Nyugaton az ideológiai határvonal ma két egymással szembeálló vízió között helyezkedik el: van az internacionalista (amit akár globalistának is lehet nevezni) orientáció, amely túl akar lépni a nemzetállamon, és van a nacionalista nézet, amely pont megerősítené azt – írja Gadi Taub a Tablet magazinban.
Az internacionalisták számára, akik dominálják az akadémiát és a sajtót, nyilvánvaló, hogy melyik a morálisan „felsőbbrendű”. A globalista ideológia, ahogy ők látják liberális: átjárja az univerzális emberi jogok víziója. Ezzel szemben szerintük a nacionalista vízió a fasizmusba hajlik, vagy a rasszizmusba és arra van ítélve, hogy egyszer csak teljes borzalmában nyilvánuljon meg. Azt hiszik, hogy mivel a nacionalizmus inkább a kollektívet emeli fel és nem az egyént, és mivel „etnocentrikus” akkor bizonyára gyanúval méreget, vagy egyenesen ellenséges mindenkivel szemben, aki nem tartozik a nemzethez.
E szerint a nézet szerint a nacionalisták morális hiányosságait leleplezi, a ma oly nagyon népszerű bevándorlás kérdése. A nacionalisták szerintük visszamaradt reakciósok, akik egy „tiszta etnikai múlt” fantáziájába kapaszkodnak, és nem veszik észre a „közös emberségünket”. Leülnek a törzsi tüzeik köré és rettegnek a változástól és gyanakodnak az idegenekre.
A nacionalizmusnak ez a leírása természetesen hibádzik. A nemzetállamok például a leghatékonyabbak abban, hogy biztosítsák az emberek önrendelkezési jogát, megvédjék az egyéni jogokat és a szabadságot. Azt is fontos leszögezni, hogy nem csak ellenfele nézeteit írja le hamisan a globalista retorika, hanem figyelmen kívül hagyja saját nézetének egy igen fontos részét: vagyis, hogy a globalizmus baloldali víziója határozottan anti-demokratikus.
A nacionalizmus globalista kritikája, amelyet a liberalizmus nevében szoktak megfogalmazni, kiváló eszköznek bizonyult abban, hogy elvonja a figyelmet arról, hogyan ők hogyan építik le a képviseleti kormányzatokat. Mivel a liberális demokráciák lakosai általában összekeverik a liberalizmust és a demokráciát ezért ritkán kerül górcső alá, hogyan fordult az előbbi az utóbbi ellen. Izrael kiváló példával szolgál, hiszen az ország liberális elitje nem is próbálta elrejteni az izraeli demokrácia elleni harcát, különösen a jog területén, ahol az izraeli Legfelsőbb Bíróság ennek a folyamatnak a vezére.
Az, hogy Izrael Legfelsőbb Bírósága „aktivista” az nem is kérdés. Ugyan Izraelnek nincsen írott alkotmánya, de a bíróság felhalmozta és bebetonozta azt a hatalmát, hogy felülírhassa a törvényhozókat és a végrehajtó hatalmat, minden egyes precedenssel, olyan mértékben, amely a demokratikus Nyugaton nem is ismert. A bíróság mára, saját definíciója szerint végleges autoritással rendelkezik, hogy felülírjon bármilyen döntést, amelyet a kormány többi ága hozott.
Ez a folyamat azzal kezdődött, mikor a bíróság meglehetősen merészen értelmezte Izrael fél-alkotmányos törvényeit, amelyeket Alaptörvényeknek neveznek. A bíróság azt állította, hogy két 1992-es törvény: Emberi méltóság és szabadság alaptörvénye és a szabad munkavállalás alaptörvénye tartalmazza, hogy a bíróságnak „alkotmányos” joga van, bármilyen törvényt megsemmisíteni. Ez a két törvény, amelyek egyszerű többséggel lettek megszavazva, egy félig üres Knesszetben, klasszikus liberális értékeket tartalmaznak, normatív státuszt adnak olyan individuális jogoknak, amelyeket sok demokrácia fontosnak tart, hogy fékezzék a többségi szabályt. Az a folyamat, amivel a bíróság létrehozta saját alkotmányos tekintélyét kérdéseket vet fel, de a hatása hasonlít arra, amely más demokráciákban is zajlik.
A bíróság mérföldkőnek bizonyult értelmezése csak a kezdete volt antidemokratikus fordulatának. A bíróság azóta felügyeli az alaptörvények felülírásának lehetőségét, amelyből saját tekintélyét eredezteti. Hogy jobban érthető legyen, ez olyan mintha az amerikai Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezni az alkotmány harmadik kiegészítését arra hivatkozva, hogy az alkotmányellenes.
A bíróság arra használta új hatalmát, hogy beleavatkozzon az izraeli politikába. Nemrég megtárgyalták, hogy vajon Benjamin Netanjahu alakíthat-e kormányt úgy, hogy közben jogi eljárás zajlik ellene. Van egy törvény, amely ezt lehetővé teszi, amit a bíróság megerősített. Mindenesetre a bíróság bejelentette, hogy „kivételes és ritka” esetekben rendelkezik azzal a hatalommal, hogy felülírja azt a Knesszet rendelkezést, hogy a választott vezető koalíciót hozhasson létre. Ez magyarul azt jelenti, hogy „kivételes és ritka” esetekben (amelyet, természetesen egyedül ők definiálnak) semmisé tehetik egy demokratikus választás eredményét. Ez egy elképesztő feltételezés, bármelyik jog szerint is nézzük.
Ugyanebben az időszakban a bíróság arra utasította a Knesszetet, hogy kezdeményezzen korai szavazást az új házelnök személyéről, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a mindenkori házelnök rendelkezik a szavazás kiírásának előjogával. A házelnök lemondásával tiltakozott a lépés ellen. A szerző nem tud hasonlóra példát más nyugati demokráciákban.
Nem véletlen, hogy a legendás amerikai bíró Richard Posner, Aharon Barakot az izraeli Legfelsőbb Bíróság korábbi elnökét, a bírói aktivizmus atyját „jogi kalóznak” nevezte.
Az a bíróság, amelyet Barak formált, agresszívan Izrael „über-kormányzatává” tette magát. Ennek következtében ma már nem lehet azt mondani, hogy Izraelben három egyenlő ága van a kormánynak, vagy, hogy fékek és ellensúlyok rendszere lenne. Senki nem fékezi a bíróság tevékenységét, nincsen definiált határa a hatalmának, és nincs alkotmányos mód arra, hogy egyensúly legyen.
Ráadásul jelenlegi összeállításuk, amely túlnyomóan progresszív, el van zárva a társadalom véleménye elől, mivel már évek óta újratermelik magukat azáltal, hogy vétójogot élveznek azzal kapcsolatban, hogy ki ülhet a soraikba.
A bíróság közbeavatkozásainak ideológiai tolóereje mintázatot alkot. Ami a többségi elv klasszikus liberális ellenőrzésével kezdődött, a zsidó nemzetállam nemzeti jellegének fokozatos és tartós leépítésévé fejlődött – mindezt az egyéni jogok jegyében. Ez legjobban a bevándorlási politikában kimutatható, ez az a terület, amelybe a bíróság legintenzívebb módon beavatkozott és ahol a legtöbb törvényt felülírta.
Annak az ellenőrzése, hogy ki léphet be egy országba, ki élhet benne és ki lehet az állampolgára, mind létfontosságú részei egy állam szuverenitásának. Izrael bevándorlási politikája a letelepítési törvényen a „Visszatérés törvényen” alapszik, amely nem csak arra hivatott, hogy menedéket adjon az üldözött zsidóknak, hanem arra is, hogy legyen egy olyan ország, amelyben a zsidók, mint nép gyakorolhassák az önrendelkezéshez való jogukat. Sok demokratikus országban vannak hasonló törvények, amelyek prioritást adnak a nemzethez tartozóknak abban, hogy letelepedhessenek, de Izrael visszatérés törvénye a legradikálisabb. Ez nem annyira meglepő, ha valaki megnézi a zsidó üldözések történetét (nem véletlen, hogy a törvény ugyanúgy definiálja azt, hogy ki a zsidó, mint a náci törvények). Az üzenet egyértelmű, ha zsidóként üldöznek, akkor Izrael zsidóként megvéd téged. A visszatérés törvénye azonnali, feltétel nélküli teljes állampolgárságot ajánl minden zsidónak. Nem-zsidóknak azonban nem ajánlj ilyesmit.
