Miért bukott el a terv, hogy Amerika zsidó menekülteket telepítsen le Alaszkában?

Az 1940-es törvénytervezet volt az egyik utolsó amerikai kísérlet az európai zsidók kimenekítésére, azonban a havas Alaszka lakóinak ellenállása és az amerikai bürokrácia miatt ez a terv is meghiúsult. 

1940 februárjában benyújtásra került a Kongresszus mindkét házában a King-Havenner törvénytervezet, amelynek az volt a célja, hogy a ritkán lakott alaszkai területekre (ekkor még nem volt különálló állam) munkásokat, többek között zsidó bevándorlókat telepítsenek. A terv szerint az alkalmas munkások a mezőgazdaságban, bányákban és a halászati iparban és egyéb területeken dolgoztak volna, és engedélyt kaptak volna, hogy kikerüljék a bevándorlási rendszert. A törvény kísérlet volt arra, hogy legális úton juttassanak ki zsidó menekülteket Európából.

Hitler hatalomra jutása és a zsidóellenes törvények bevezetése után a legtöbb németországi zsidó megfontolta vagy meg is próbálta a kivándorlást. Ezt a nácik eleinte engedték, bár a vagyon kimentését kezdetektől fogva jelentősen korlátozták, majd a háború közeledtével már csak engedéllyel lehetett átlépni a határt.

Azonban nem csak a németek egyre szigorúbb szabályai tették nehézzé a menekülést, hanem az, hogy sokszor nem volt hová menni.

Fotó: Zsidó menekültek érkeznek New Yorkba 1939 júniusában/ United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of National Archives and Records Administration, College Park

Amerika és a zsidó menekültek

A gazdasági válság miatt a nyugati országokban bevándorlásellenes hangulat uralkodott. Az 1930-as években a német zsidók elleni atrocitásokról széleskörűen tudósított az amerikai sajtó. Ennek ellenére a háborút megelőző években nem volt egyetlen olyan menekültbefogadási program, amely mögött elegendő politikai vagy társadalmi támogatottság lett volna. Ekkor még nem volt külön menekültpolitika, mindenkinek a hagyományos és igen szigorú bevándorlási rendszeren keresztül kellett megpróbálnia bejutnia az Egyesült Államokba. David S. Wyman a téma szakértő történésze Paper Walls című könyvében leírta, hogy minden országra speciális kvóták voltak kiszabva, és szükség volt egy amerikai támogatóra is, aki igazolja, hogy nem lesz „gazdasági teher” az új bevándorló. Így 1933 és 1941 között 150 ezer zsidónak sikerült Amerikába jutnia. Ennek sokszorosa várakozott a nagykövetségek várólistáin.

A Kongresszus még a háború kitörése után is a bevándorlás szigorítása mellett volt, ennek következtében törvényi úton nem volt esély a kvóták növelésére. Így azoknak, akik mégis menteni szerették volna az európai zsidókat alternatív megoldásokat kellett találnia.

Franklin D. Roosevelt elnök zsidókkal kapcsolatos döntéseiről már hetven éve vitatkoznak a történészek. Breitman és Lichtman, Roosevelt és a zsidók című könyvükben alaposan körül járták a témát. A két szerző leírja, hogy Roosevelt a háború előtt bár szimpatizált a zsidók ügyével, de félt, hogy rontaná az újraválasztási esélyeit, ha támogatná a kvóták növelését vagy a menekültek befogadását. Roosevelt a könyv szerint leginkább a zsidók letelepítését támogatta, lehetőleg messze az Egyesült Államoktól, lakatlan vagy alig lakott területeken. Ebben az időszakban ugyanis sok divatos könyv jelent meg arról, hogy a „túlnépesedés” problémáját hogyan lehetne megoldani azzal, hogy ritkán lakott területekre telepítenek embereket.

A német és osztrák zsidók helyzete annyira válságossá vált, hogy 1938 júliusában 29 ország összeült, hogy megtárgyalják a zsidó menekültek ügyét.

Az Evian-konferencián mindenki hivatalosan is kijelentette: nem kívánnak befogadni zsidó menekülteket. A szervező Roosevelt talán abban bízott, hogy ha más országok is felajánlják a segítségüket, akkor politikailag könnyebb lenne neki is ezt tennie, azonban senki nem akarta befogadni a zsidókat.

Egyedül a Dominikai Köztársaság ajánlotta fel a segítségét, de a sziget forró éghajlata és a terv rosszul szervezettsége miatt a megígért 100 ezer ember helyett végül csak közel 800 embert fogadtak be.

