Zsinagógából természettudományi stúdió – természettudományi stúdióból zsinagóga. Új funkciót adni egy épületnek gyakorlatilag a képzelőerőnk határain és az anyagiakon múlik, azonban egy térnek újból szakrális funkciót adni valóságos micva, jócselekedet.
Ha a fővárosi zsidók kerülnek szóba, akkor a közösséget legtöbben Pesttel azonosítják, melynek ugyan megvannak az érthető magyarázatai, elsősorban a klasszikus zsidónegyedre való asszociációval, azonban ha górcső alá vesszük a témát, ez csöppet sem ilyen evidens. Sem akkor, ha a múltat, sem akkor, ha a mostani fejlődést nézzük. Budán az elmúlt 11 évben megduplázódott a zsinagógai közösségek száma: az újlaki és lágymányosi Mazsihiszes templomok, illetve a hegyvidéki, Alma utcai ortodox zsinagóga mellé 2010-ben társult az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség óbudai zsinagógája – ami egyébként most 200 éves, mázál tov! –, 2018-ban a budavári imaháza, most pedig az EMIH a Bocskai úti zsinagógát is visszaállja az aktív imahelyek dicső sorába,
így Budán kétszer annyi ortodox rítusú zsinagóga lesz, mint neológ.
Budán a zsidók története a török idők előttre is visszanyúlik, s már a Nagy Lajos király utasítására 1360 körül készült Képes krónika is említést tesz az első budai zsinagógáról. Ennek a zsinagógának a pontos helyét egyébként sokáig homály övezte, mígnem váratlanul, 2005-ben egy útépítés során a Szent György tér szélén, a Korona cukrászda mellett egyszer csak felbukkantak az alapjai. Az EMIH harmadik éve újból működő Táncsics Mihály utcai, eredetileg középkori imaháza már Buda második zsidónegyedéből származik, a boltívek alatt pedig több mint fél évezredes zsidó sírkövek is mutatják a közösség népes jelenlétét.
A zsidók újkori betelepülése Budára 1783-ban kezdődött, első önálló zsinagógájukat az Öntőház utcában építették fel 1812-ben, minek helyére 1865-ben a Duna jobb parti főzsinagógája is elkészült, – ezt sajnos már nem láthatjuk, ugyanis még 1943-ban leégett, majd az ostrom idején teljesen megsemmisült. 1888-ban avatták fel Buda második önálló zsinagógáját a Zsigmond (ma: Frankel Leó) utcában, ahol máig a főváros egyik legaktívabb neológ közössége tölti a hitéletét.
Ezek mellett pedig több ortodox imaház is működött a nagyobb csomópontok közelében, így például a Margit körúton is.
A budai izraelita hitközség a 19. század végén vett nagyobb lendületet, amikor a XI. kerület, azon belül is a Lágymányos, a Szentimreváros és a Kelenföld látványos kiépülésbe kezdett.
Ez a fejlődés olyan jelentős volt, hogy a dél-budai zsidók a két világháború között a 6 000–7 000 fős budai hitközség mintegy kétharmadát(!) alkották, azonban saját zsinagógájuk sokáig nem volt.
A XI. kerület első imaházát a Kende utca 12. alatt épült új ikerház egyik első emeleti lakásában rendezték be 1911-ben. Egy bő tíz éven keresztül volt itt a környék hitéleti központja, mígnem főbérlői váltás történt, s a ház új tulaja – egyébként teológiai akadémiai tanár – fel nem mondta a szerződést.
1923 nyarán a kifejezés legszorosabb értelmében tették a közösséget utcára: a berendezéseket az utcára hajigálták. A közösség pedig hiába kért segítséget Vass József népjóléti minisztertől, aki egyébként katolikus pap volt.