A bíróság felforgatja a visszatérés törvényét, és ezzel aláássa az állam zsidó jellegét azzal, hogy a két alaptörvény értelmezésével megakadályozza az illegális bevándorlás elleni fellépést. A bíróság érvelése nemcsak azt szolgálja, hogy megváltoztassa az izraeli társadalom demográfiai felépítését, hanem fokozatosan a delegitimizáció árnyékát veti az izraeli nacionalizmusra. Azzal, hogy leépíti a legális különbségtételt az izraeli állampolgárok jogai és azok jogai között, akik törvénytelenül léptek az ország területére, azzal manipulálta az alaptörvényeket az emberi jogokkal kapcsolatban, hogy megtámadja az állam nemzeti karakterét, mintha az rasszista lenne.
Így vezet a nacionalizmus szűk kritikája a demokrácia felforgatásához. Mivel az izraeli állampolgárok többsége fontosnak tartja az ország nemzeti kultúráját, identitását és az önrendelkezéshez való jogát, az egyetlen módja annak, hogy rájuk erőltessék a nem-nemzeti eszményt, az a demokratikus döntéshozatali folyamat kikerülése.
Valaki mondhatja azt, hogy Izrael különleges és a Legfelsőbb Bíróság az egy anomália – írja Taub. Ez bizonyos szempontból igaz. De ha a felszín alatt dúló ideológiai harcot nézzük, akkor az Egyesült Királyság miben különbözik Izraeltől? Az a döntés, hogy 2015-ben megnyitották az Európai Unió kapuit több, mint egymillió migráns előtt, tették ezt Angela Merkel vezetésével a liberalizmus nevében, anélkül, hogy demokratikus folyamatok előzték volna meg, nos ez minden bizonnyal hozzájárult a Brexithez. Kiszámítható módon a brit internacionalisták a népszavazás eredményét a rasszizmusnak, xenofóbiának sőt fasizmusnak tulajdonították. A szavazók – mondták – a britek szégyene, akik hátat fordítottak a határok nélküli liberális jövőnek.
A Brexit támogatói egészen máshogy látták magukat. Szerintük nem pusztán a bevándorlás volt a probléma, hanem az, hogy akik maradni akartak az EU-ban, azok pont a demokráciának fordítottak hátat, vagyis a brit állampolgárok szuverenitásának.
Az antikdemokratikus liberalizmus az amerikai politikának is központi jellemzőjévé vált (a nyugati demokráciákkal szemben, Amerikában a nemzeti identitás balkanizálódott és áthatja az identitáspolitika). Évtizedeken át nemzetközi kereskedelmi megállapodások, politikai szövetségek, katonai elköteleződés – amelyeket olyan bürokraták és adminisztrátorok tartottak fenn, sőt időnként ők maguk alkottak, akik nem számon kérhetőek – beleolvasztották a nemzeti gazdaságot a globális szabad piacba, amely az állam nemzetközi szerepének adott prioritást a belföldi kötelezettségekkel szemben. Az amerikai munkások azt érezték elvesztették az irányítást a sorsuk felett és a kormányuk már nem az ő érdekeiket képviselik.
Természetesen azok az amerikaiak akik azzal fejezték ki nemtetszésüket az ország antidemokratikus liberalizmusa iránt, hogy Donald Trumpra szavaztak, azokat a liberális elit, rasszistának és xenofóbnak állította be. Akárcsak Izraelben az amerikai liberálisok is úgy hitték, hogy egy nacionalista államfő megválasztása jogot ad nekik arra, hogy a bíróságon keresztül ellenállást tanúsítsanak, és a nacionalizmust azt nem a demokratikus önrendelkezés alapjaként kell felfogni, hanem a fasizmus vészjósló előjeleként.
A nyugati elit dilemmája, hogy nagyon nehéz egészséges és működő demokratikus társadalmat alakítani nacionalizmus nélkül. Hiszen a demokrácia azon az érzelmi köteléken nyugszik, amely egyéneket arra ösztönöz, hogy részt vegyenek a közjó előmozdításában. A liberális értékek nem tudnak növekedni, ha a kitépik őket a nemzeti talajból.
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Fotó: Flickr/Trump elleni tüntetés Londonban.