Elég gyorsan történelmet írt Isaac Stell Magyarországon. Az amerikai rabbi 5 éve él itt, tavaly a világ leghíresebb zsidó sportolójára, Mark Spitz-re elsőként rakta fel a tfilint Budapesten. Mostantól pedig hivatalosan is az EMIH újbudai, Bocskai úti zsinagógájának vezetőjeként szolgál. Wallenstein Róbert interjúja.
Mi az első zsinagóga-élménye?
Fort Lauderdale-ben, Floridában nőttem fel. Nagyon fiatal korom óta jártam zsinagógába. Emlékszem azokra a jó beszélgetésekre, amelyeket apámmal folytattam ahogy sétáltunk a zsinagóga felé. Már két-három évesen jártam vele rendszeresen. A másik gyerekkori élményem egy hurrikánhoz köthető: Floridában ezekkel nőttünk fel. Egy ilyen hurrikánkor, lehettem hat-hét éves, az esőzés hatalmas áradással járt, és a sábeszt sem kímélte. Apám azt mondta, hogy ha vele akarok menni, akkor vegyek fel egy gumicsizmát és rövidnadrágot, mert valószínű találkozunk vízzel útközben is. Muszáj volt felvennem ezt, pedig emlékszem mennyire küzdöttem azért, hogy a szokás szerinti fehér ingemet és fekete nadrágomat vehessem fel.
Nagyon szerencsés vagyok, mert boldog és szabad gyerekkorom volt, benne meghatározó zsidó közösségi élménnyel.
Azoknak, akik most hallanak először önről, mutassa be magát, és meséljen arról, hogy került Budapestre?
Gyermekkoromtól kezdve, különösképpen a jesivában, sok önkéntes munkát végeztem. Elsődleges szándékunk az volt, hogy erősítsük a zsidó közösséget bárhol, ahol éppen részt veszünk valamiféle önkéntességben. Nyaranta vagy a nagy ünnepek alkalmával természetes volt az életemben ez a dolog. Az, hogy ezt éppen hol teszem, az nem volt soha prioritás. Töltöttem Szibériában egy egész nyarat például.
Az volt a tervem, hogyha majd házasodom, akkor a családdal, a feleségemmel közösen tudjuk ugyanezt a missziót folytatni. Amikor megtaláltam a feleségemet, akkor közösen elhatároztuk, hogy gyakorlatilag bárhol a világban, ahol feladat adódna ezzel fogunk foglalkozni.
Budapest úgy jött képbe, hogy a feleségemnek van itt családja, és egy pészachot itt töltöttünk közvetlenül az esküvőnk után. Ez 2016-ban volt, és vendéglátóink, Köves Slomó rabbi és családja megkérdezték tőlünk, hogy nem lenne-e kedvünk csatlakozni az itteni rabbikhoz és segíteni az ő munkájukat abban, hogy Magyarországon terjesszük a judaizmust? Ez egy olyan ajánlat volt, amit nem tudtam visszautasítani.
Gondolt-e valaha arra, hogy egyszer hivatalosan is zsinagógát fog nyitni?
Már gyerekkoromban vágytam arra, hogy aktívan részt vegyek a judaizmus terjesztésében. Különösen a jesivában töltött éveim alatt kristályosodott ki ez bennem. Ehhez pedig a tanulmányaink alatt a lubavicsi rebétől örökölt útmutatás volt meghatározó.
A rebbe korábban arra hívta fel a figyelmet, hogy amíg a régi időkben a jesiva főleg a tanításra szolgált, arra, hogy a rabbi-jelöltek a saját maguk képességeit pallérozzák, addig a holokauszt után a rebbe tanítása arra fókuszál, hogy törekedjünk arra, hogy a judaizmust erősítsük és terjesszük a világban. Nem csak a sarokban kell ülnünk és magunkban tanulnunk, hanem azzal kell foglalkoznunk, hogy törődjünk más zsidó embertársainkkal, akiknek szüksége lehet arra, hogy visszavezessék őket a valláshoz. Külön kérte a jesiva diákokat, hogy a pénteki napokon – amelyek a sábeszra való előkészületek miatt nem a legerősebb tanulói napok — néhány órát szenteljünk arra is, hogy járjunk ki az emberek közé, közösségekbe, és terjesszük a judaizmust. Nekem ez gyerekkorom óta alap volt.
A kérdésre válaszolva azt nem mondom, hogy én láttam magamat valaha is egy külön zsinagóga rabbijává válni, nekem ez kevésbé volt a fontos. Inkább az motivált, hogy terjesszük a judaizmust és segítsek másoknak is közel kerülni a valláshoz, hogy mások is megtapasztalják a zsidóság kincseit.
A mi esetünkben most az Újbudai Zsinagóga egy olyan központ lesz, ami nemcsak a zsidó ismereteknek lehet egy központja, hanem egy közösségi tér, ahol terepe lesz a jótékonykodásnak, az emberi törődésnek, a szeretet és a gondoskodás megnyilvánulásának.
Mik azok a képességei, amelyek alapján azt érzi, hogy Önnek ez menni fog?
