Az Egyesült Államok vezetése már hosszú évek óta nem tudott megfelelő indokot szolgáltatni miért volt még mindig Afganisztánban. A nemzetépítés megbukott, az al-Kaida már évek óta nem fenyegeti a Nyugatot, és az amerikai lakosság is belefáradt a végtelen háborúskodásba. A kivonulás azonban olyan formában valósult meg, amely még az izolációs politika támogatóit is megdöbbentette. Afganisztánban rémület és káosz uralkodik, Washingtonban pedig elkezdődött egymás hibáztatása, miközben az egyetlen csoport, amire joggal mutogathatnak az: saját maguk. Hende Olivér véleménycikke.
Hazugságok hálójában
Washingtonban azt gondolták, hogy csendben pontot lehet tenni húsz év kalandozásainak végére az afgán hegyek között. Azt is gondolták és mondták(!), hogy Kabul nem lesz az új Saigon. Igazuk volt, sokkal rosszabb lett. Saigon az amerikaiak kivonulása után két évvel, míg Kabul a kivonulásuk előtt két héttel esett el.
A kínai közösségi médiában sokan rossz májúan meg is jegyezték, hogy a tálib hatalomátvétel simábban zajlott, mint januárban az amerikai.
Most aztán elkezdődött kollektív egymásra mutogatás, a felelősség áttolása a másikra, miközben a nyugati közvélemény (egyébként jogosan) fel van háborodva és válaszokat követel.
Tragédia, ami Afganisztánban történik, de ugyanígy tragédia az is, hogy ez ennyire meglepett és váratlanul ért mindenkit. Mégis miért van ez? Miért omlott össze pár hét alatt a húsz évig építgetett „Afganisztán-projekt”?
A válasz az, hogy azért mert mindenki hazudott róla. A politikusok, a katonai vezetés és média is.
Daniel Davis szerint emiatt az egész afganisztáni megaláztatás borítékolható volt. Ahelyett, hogy Washingtonban elismerték volna a valóságot, ahelyett, hogy tisztázták volna az amerikai nép előtt, elrejtették az igazságot, vagy egyenesen hazudtak róla.
Davis felhívja rá a figyelmet, hogy az elmúlt húsz évben az amerikai nyilatkozatok túlnyomó többsége az afganisztáni események alakulásával kapcsolatban pozitív vagy legalábbis „óvatosan optimista” volt. Amikor pedig a körülmények rosszra fordultak, a hadsereg egyszerűen titkosította a statisztikákat, hogy az amerikai nép – amelyet elvileg szolgál –, ne tudja megismerni az igazságot.
Kongresszusi tanúvallomásban 2020 januárjában John Sopko, Afganisztán újjáépítésért felelős különleges főfelügyelője azt nyilatkozta, hogy:
„Az egész Afganisztán-ügyben a hazugság szaga terjeng. A probléma az, hogy valójában senkit nem ösztönöznek arra, hogy az igazat mondja. Olyan légkört teremtettünk, amely szinte megköveteli az emberektől, hogy hazudjanak”
– mondta Sopko.
Az „Afgán-álom”
Biden hétfőn beszédet tartott az afganisztáni helyzetről, amelyben elmondta, hogy szerinte húsz évvel ezelőtt azzal az „egyértelmű céllal” indultak Afganisztánba, hogy kézre kerítsék azokat, akik felelősek a 2001. szeptember 11-i terrortámadásért:
„Soha nem adtuk fel a vadászatot Oszama bin Ladenre, és el is kaptuk. Ez egy évtizeddel ezelőtt történt. Afganisztáni küldetésünknek soha nem kellett volna nemzetépítésről szólnia. Az egyetlen alapvető nemzeti érdekünk Afganisztánnal kapcsolatban ma is az, ami mindig is volt, az amerikai hazát érő terrortámadások megakadályozása”.
Az utolsó nagy volumenű terrortámadást Nyugaton az al-Kaida 2005-ben hajtotta végre Londonban. 16 éve. Ennyi időnek kellet eltelnie és az Amerikai Egyesült Államok elnöke, csupán annyit tud mondani, hogy nem a nemzetépítésről kellett volna szólnia a dolgoknak.
A második világháború után Japán újjáépítette Japánt. Nyugat-Németország újjáépítette Nyugat-Németországot. Persze, Amerika segített, de nem lehet segíteni egy olyan népen, amely nem akar vagy sokkal inkább nem képes segíteni önmagán. Ezek az országok nekiláttak és eltakarították a romokat.
Megpróbálták Afganisztánt központosított, egységes állammá alakítani, annak ellenére, hogy az ország bonyolult domborzata, etnikai összetétele, valamint a törzsi hovatartozás törvényszerűen tartós politikai széttagoltságot eredményez.
Bolondság volt az is, ahogy a 2001-es invázió óta az Egyesült Államok közel 83 milliárd dollárt fordított az afganisztáni védelmi erők kiképzésére és felfegyverzésére.
A probléma nem az afgán hadseregnek nyújtott kiképzéssel vagy felszerelés minőségével volt, hanem a rossz irányítással, a korrupcióval és a demoralizált afgán katonákkal, akiket a saját boldogulásuk érdekében külön alkukat megkötő vezetőik cserbenhagytak.
Biden arra is kitért a beszédében, hogy nem szabad elkövetni a múlt hibáit. