Saigon 1975, Kabul 2021. Amerikai katonai vereség után otthagyott amerikai rezsim összeomlása, arculatvesztés, meghasonlás. Tóth András írása.
Akkor az USA fő ellensége a merev, bürokratikus, önálló rész-világgazdaságába bezárkózó Szovjetunió volt, amely egyedül a hatalom szempontjából fontos hadiipari területén tudott úgy-ahogy versenyben maradni a piaci alapú nyugattal. Ennek köszönhetően 1975-ben Amerika egy mellékhadszíntéren elszenvedett vereséget győzelemmé tudta átfordítani a Szovjetunióval szembeni hosszú hidegháborúban.
A háború hatalmas költségei is hozzájárultak a kényszerűen felvállalt „neoliberális” piacosító fordulathoz, ami életet lehelt a stagflációba süllyedt amerikai gazdaságba, s az innovációnak egy új hullámát segítette elindulni. A Szovjetunióra épp ellenkezőleg hatott a vietnami győzelem. A hatalmát féltő öntelt szovjet elit visszafordította a hatvanas évek félénk reformlépéseit, leállította a piacosítás és decentralizáció bátortalan lépéseit.
Ugyanakkor, amerikai visszavonulása délkelet Ázsiából elősegítette Kína nagy fordulatát a piac felé, amely sikere egy évtizeddel később egyik fő mozgatórugója lett annak, hogy a lemaradó Szovjetunió vezetése újra a reformok felé fordult – amely belső reform folyamat szétverte a szovjet rendszert, anélkül, hogy egy puskagolyót ki kellett volna lőni.
Kabul 2021 vereségét azt teszi igazán fájdalmassá az USA számára, hogy egy geopolitikai fordulatot jelent:
Afganisztán a híd Kína, Oroszország, a középázsiai sztánok, Irán és Pakisztán formálódó euróázsiai gazdaságpolitikai és politikai blokkjában. Ha Afganisztán betagozódik az eurázsiai szövetségbe, akkor egy hatalmas, összefüggő, nagy ásványi kincsekkel és gazdasági potenciállal rendelkező egybefüggő blokk jöhet létre, amely durván kétmilliárd embert foglal magában. A formálódó eurázsiai blokk vezető gazdasági motorja Kína.
Kína nem a hetvenes évek Szovjetuniója. Nem bezárkózó, stagnáló birodalom, hanem a világgazdaságba ezer szállal integrálódott, innovatív és bámulatosan gyorsan növekvő ipari nagyhatalom, amely sikeres piacosítása példakép minden felemelkedni akaró ország számára. Az afganisztáni amerikai kivonulás megteremtette a lehetőségét annak, hogy Kína egy újabb hatalmas térségben folytassa domináns pozíciójának kiépítését, amelyben a nagy szereplőket összefűzi Amerika utálata és amely országokat a történelemben mindig is összekötötte a szárazföldi selyemút.
Amerika válaszút elé került. Többé nem az egyetlen morálisan kikezdhetetlen, bármikor bármit megtehető nagyhatalom, mint aminek hitte magát 1989-ben, s aminek nyomán belekezdett a világ átformálásába saját szájíze szerint.
Kiderült, hogy a király meztelen: kudarcot vallott az amerikai modell terjesztésének kísérlete fegyverekkel. Rossz háborúkban Amerika lerombolta a morális tőkéjét, amit megszerzett a gonosz birodalma összeomlásával.
Persze Amerika továbbra is nagyhatalom marad: az amerikai haderő továbbra is a világ legerősebb hadserege, a dollár továbbra is a világ pénzügyi rendszerének alapja, és Kína további felemelkedésének kulcsa a „nyugat” fogyasztása. Afganisztán és Pakisztán elvesztése magával vonhatja India közeledését … a világnak nincs vége, csak azért, mert egy patkószög kiesett. Az afgán (iraki, szír) kudarc azonban írás a falon. Amerika elvesztette azt a békét, amit elnyert a hidegháború megnyerésével.
Sok tekintetben a vereség Amerika saját hübriszének köszönhető. Bush és a béke Nobel-díjas (!) Obama alatt indított afgán, iraki és szíriai háborúk óvatos becslések szerint legalább hat billió dollárba kerültek és nulla nyereséget hoztak. Ennél is aggasztóbb, hogy külpolitikai kalandorpolitikát belpolitikai önsorsrontás kiséri. Amerika, jórészt a Demokrata Párt radikalizálódásának következtében eltávolodott az eredeti munka és siker alapú amerikai modelltől, s helyette európai stílusú szociáldemokrata passziváló modell felé vette az utat. A valamikor legpiacpártibb ország keresztes hadjáratba kezdett a piaci szabadság ellen az állam újraelosztó szerepének növelése érdekében. Adót emel, túlszabályoz és közben növeli a jóléti állam szolgáltatásait – a versenyképtelenség legjobb modellje.
