkezésükre álló erőforrásokban keresendő: a nagykövetekkel ellentétben, akiknek költségvetése és befolyása egyetlen országra korlátozódik, a katonai parancsnokok lehetőségei sokkal kiterjedtebbek. A Fehér Házzal ellentétben, amelynek fókusza állandóan változik, a hadseregnek megvannak a saját érdekei és a személyi állománya ahhoz, hogy mindenhol jelen legyen. A tábornokok túlélnek minden kormányzatot.
Valójában az történt akkor is, amikor Ausztrália lemondta a francia dízel-elektromos meghajtású tengeralattjárókra kötött 66 milliárd dolláros szerződését, és helyette amerikai atommeghajtású tengeralattjárókat vásárol. Egy új szövetség is létrejött, amelynek keretében Ausztrália, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság megosztja egymással a fejlett technológiákat.
Mindezek hátterében az amerikai hadsereg erőteljes diplomáciája áll, amely a Kínával vívott háborúra készül, és amelytől azt remélik, hogy évtizedekig táplálja majd a költségvetésüket. A Nagy-Britanniával kötött mellékalku, hogy a legújabb repülőgép-hordozóit Ázsiában állomásoztassa, minden bizonnyal része volt a csomagnak. Ezáltal a britek és az ausztrálok is erőteljesen bevonulnak a Dél-kínai-tengerre, egyúttal háttérbe szorítva a NATO-partner franciákat.
Amerika (Biden) lépését „trumposnak” nevezve Franciaország visszahívta nagyköveteit Washingtonból és Canberrából. Párizs korábban még soha nem vonta vissza nagykövetét az USA-ból, az 1778-as szövetségkötés óta. Franciaország jövőre veszi át az EU-elnökségét, és bosszút ígért – nem is beszélve annak a valószínűségről, hogy Biden soha nem fogja tudni őket beszervezni egy Kína ellenes koalícióba. Ennyit Biden ígéreteiről, miszerint Trump után helyrehozza majd a meggyengült szövetségeket.
Kilenc hónap elteltével Biden semmilyen külpolitikai jártasságot nem mutatott. Afganisztánban naiv és hozzá nem értő emberekre bízta az evakuálás végrehajtását, és passzívan nézte, ahogy a hadserege felvázolja Amerika szélesebb körű stratégiáját Kínával szemben, és újabb részt épít le a NATO egységéből.
Biden keveset tett. Semmi jele annak, hogy kellő figyelmet fordítana az iráni és észak-koreai nukleáris fenyegetésekre. Nincs jelentős fellépés a NATO vagy Oroszországot érintő ügyekkel kapcsolatban. Közvetlenül Kínával kapcsolatban is ugyanez a helyzet. Egyetlen hangot sem szólt az Afrikával, Dél-Amerikával vagy a világ legnépesebb demokráciájával (és atomhatalmával), Indiával kapcsolatos politikájáról.
A Foreign Policy, egy megbízható demokrata-párti folyóirat, nemrégiben még azon fáradozott, hogy Biden külpolitikai „sikereit” definiálja, és arra szorítkozott, hogy felsorolja annak eredményeit: „újra csatlakozott a multilaterális szervezetekhez, újjáélesztette a szövetségeket [és] oltóanyagokat adományozott”. Obama még ennél is kevesebbért kapott Nobel-békedíjat, de ez aligha jelenthet vigaszt szegény Joe számára, „akit senki nem ért meg” – zárja gondolatait Van Buren.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