A megrázó „kilakoltatás” után a közösség tagjai a Verpeléti (ma: Karinthy Frigyes) út 4–6. alá költöztette át imaházát, azonban ez már egyre kevéssé elégítette ki a tagság igényét. Sem méretében, sem megjelenésében nem passzolt az egyre gyarapodó XI. kerületi közösséghez. Ezért a kelenföldiek 1925-ben kéréssel fordultak a budai hitközség elöljáróságához, hogy számukra, az akkor 1 200 főt számláló tábornak zsinagógát építtessenek. A vezetőség válasza azonban arculcsapásként érte a reménykedő dél-budaiakat:
„a kelenföldi zsidóság a budai zsidóságnak csak köldöknyúlványa”.
A narratíva megváltozásához bő két évre volt szükség, mire végülis a hitközség pályázatot írt ki egy újabb zsinagógára. Az 1928-ban kiírt pályázatra összesen kilenc munka érkezett be, melyek közül a zsűri az első díjat senkinek nem ítélte oda – „miután oly abszolút becsű mű, mely annyira kiemelkedik a többi pályaterv felett, hogy önálló értéket képviselne, egy sem érkezett be”. A második díjat viszont három építésznek is odaítélték, így azt Novák Ede (1888–1951), Baumhorn Lipót (1860–1932) és annak sógora Somogyi György (1893–1980) is megkapták. A harmadik díjazott Pollák Manó (1854–1937) volt.
Megfelelő terv ugyan nem állt még a budaiak rendelkezésére, azonban a szándékot mutatta, hogy a templomkörzet vezetősége 1930-ban a belügyminisztérium engedélyével 1 pengős és 50 filléres téglajegyeket bocsátott ki, hogy az egész országban adományokat gyűjthessen a zsinagóga felépítéséhez.
A hitközség 1933 júniusában hirdetett újból eredményt: az első díjat Novák Ede, a másodikat Hamburger István (később Hámorra magyarosított, 1895–1970), a harmadikat pedig Román Ernő (1883–1959) kapta. Végül Novák és Hamburger kollaborációja valósulhatott meg.
A nyertes tervek kihirdetésének évében, még decemberben egy nemeslelkű felajánlás is érkezett Taróczy Nándor (1874–1973) altábornagy részéről:
„A hazafias érzelmű magyar zsidóság iránt érzett őszinte rokonszenvem jeléül a világháborúban elesett Mózes vallású hősök emlékére 100 (egyszáz) pengőt vagyok bátor átadni.”
Az adományt dr. Kirszhaber Adolf (1860–1940) a budai hitközség legendás elnöke köszönte meg:
„Mély tisztelettel eltelten könyveltük el Nagyméltóságod gyönyörű tényét és biztosítjuk, hogy kellőleg értékelni tudnjuk e szép elhatározást. Isten segítségével felépítendő templomunkban a hazáért felhangzandó fohászaink közben minden esetben fel fog csendülni szíveinkben az az ima is, melyet Nagyméltóságod és Családtagjainak jóvoltáért fogunk az Egek Urához küldeni.”
Az építkezés azonban igen döcögősen haladt, ha pedig nem lett volna elég a pénzhiány és Pest-Buda-Lágymányos konfliktusa, a zsinagógaépítést még egy kis antiszemitizmus is „színesítette”. 1935 novemberében a keresztény községi párt lágymányosi szervezetének ülésén Csilléry András (1883–1964) – 1919-ben népjóléti miniszter, később háborús bűnös – tiltakozott, hogy a kerületben zsinagógát emeljenek, szerinte ugyanis
tapintatlan a zsidók részéről, hogy a városrész keresztény jellegét akarják lerontani, „éppen ott akarja megvetni a lábát, ahol semmi keresnivalója nincs”. Az izgató beszédet „Menjenek Palesztinába!” és más bekiabálások szaggatták.
Mindezek után (vagy ellenére?) csodálatos gyorsasággal született meg a második világháború előtti időszak utolsó önálló, fővárosi zsinagógája. 1936. szeptember 13-ára korszaklezáró eseményként is tekinthetünk: a vészkorszak előtti utolsó alkalom, ahol a város előkelőségei felekezetre való tekintet nélkül megjelentek és rendkívüli külsőségek mellett ünnepelték meg a fővárosi zsidók új vallási központját.
A vasárnapi ünnepély a Verpeléti úti régi imaházban kezdődött, ahonnét a feldíszített Tórákat több ezer fős tömeg kíséretében, élükön a zsidó cserkészcsapatok tagjai hüpe alatt vitték át az új zsinagógába. Az épület előtti téren a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot dr. Jalsovszky Jenő (1886–1977) miniszteri tanácsos, a fővárost Lamotte Károly (1888–1968) alpolgármester, a honvédséget Hetényi Imre (1871–1946) főkapitányhelyettes és rendőrfőtisztviselők társasága képviselték. Jelen volt Stern Samu (1874–1946) udvari tanácsos, a pesti hitközség és az Országos Izraelita Iroda elnöke, Fleissig Sándor (1869–1939), Glücksthal Samu (1864–1937) és Vida Jenő (1872–1945) felsőházi tagok és más előkelőségek.
A program a következőképp zajlott: miután az kar elénekelte a Magyar Hiszekegyet, Tyroler József építészmérnök, a kivitelező átadta a templomkulcsot Novák és Hamburger tervezőknek, akik a kulcsot rövid beszéd keretében adták tovább Vető Sándornak, az építőbizottság elnökének, aki Krieszhaber doktornak nyújtotta át a kulcsot, aki végül Lamotte alpolgármestert kérte fel a főkapu kinyitására.
Az ünneplők a budai zsinagógák az alkalomra egyesített korusának éneke mellett léptek be az új zsidó szentélybe. A Tórákat Sirota Sándor (1890–1963) és Perlmann Arnold főkántorok „Mily szépek a te sátraid” kezdetű imája mellett helyezték be a frigyszekrénybe. Ezután dr. Kiss Arnold (1869–1940) budai főrabbi Ima a hazáért című zsolzsomáját énekelte, majd a csend beálltával maga Kiss főrabbi lépett a szószékre, hogy felavassa a zsinagógát.
A beszéd után dr. Benoschofsky Imre (1903–1970), két éve a lágymányosiak főrabbija gyújtotta fel az örökmécsest, majd beszélt „Izrael vallásáról, mint a világosság, a megismerés és a szellem tanításairól szólt”, majd a kórus Háleluja éneke után dr. Vidor Pál (1909–1945) rabbi közölt pár gondolatot.
Schwarcz elnök betegsége miatt Krammer Adolf alelnök gyújtotta meg a templom emlékmécsesét, mely a budai nagy halottak emléke mellett az első világháborúban elhunyt hősi halottaknak is tisztelettel adózik, – az aktus alatt a Frontharcos Szövetség 50 tagú képviselete tisztelgő állásba feszült. Ezután a hitközségi elnökök beszédei következtek és az alpolgármester székesfővárosi üdvözlete. Az ünnepség a Himnusz közös eléneklésével ért véget.
Sajnos a Holokauszt az itteni közösségre is rányomta tragikus bélyegét, de a veszteségek ellenére újjászervezték a hitéletet. A lágymányosi zsinagógát 1950-ben államosították, ám ettől függetlenül a következő bő tíz évben még használták a zsinagógát, ezután pedig a Károlyi Gásár téren vásároltak egy épületet, melyet imaházzá alakítottak, melyet 2012-ben bővítettek is. 1962-ig a körzet kántora Sándor Ernő (1903–1990) volt és 1964-ben még biztosan volt napi imádkozás a zsinagógában.