Amerika lemaradását elfedi az adósságának robbanásszerű növekedése, ami egyenlőre finanszírozza, hogy a Kínában koncentrálódó ipari termelés kiszolgálja az amerikai fogyasztói igényeket. Amerika önmaga rombolja le azt a modellt, ami a 19. században a világ műhelyévé változtatta, s ami lehetőséget adott arra, hogy a bevándorlók megtalálják számításukat, az egyéni boldogulást és jobb életet, amely reményében szálltak hajóra.
Nem volt minden tökéletes a 19. századi amerikai modellben. Az alapító atyáknak nem volt elég bátorságuk szembenézni a rabszolgaság intézményével, s a rabszolgaság eltörlése után is sokáig fennmaradt a faji szegregáció sokféle formája. Ennek késői visszahatásaként Amerikai értelmiségi elitje teljes erővel azon van, hogy felszámolja az meritokrata és piaci sikerre alapozott olvasótégelyt, s helyette bőrszín alapú különállást és gyűlölet keltést vált tegye Amerika új etoszává, remélve, hogy a mozgalom élén állókat nem falja fel majd az általuk elindított forradalom. A fehér értelmiségi elit neo-marxista eltévelyedése mellett a politikai etosz váltás fő mozgatórugója a progresszív demokrata párt választási haszonlesése.
Közös tévhitük, hogy minden rossz oka a piaci alapú társadalom, s a jóléti állam a megoldás minden problémára.
Amerikának valóban szüksége van egy „Build Back Better” programra. De nem Biden hazug kampányára, ami valójában a régi fényes múltra emlékeztetve mindennél messzebbre tolná el Amerikát önmaga egykori sikeres modelljétől. Ahhoz, hogy Amerika újra képes legyen megfelelni a kihívásokra piacgazdasági visszaépítésére van szüksége: kevesebb állami szabályozásra, kevesebb adóra, a szabadság biztosítására, hogy a tehetséges, ügyes, szorgos amerikai állampolgárok megvalósíthassák álmaikat, s ne a jóléti állam kliensei legyenek. Mindaddig, amíg ez a fordulat nem következik be, Amerika minden stimulus csomagja, amely a piacgazdaság ellen irányul miközben fenn akarja tartani a fogyasztás színvonalát csak növeli Amerika félelmeit hiszen ezek a csomagok valójában Kínát teszik naggyá – az amerikai adósság kárára.
Ahhoz hogy Amerika ne Kínát tegye naggyá, önmagát kell megreformálnia. S egy önmagára büszke, erős Amerika megengedheti magának, hogy Kínát partnerként kezelje, s ne félelmetes versenytársként.
Csak az önmagukra büszke, a kereskedelemben előnyt látó, az imperialista hódításról lemondó országok kerülhetik el az új világháborút.
Tóth András összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Ez már a Wégh KEZDETE?
„Afganisztán a híd Kína, Oroszország, a középázsiai sztánok, Irán és
Pakisztán formálódó euróázsiai gazdaságpolitikai és politikai
blokkjában. Ha Afganisztán betagozódik az eurázsiai szövetségbe…”
Ez is egy opció, de ennél nagyobb esély van arra, hogy Afganisztán legalább két részre bomlik szét.
Ha egyben marad, s a tálibok fogják vezetni, a legvalószínűbb út valami kis-pakisztán kialakulása lesz. Nekem meggyőződésem, hogy a tálibok nem tudnak híd szerepet betölteni, mivel erre se az iráni iszlám köztársaság, se Tádzsikisztán nem vevő; továbbá az oroszok így is aggódva figyelik a kínai térnyerést, amit ők egyfajta fenyegetésként élnek meg (az a terület egy jóideje az orosz érdekszféra, ez volt az oka a szovjetek egykori afganisztáni beavatkozásának is), ezért nem biztos, hogy érdeke az oroszoknak az afgán stabilitás.
Az oroszok soha nem mennének bele egy olyan szövetségbe, ahol ők másodhegedűsök vagy valamiféle „kis-Mussolini” lehetnének. Putyin több területen ért el érdemi haladást (pl. mezőgazdaság), de a szovjet örökséget nem sikerült lebontania (sőt valamilyen szinten ő még ügyködik is a fenntartásán), tartós reformfolyamatot nem tudott elindítani, ebből fakadóan előbb-utóbb hadászati téren is meg fogja előzni Kína.