Az alaszkai menekült kolónia

A Kristályéjszakát követően a menekültek befogadásán dolgozó politikusok abban bíztak, hogy a németországi események hatására esetleg többen fogják támogatni az ügyet. Wyman a könyvében leírja, hogy az amerikai zsidó szervezetek megosztottságuk miatt nem tudtak jelentős befolyást gyakorolni a kormányzatra, és nem volt megegyezés azzal kapcsolatban sem, hogy milyen formában segítsenek az európai zsidóságon. Több terv is megfogalmazódott, köztük a brit Kindertransport amerikai verziója és az Alaszka-terv. A Roosevelt kormányzatban a munkaügyi miniszter Frances Perkins mind a két tervet támogatta. Azonban Perkins saját minisztériumában is ellenállásba ütközött. Roosevelt Breitman könyve szerint támogatta a tervezetet, de a nyilvánosság előtt nem akarta vállalni ezt.

Wyman leírása szerint a tervet először Charles A. Buckley képviselő vetette fel Rooseveltnek. Buckleyt megdöbbentették a Kristályéjszaka eseményei, és levelet küldött az elnöknek, hogy

mi lenne, ha néhány ezer zsidó menekültet telepítenének Alaszkába, hiszen a területet így is veszélyezteti az elnéptelenedés. Ekkor ugyanis mindössze 60 ezer ember lakta a barátságtalan vidéket. Buckley felvetette, hogy szívesen benyújtja a tervezetet, amely létrehozna egy külön kvótát Alaszka számára, így kikerülve a bevándorlási rendszert.

Harold L. Ickes belügyminiszter is nyitott volt az ötletre és elindították a tervezet megalkotását. Kilenc hónapon át dolgoztak a tervezeten. Alaszka benépesítése népszerű ötlet volt, a terv ezt annyiban egészítette ki, hogy a potenciális amerikai telepesekhez hozzácsapott néhány ezer kvótán kívüli menekültet. A tervet a Külügyminisztériumtól kezdve a különböző bizottságokon át össze-vissza küldték és igyekeztek támogatást szerezni neki. Amint az Alaszka-terv zsidó része nyilvánosságra került a törvény halálra volt ítélve.

Korabeli cikk arról, hogy Alaszka lakói nem támogatják a német zsidók befogadását.

A zsidó szervezetek közül többeknek nem tetszett az ötlet, mivel úgy gondolták, hogy Alaszkában nehéz lenne az élet az európai zsidóknak. Breitman leírja, hogy Albert Einstein például kifejezetten támogatta az ügyet, de az alaszkai területekért felelős zsidó származású szenátor Ernest Gruening aktívan kampányolt ellene, a helyiek pedig tüntetéseket szerveztek a zsidó bevándorlók ellen.

Így mire 1940 februárjában benyújtották a kétéves munkával kiizzadott tervezetet már biztos volt annak bukása. A tervezet bizottsági szinten akadt el, és még a szavazásig sem jutott el.

A háború előtt több áttelepítési terv merült fel, amit az amerikai vezetés kisebb-nagyobb mértékben támogatott. Megpróbáltak Afrikába és Dél-Amerikában is befogadó országokat találni, majd az Alaszka-terv megbukása után a Virgin-szigetek merült fel, mint menedékhely. Ezzel párhuzamosan a nácik is dolgoztak az úgynevezett Madagaszkár-terven, amely 4 millió zsidót telepített volna a szigetre. A terv annyira népszerű volt, hogy 1940-ben szinte egyszerre az Alaszka-tervvel Hitler megadta az engedélyt a megvalósításra. A keleti front megnyitása és az 1941-es Wansee-konferencián megszületett „Végső Megoldás” azonban felülírta a tervet. A nácik nem véletlenül nevezték „áttelepítésnek” a haláltáborokba való szállítást, hiszen az előző években számtalan áttelepítési terv fogalmazódott meg, így az első vonatokra szálló zsidók joggal bízhattak benne, hogy valóban egy áttelepítési terv részeként szállítják őket keletre.

Miért nem mentett meg az Egyesült Államok húszezer zsidó gyereket?

1939 nyarán elbukott az a törvénytervezet a Kongresszusban, amely az amerikai Kindertransportként vonulhatott volna be a történelembe. 

Borítókép: Zsidó menekültek érkeznek Sanghaj kikötőjébe. /United States Holocaust Memorial Museum, courtesy of National Archives and Records Administration, College Park.