Dara Horn szenvedélyes és gyakran vidám esszégyűjteménye reményt és tartást ad az élőknek – írja David Mikics a Tabletmag oldalán.
2019 végén antiszemita terroristák meggyilkoltak három embert egy Jersey City-i kóser piacon. A gyilkosok, akiknek nagy mennyiségű robbanóanyag-készlet is volt a furgonjukban (a rendőrség szerint öt futballpálya méretű terület elpusztítására elegendő), valószínűleg a piac közelében lévő zsidó iskolát akarták felrobbantani.
A média nagy része a Jersey City-i mészárlással az áldozatok hibáztatásának szemszögéből foglalkozott. Dara Horn új könyvében, Az emberek szeretik a halott zsidókat című könyvében megjegyzi, hogy
„A helyi hírcsatornák által a támadás után nyújtott helyzetelemzés kegyetlensége lélegzetelállító volt. Az Associated Press a Jersey City-i gyilkosságokról szóló portréjában – amelyet az NBC és más hírcsatornák is átvettek – arról számolt be, hogy „A gyilkosságok egy olyan környéken történtek, ahová nemrégiben haszid családok költöztek át, néhány helyi tisztviselő ellenkezésével szembe menve, akik panaszkodtak, hogy a közösség képviselői házról házra járnak, és brooklyni áron adnak házvásárlási szándékkal ajánlatokat”.”
David Mikics szerint Az emberek szeretik a halott zsidókat mindenekelőtt egy mélyen szórakoztató könyv. Horn szarkazmusa bátorító, emlékeztetve minket arra, hogy a zsidó emlékezetpolitika gyakran a féligazságok és nyílt hazugságok felháborító marketingjévé válik. Horn mesteri esszéíró. Még ha nem is értünk vele egyet, mint ahogy én is tettem néha, akkor is elcsodálkozunk azon, ahogy a célpontjait szeleteli, dühe pontos és kontrollált. Olyan ösztönönös, mint egy stand-up komikus, akinek valami halálosan komoly dolog jár a fejében.
Horn Az emberek szeretik a halott zsidókat egy, az amszterdami Anne Frank múzeumból származó történettel kezdi. Egy nap a múzeum egyik alkalmazottja kipát viselt a munkahelyén, és azt mondták neki, hogy takarja el baseballsapkával, mivel (egy szóvivő később elmagyarázta a sajtónak) az Anne Frank Ház a „semlegességre” törekedett. A múzeum végül négy hónapos tanácskozás után engedett – írja Horn – ami meglehetősen hosszú időnek tűnik az Anne Frank Ház számára, hogy elgondolkodjon azon, hogy jó ötlet-e egy zsidót rejtőzködésre kényszeríteni.
Horn dühös, hogy a holokauszt egyetemes emberi tragédiává vált. Az antiszemitizmust ma már nem a zsidók elleni, hanem az emberiség elleni bűncselekménynek tekintik, és ezzel a Soát is megfosztják a zsidó sajátosságtól.
„A halott zsidóknak a világ szépségéről és a megváltás csodáiról kellene tanítaniuk minket – különben mi értelme lett volna egyáltalán megölni őket?
– kérdezi Horn.
David Mikics szerint a könyvben sok gyöngyszem is van. Horn remek pszichológiai tanulmányt ad az olvasónak Varian Fryról, aki zsidó művészeket és írókat mentett meg a nácik elől. Ismerteti az online Diarna projektet, amely a Közel-Keleten elveszett zsidó közösségek nyomait kutatja és rekonstruálja. Megható portrét nyújt a Sztálin által meggyilkolt Benjamin Zuskind szovjet jiddis színészről.
Amikor Horn a zsidó irodalom átfogó elméletével próbálkozik, ő is ingoványos talajra érkezik. Horn azt sugallja, hogy a nem zsidó írók általában az epifániákra, a kegyelmi pillanatokra és a lezárt befejezésekre törekednek, míg a zsidó szerzők a töredékes, a rejtélyes és az összefüggéstelen dolgokat részesítik előnyben. Ez a hatalmas általánosítás egyszerűen nem állja meg a helyét – nem minden zsidó szerző Kafka, és az olyan nem zsidó modernisták, mint Joyce, Woolf és Beckett a hiányosra és a megszakítottra építtették a művészetüket.
Horn azzal fejezi be könyvét, hogy visszatér a zsidó jelenhez, amely teljesen átitatódik a múlt érzéseivel.
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