Csak egy érdekesség, hogy hogyan „boronálta” össze Putyin a pravoszláv-egyházat és a kommunizmust:
https://www.youtube.com/watch?v=gAsysbwX5bI
A cikk hibásan azt sugalja, hogy az USA és szövetségesei elvesztették el a háborút Afganisztánban. De ez nem igaz, ahogy 2kies is írja, nem vesztették el: „Akármeddig húzhatták volna.”. Lehet azt mondani, hogy Trumpnak nem kellett volna a teljes kivonulás mellett döntenie, de végtelenségig mégse húzhatták: mégis meddig öntsék bele a pénzt, katonai erőforrást és emberéletet? Amit elvesztett USA és szövetségesei az a nemzetépítés és a demokráciaépítés. Egy igazából nem létező nemzetet akartak felépíteni, aminek nem volt ebben a formában sem történelmi, sem kulturális alapja (pláne, hogy a határokat gyakorlatilag anno a Brit Birodalom húzta). Maguk az „afgánok” (valójában többféle nép és törzs) nem akartak egy mesterségesen kitalált csak a külföldiek fejében létező Afganisztán névvel illetett nemzetállamban élni, ezért nem is harcolt az ún. nemzeti hadsereg a tálibok ellen: mert nem is akart egy számukra csak külföldiek fejében létező valamiért harcolni.
A cikk hibásan azt sugalja, hogy az USA és szövetségesei elvesztették el a háborút Afganisztánban. De ez nem igaz, ahogy 2kies is írja, nem vesztették el: „Akármeddig húzhatták volna.”. Lehet azt mondani, hogy Trumpnak nem kellett volna a teljes kivonulás mellett döntenie, de végtelenségig mégse húzhatták: mégis meddig öntsék bele a pénzt, katonai erőforrást és emberéletet? Amit elvesztett USA és szövetségesei az a nemzetépítés és a demokráciaépítés. Egy igazából nem létező nemzetet akartak felépíteni, aminek nem volt ebben a formában sem történelmi, sem kulturális alapja (pláne, hogy a határokat gyakorlatilag anno a Brit Birodalom húzta). Maguk az „afgánok” (valójában többféle nép és törzs) nem akartak egy mesterségesen kitalált csak a külföldiek fejében létező Afganisztán névvel illetett nemzetállamban élni, ezért nem is harcolt az ún. nemzeti hadsereg a tálibok ellen: mert nem is akart egy számukra csak külföldiek fejében létező valamiért harcolni.
Az minden ennyire aszimmetrikus konfliktusra igaz, hogy a sokkal nagyobb erőforrásokkal rendelkező fél tudná még folytatni a háborút, ha lenne hozzá politikai akarat. Ettől még van győztes és van vesztes.
Egy háborút az veszít el, aki nem éri el a politikai céljait, amiért a háborút vívta. A NATO invázió célja a Talibán legyőzése és megsemmisítése volt, ez egyáltalán nem sikerült, ők vesztettek. A tálibok célja a túlélés és az Afganisztán feletti uralmuk helyreállítása volt, ez messzemenőkig sikerült, ők győztek.
Az USA nem nyugszik, most Ukrajnát piszkálgassa az oroszok ellen.
A cikk egyik alapgondolata, hogy a „szabad piac” modell jó, és a mostani amerikai vezetés „újraosztja a javakat” és ez rossz. Időnként a jelenlegi vezetést a „szocialista” vagy „szociáldemokrata” jelzővel illeti.
Nos, ez az érvelés nagyon gyenge lábakon áll. Az USA szabad piac guruja Milton Friedman volt, és az ő gazdasági modelljét valósította meg Thatcher és Reagan. Az USA adóssága akkor kezdett elszállni.
A Szovjetunió „szocializmusa” lehet, hogy életképtelen volt, de az európai szociáldemokrácia egyfajta aranykorhoz vezetett Nyugat-Európában. A 70-es és 80-as évek Európájában jellemzően „szociál-demokrata” rendszerek uralkodtak, ez igaz az olyan országokra is, amelyekben a középjobb volt a hatalmon, pl. Kohl Németországára. Erős jóléti állam volt, az emberek jólétben és biztonságban éltek, és politikai üldözések sem voltak.
Amerikában a szociáldemokráciának nincs múltja, a Demokratákat szocialistának nevezni erős csúsztatás. A mostani oldal nem fogja a javakat újra elosztani, ugyanúgy egy oligarchiának fog jutni a javak nagyrésze, olyanoknak mint Jeff Bezos, Bill Gates, vagy a tech oriások moguljai. Egyébként, ilyen szempontból nem különbözik az USA-ban a két politikai oldal. Reagan gazdasági programját Clinton folytatta.
Egyébként az „identitás-politika”, amely uralja a mai baloldalt,ma már Nyugat-Európában is, a Friedmani „szabad piac” politikának a szociális oldala. Egyik célja az, hogy ne az igazi problémák legyenek napirenden, pl. a vagyonegyenlőtlenség, hanem inkább a sok félrevezető hadművelet, mint a „rasszizmus”, a „nők kontra férfiak”, stb. Így a szegények (mely csoport immár a lecsúszott középosztályt is magába foglalja) egymás ellen küzdenek faji és más alapon.