Míg a közösség tovább élt, addig a zsinagógát brutálisan átalakították. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) 1969. december 19-én itt nyitotta meg a Természettudományi Stúdiót, s míg a napilapok az épületről áradoztak – „Mintha sci-fi film díszletei között járnánk. Bőrrel bevont, kényelmes fotel, a falakon faburkolat, az előadótermekben több nyelvű szinkrontolmács-berendezés, minden ülőhely alatt légkondicionáló készülék. A jól felszerelt kísérleti laboratóriumokat bármelyik egyetem megirigyelhetné.” – stb., – addig elhallgatták a korábbi funkciót és valójában a hazai modern építészet oly kevés templomi remekének tökretételét éljenezték.
Az egykori zsinagóga hatalmas terét két vasbetonfödémmel szelték át, kettéválasztva ezzel az égbetörő ablakokat, és eltűntették az íveket is, – az épület a szocializmus kockaházainak sivárságába süllyedt.
Kevesen remélték, de még kevesebben gondolhatták, hogy a zsinagógába egyszer újból visszatér a hitélet, mely az EMIH-nek hála mégis megtörtént. Az ugyan hamar kiderült, hogy a radikális átalakítások miatt az épületet kettészelő emelet elbontása nem lehetséges, mert az valószínűleg a falak kártyavárszerű összeomlását eredményezné, így alternatív megoldást kellett keresni. Bor András építész vezetésével újra kialakították az ablakzáró íveket, sőt az eredetihez hasonló ólomüvegeket is újragyártották, melyben nagy segítséget nyújtott az eredeti tervező unokája, Novák Mária, aki archív felvételekkel látta el őket.
Ezáltal, a külső a körülményekhez képest a legtöbbet visszanyerhetett eredeti arculatából.
A belső pedig ahelyett, hogy megpróbálná utánozni a mintegy dupla akkorra térre szabott vonásokat, inkább új designt teremett, mely nem csak harmonizál a külsőt és belsőt összekötő ablakokkal, hanem tisztelettel nyúl vissza az elődök örökségéhez. Az emeleti tér multifunkcionális, az exklúzív, köríves alaprajzú zsinagógán kívül kidusterem, játszóház és egyéb közösségi terek is helyt kapnak.
A zsinagóga rabbija Stell Eizik, aki az elmúlt, majdnem két évben a pandémia folytonos nehezítése ellenére már rendszeres kapcsolatban áll a környék zsidó lakóival.
Az Örökkévaló áldását kívánjuk Stell rabbinak és új közösségének, hogy minél több sikert érjenek el, miközben a Tóra ösvényén haladnak előre!
Felhasznált irodalom:
Ujvári Péter (szerk.), Magyar Zsidó Lexikon. Budapest: Zsidó Lexikon, 1929; „A lágymányosi uj zsidó templom tervpályázata”, Egyenlőség, 1929. 49. évf. 22. szám, 18. o.; „A lágymányosi zsidótemplom újjáavatása”, Új Élet, 1981. 36. évf. 12. szám, 3. o.; „Ellenzéki zászlóbontás Budán”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 43. szám, 13–14. o.; „Hirek – A lágymányosi templom alapkőletétele”, Ujság, 1935. 11. évf. 270. szám, 9. o.; „Meggyaláztak egy zsidó templomot”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 36–37. szám, 6. o.; „Megnyílt a TIT Természettudományi Stúdiója”, Esti Hírlap, 1969. 14. évf. 296. szám, 2. o.; „Mit akar Csilléry a lágymányosi zsinagógától”, Egyenlőség, 1935. 55. évf. 46. szám, 7. o.; „Taróczy altábornagy adománya a lágymányosi zsidó templomnak”, Egyenlőség, 1933. 54. évf. 10. szám, 10. o.; „Uj templomot avatott a budai izr. Hitközség – Nagy ünnepséggel szentelték fel Isten uj házát”, Ujság, 1936. 12. évf. 210. szám, 4. o.; A m. kir. belügyminiszternek 123.806/1930. B. M. számú körrendelete. A kelenföld-lágymányosi izr. templomkörzet vezetőségének adománygyűjtési engedélye.
