Az elmúlt időszakban a francia zsidó médiumok egyik kedvenc témája a korzikai rezisztens, zsidó mozgalom. Hiszen bár Korzika közkeletű elnevezése: a szépség szigete, azonban van egy másik neve is, az Igazak szigete. Ez onnan ered, hogy a második világháború során Franciaországnak ez volt az egyetlen olyan tartománya, ahonnan egyetlen zsidót sem vittek el. A korzikaiak azonban nem kérkedtek a dologgal, így csak 2013 után kapott nemzetközi visszhangot az itt élő emberek bátorsága és embersége. Ekkor kezdtek el cikkezni a régi történetekről, amiről az új generáció mit sem tudott. Mi sem.
***
Az igazak szigete
Louis Luciani történelem tanár a diákjait egy rezisztensek mozgalmakról szóló versenyre készítette fel. A levéltárakat kutatva azonban furcsa anomáliákra lettek figyelmesek. Arra, hogy a szigetükről szemben a többi francia területtel, nem voltak zsidó deportálások. Hogy lehetett ez? Az esetet felgöngyölítve világossá vált a
Korzikai bravúr
1942-ben amikor a kollaboráns Vichy a szigetlakó a külföldi zsidók kiadatását kérte, a korzikaiak csalafinta módon túristának titulálták őket az ide menekült német, osztrák, szír és Ottomán Birodalomból származó zsidókat. Az ő értelmezésük szerint, rájuk pedig nem vonatkozott a népszámlálási kötelezettség. A francia zsidóból csak 146-ot vallott be az akkori kormányzó Paul Louis Emmanuel Balley. A (továbbra is iskolába járó) gyerekek számát pedig 0-ban határozták meg – ami a vicc kategória: zsidók gyerek nélkül? Valamiért mégsem tűnt fel a dolog.
A háború előrehaladtával később végül elküldték a kötelező elfogadó parancsot, azt a bizonyos 12520-as telegrammot. Balley azt blöffölte , hogy ez nem érkezett meg. Ez időt adott arra, hogy a zsidók szétszéledhessenek a sziget eldugottabb falucskáiba, ahol a lakosság elrejtette őket. Minden kisvárosban volt egy-két család, akiknek otthont adtak. Mások otthonában, üres házakban, vagy ha ilyen nem volt, akár egy iskola felső emeletén. Az adminisztráció, valamint a csendőrségnek szintén nem akart ártani nekik, így szorgosan gyártották számukra a hamis papírokat a helyi Török Konzulátuson.
(A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy 1942-ben egy német zsidót mégis elhurcolak . Amíg a kormányzó Balley Marseilleben járt üzleti úton, a helyetteseinek nem sikerült kellőképpen kézben tartaniuk a helyzetet – így Ignace Schretert végül egy francia koncentrációs lelte halálát. )
Azután, hogy a 2. Világháború során az amerikai katonák megérkeztek Észak-Afrikába, 1943 szeptemberében Mussolini fekete ruhás katonái szintén elárasztották a szigetet. Egy katona jutott két korzikaira. A helyzet válságossá vált, így a zsidók a magas hegyekbe menekültek, ahol a pásztorok adtak számukra élelmet.
A korzikai lakosság zsidó eredete
De nincs is mit csodálkozni a korziakiak filantrópiáján, ha arra gondolunk, hogy a korz lakosság negyede zsidó gyökerekkel rendelkezett, noha az évszázadok során már asszimilálódtak, és semmit sem tudtak magáról a vallásról.
A provence-i zsidókhoz hasonló történet játszódott le itt is: az ide menekülő zsidók a korz vendégszeretet végül vegyes hazásságokhoz és a zsidók teljes beolvadásához vezetett.
Csak a zsidó családnevek maradtak meg emlékül. Akárcsak Provanceban, ahol zsidó családnevek és utcanévtáblák tucatjait találjuk zsidók nélkül. De kik is éltek is korábban?
A korzikai zsidóság rövid története
Az első nagyobb zsidó bevándorlás 800-ban történt. Egyiptomból érkeztek a sziget déli részére. Később ezrek érkeztek Nápolyból és Olaszországból. A hegyi városokban néhány templomban még mindig megtalálhatóak a héber dokumentumok maradványai. Az 1492-es spanyolországi és sziciliai kiűzetés elszenvedő zsidókat már tárt karokkal várták.
A legjelentősebb bevándorlás 1750 és 1769 között történt, amikor Pascal Paoli felszabadította a szigetet a Genova fennhatósága alól. Bár a források eltérőek, viszont itt egy 5 000-10 000 közötti lélekszámról beszélhetünk. Paoli azonos jogot adott adott a Korzika lakosaival, hiszen ahogy ő mondta „egy a sorsuk”. Egyébként a történészek a 18. századra teszik, hogy a szigeten meghonosodott a szabadkőműves mozgalom, amihez Paoli is tartozott.
