A Ritchie Boys tagjai a második világháború amerikai különleges katonai hírszerző tisztjei és katonái voltak, akiket a marylandi Camp Ritchie-ben képeztek ki. Sokan közülük az Egyesült Államokba érkező német nyelvű bevándorlók voltak, gyakran zsidók, akik a náci üldöztetés elől menekültek el. A német nyelv és kultúra ismerete miatt elsősorban a fronton lévő hadifoglyok kihallgatására és kémelhárításra vetették be őket.
A csoport tagjai közül többen még élnek, azonban már mind a 90-es éveik végén járnak. A Ritchie-fiúk közül sokan sikeres civil karriert futottak be később, mint például J.D. Salinger, a Zabhegyező című klasszikus könyv szerzője. A csoport egy másik tagja az amerikai származású bankár, David Rockefeller volt.
A Ritchie Boys körülbelül 15 200 katonából állt, akiket a második világháború alatt az amerikai hadsereg hírszerzése számára képeztek ki. Körülbelül 14%-uk, azaz 2200-an közülük Németországban és Ausztriában született zsidó menekültek voltak. A Ritchie-kiképzésre küldött férfiak többségét azért választották ki, mert folyékonyan beszéltek németül, franciául, olaszul, lengyelül vagy más olyan nyelveken, amelyre az amerikai hadseregnek szüksége volt a második világháború alatt.
Miután 1941. december 11-én Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak, a Ritchie Boys a szövetségesek egyik fontos fegyverévé vált. Sokan közülük 1944. június 6-án, a D-napon érkeztek Európába. Mások később követték őket. Röviddel a partraszállás után elhagyták egységeiket, és folytatták különleges feladatukat.
A Ritchie Boys tagjai segítettek megtörni a német ellenállást azáltal, hogy nyílt és rejtett műveletek sorával demoralizálták őket.
Kihallgatták a hadifoglyokat és a disszidenseket, hogy információkat szerezzenek a német haderőről, a csapatmozgásokról, valamint a németek fizikai és pszichikai állapotáról. Gyakori kihallgatási taktika volt a német katonák szovjet hadifogságba kerüléstől való félelmének kihasználása. Rájöttek, hogy ami a legjobban megrémített egy német foglyot, az a szovjeteknek való átadás volt. A csapat egyik volt tagja például elmesélte, hogy egyszer orosz egyenruhába öltözött, amikor kihallgatott egy német foglyot. Újsághirdetésekkel, szórólapokkal, rádióadásokkal történő célzott dezinformációval a német lakosságot és katonaságot pedig arra ösztönözték, hogy hagyjon fel a szövetségesek inváziójával szembeni ellenállással.
A csoport tagjait besorozták vagy önként jelentkeztek az Egyesült Államok hadseregébe, és amikor kiderült, hogy képesek beszélni az ellenség nyelvét, titkos parancsra a Camp Ritchie táborba küldték őket. A programba bevont zsidó menekültek egy része eredetileg gyermekként érkezett az Egyesült Államokba, sokan szüleik nélkül.
Ez volt a modern lélektani hadviselés kezdete, és módszereiknek nagy sikert tulajdonítanak Németország legyőzésében. Kiderült, hogy a kihallgatási módszereik első sorban azért voltak sikeresek, mert nem csak fenyegetéssel, hanem sokkal inkább a német katonákkal és tisztekkel való összebarátkozással dolgoztak. Az ellenséges katonák a Ritchie fiúk akcentusából meg tudták állapítani, hogy Németországból származnak, ezért sokkal közvetlenebbül tudtak mesélni a háború előtti életükről.
„A cigarettával sokat meg lehetett tudni”
– magyarázta egy volt Ritchie Boy.
A módszereikkel sikerült megtudniuk az üzemanyagraktárak, a csapatok, harckocsizó hadosztályok elhelyezkedését és még sok mást. A háború alatt a szárazföldi amerikai csapatok számára biztosított hírszerzési információk nagy része a Ritchie Boys munkájának volt köszönhető (az amerikai hadsereg háború utáni titkos jelentése szerint az Európában gyűjtött hiteles hírszerzési információk közel 60 százaléka a Ritchie Boys-tól származott).
A munka azonban veszélyekkel járt. Akcentusuk miatt gyakran gyanúsították őket az amerikai hadsereg tagjai, hogy kémek. Egyiküket még le is lőtték, amikor az éjszaka közepén mosdóba ment. Megadta a helyes jelszót az ügyeletes őrnek, de az a német akcentusa miatt lelőtte.
A Ritchie Boys már a felszabadulása előtt is Párizsban volt. Harcoltak az ardenneki csatában. Azok között voltak, akik felszabadították a koncentrációs táborokat és később közreműködtek a nürnbergi perekben.
A Ritchie fiúk zsidó tagjai tudták, hogy ha a németek elfogták volna őket, akkor könnyen lebukhattak volna. Bár a vallás egy katona névtáblájának csak a hátulján szerepelt, a csoport tagjai kérték, hogy vegyék le.
Ahogy a zsidók elleni náci üldözés fokozódott az 1930-as évek végén, a kétségbeesett családok gyakran tapasztalták, hogy a zsidó segélyszervezetek erőfeszítései révén csak egyetlen gyermeküket tudják kijuttatni Németországból. A legtöbben a legidősebb fiút választották, hogy továbbvigye a család nevét. Miután Pearl Harbor miatt Amerika is belépett a háborúba, sok fiú alig várta, hogy visszatérjen Európába, és megtalálja a családját. A legtöbben csak akkor tudták meg családtagjaik sorsát, amikor visszatértek Németországba.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