Én nem szeretek magamról beszélni, ezt inkább másokra bízom, ítéljék meg ők. Ami fontos, az az, hogy egyensúlyba legyünk az igazsággal és a saját elveinkkel, azokkal, amiket a neveltetésünk során szereztünk meg, és azokból semmit ne veszítsünk el. Másrészt pedig nagyon fontos az igazság és a valóság megértésében szem előtt tartani azt, hogy nem mindenki úgy nevelkedett mint mi. Nem mindenkinek volt meg a lehetősége, hogy találkozzon azzal, ami számunkra egyértelműség: a judaizmus elveivel. Ezért gondolom azt, hogy nagyon fontos, hogy megpróbáljuk másokkal is megosztani ezeket az értékeket amiket tanultunk a rebbétől. Nyitottnak kell lennünk, nem ítélkezőknek és ismereteink átadása mindig a szereteten keresztül kell, hogy megvalósuljon. A nyitottság és az elfogadás ezeknek az alapfeltételei.
Rabbiként fogja szolgálni a közösségét. Mik is pontosan ma a feladatai egy újonnan felavatott zsinagóga szellemi vezetőjének?
Régen a rabbik legfontosabb feladata az volt, hogy választ tudjanak adni a halachikus kérdésekre. Ma már – figyelembe véve mindazt, amin a népünk keresztülment az elmúlt évszázadok során — azt gondolom, hogy egy rabbinak nemcsak olyannak kell lenni, aki neutrálisan áll bizonyos kérdésekhez, hanem az ő felelőssége az, hogy felálljon a tudomány asztala mellől, és ne csak tanítson, hanem menjen el oda, ahol szükség lehet rá. Lépjen ki saját tudományos komfortzónájából, menjen és szólítson meg olyan lelkeket, akik befogadók lehetnek a judaizmusra.
Ez azt is jelenti az én olvasatomban, hogy bárkivel, akit el tud érni, akire hatást tud gyakorolni, azzal folytasson dialógust is. Nézzük a magyar zsidóság jelenét: közel százezer emberről tudjuk, hogy zsidó származású, és alig 10 000 van, aki magát annak is vallja.
Akár a saját személyes tökéletesítéssel szemben a közösséget kell egy rabbinak néznie, az ő érdeküket, nem a saját tudományos pallérozottságát. Akár még a saját tanulási idejét is érdemes feláldozni azért, hogy másoknak tudjon segíteni. Az én esetemben konkrétumot említve a sábeszek szervezése, az emberek meghívása, a jó hangulat megteremtése, az, hogy a network jól tudjon működni, másokat be tudjuk vonni, hogy ide tudjunk másokat szoktatni a fő feladatom. A hét más napjain is minél több vonzó programot próbálunk szervezni: közös tanulásokat, gyerekprogramokat, oktatási rendezvényeket, héber nyelvtanfolyamokat, és a feleségem segítségével női tanulást is.
Mit tud a zsinagóga környékének zsidó múltjáról, és milyen lehet a jelenlegi zsidó élet?
A háború előtt, a harmincas években egy nagyon erős közösség volt itt, ezt a zsinagógát ők építették fel. Néhány ezer zsidó élt akkor Újbudán. A 11. kerületben ma is találkozom olyanokkal, akiknek a családjai itt éltek vagy maguk itt nőttek fel, csak távol kerültek a vallástól. Most talán arra várnak, hogy valaki elérjen hozzájuk és bevezesse őket ebbe a közösségbe, ahol egy családias, otthonos hangulatban érezhetik magukat.
Itt a kerületben van egy neológ zsinagóga, amelyet Radnóti Zoltán vezet. Egy nagyon sikeres és aktív közösséget ismerek onnan. Úgy tudom, hogy több száz zsidó családról él itt Újbudán, de jönnek hozzánk a környékbeli kisebb városokból — Budaörs, Törökbálint, Telki — is.
Hogy csinálna kedvet másoknak is, miért lehet érdemes csatlakozni az önök közösségéhez?
Azt gondolom, hogy a mi közösségünkben azért lehet jól érezni magadat, mert egy nagy család vagyunk, akik befogadóak. Nagyon rövid idő alatt – alig két hónapja működünk — egy igazi közösség és egy családi hangulat tudott kialakulni. Látom azokat a fényképeket, amelyek az itt sábeszkor találkozott emberekről készült a későbbi találkozásaik során. Vagyis tartják a kapcsolatot később is, és rendszeresen próbálnak visszajönni hozzánk sábeszre, ami természetesen közösségünk legfontosabb eseménye. Hétkor imával kezdünk, 7.30 kor a vacsorával folytatjuk, ami jó 2-3 órán keresztül tart, és akkor ott mindenki feláll is beszél magáról. Amit hallani sokszor, hogy ezek az emberek azt érzik, hogy végre rátaláltak az elvesztett gyökereikre. Nekünk ez a legfontosabb a visszaigazolás, nagy boldogság és reményt ad arra, hogy érdemes folytatni a munkánkat.
Fotó: Dobos Sándor