Ez a szabad vallásgyakorlás és türelem elvét rendkívül fontosnak tartotta – így nem csoda, ha Paoli is mindent megtett a zsidó testvérei beilleszkedéséért.
Mindezen bevándorlások azonban rabbinikus fennhatóság nélkül történtek meg, így mindenféle szervezetlenség nélkül a vallásgyakorlat is végül megnehezült, és végül elhalványult. Enélkül pedig a zsidóság mint olyan is végül megszűnt – az ideérkezők teljes mértékben asszimilálódtak. Ahogy a helyiek mondják: Korzika faragja a korzikaiakat. Bárhonnan is érkezzenek is ide, végül mindannyian korzikaiak lesznek. Korszaktól függetlenül. A zsidó nevek viszont megmaradtak. Például a helység Casalabriva – azt jelenti, hogy a „héber háza”, vagy a Abra híd Ábrahám nevére utal. A család nevek között is találunk pl. Yaacobit, Simeonit, vagy a Zaccarellit, Giacobbi.
A sziget leghíresebb szülötte: a zsidóbarát Napóleon
Az említett Pascal Paoli családja jó viszonyban volt a szintén korzikai születésű Bonaparte Napóleonnal. Paoli egyébként már Napóleon híres 1806-os egyenjogúsítási törvénye előtt 30 évvel megadta ugyanazokat a jogokat a korzikai zsidóknak, mint a többieknek. Napóleon 1807-ben a zsidó vallást Franciaország harmadik vallásaként nevezte meg, és neki köszönhető a Francia Rabbinátus, az ún. Consistoire megalapítása. Napóleon ezt egyébként egykor Nagy Szanhedrinnek nevezte – utalva az egykori 70 fős vallási bíróságra. Napóleon 1811-ben az akkori birodalma összes zsidójának egyenjogúságot ítélt, és a megkülönböztető jegynek számító csúcsos sapkát és a csillagot is levetette. Nagy kár, hogy a bukása után csak Franciaországban és Hollandiában maradtak érvényben ezek a rendeletek.
Napóleon úgy gondolkodott, hogy mindenki a judaizmus örökségéből részesül, ezért a zsidók egyenjogúsága nem kérdés. Franciaországot egy mentsvárként képzelte el, ahová az összes európai zsidó menekülhet. Napóleonnak terve volt, hogy egy zsidó államot hozzon létre Jeruzsálem központtal – de az Angolok és az Ottománok ezt végül meghiúsították.
Izrael barátai
Amikor pedig az I. Világháború során a németek és a törökök Haifából és Tibériászból 800 zsidót üldöztek el, egy amerikai hajó végül Korzikára vitte őket. Itt közösség gondjukat viselte, nemcsak étellel, itallal, de szállással is. Az izraeli függetlenségi harcok idején pedig a HaHagana érkező repülő gépei is itt állomásoztak.
Mindezek után arcul csapásként is fel lehet fogni azt a tényt, hogy a Yad Vashem nem adta oda az Igazak Szigete elnevezést Korzikának. Ilyen kifejezés ugyanis nincs nálunk. A világ igazainak csak bizonyos embereket lehet nevezni náluk, és nem egy egész közösséget. Mert Korzikán is voltak szélső jobbosok, noha ezek nem alkották a sziget őshonos lakosságát, hanem nem sokkal a világháborúk előtt költöztek be. Szerencsére azonban a közvélemény zsidóbarát volt, vagy legalábbis ami a legfontosabb volt a számukra a fontos, hogy akit üldöznek, annak segíteni kell. A 2013-as dokumentum filmben egyébként Franciaország főrabbija, Hayim Korsia is megszólalt:
„Igaz embernek lenni nem egy pillanattól függ, hanem egy egész életet jelent. Olyan ez, mint egy hegy – ha egyszer felmászunk rá, az még nem jelent semmit. Ha képesek vagyunk ott maradni – az a nagy dolog”.
Megbecsülés
A korzikaiak minden esetre nem firtatták tovább a Jad Vásem dolgát. A helyi zsidó közösséget azonban bosszantója, hogy a megmentőiket nem becsülik kellően meg. Végül azt elérték, hogy Tisztelet Franciaország városainak szervezet (Hommage aux villages de France) kitüntette . Ez a szervezet a rezisztens mozgalomban résztvevő francia településeket foglalja magába. Ehhez egy két évig tartó kutatás vezetett, amikor is a sziget idős lakóival készítettek mélyinterjúkat. Az interjúkat felhasználták 2013-ban az Igazak Szigete film elkészítéséhez. Az öreg bácsik és nénik a filmben olyan dolgokat meséltek el, amit sokszor az unokák sem tudtak. A filmben például van egy hölgy, akit meglepett egy zsidó köszönő levele, akit a szülei mentettek meg, és láttak el élelemmel úgy, hogy ez neki fel se tűnt. A korzikaiakban ugyanis van egy bizonyos szerénység. A nagy emberek sajátja, akiket nem szabad elfelejteni. Gonduljunk rájuk, ha éppen Korzikára visz az utunk!
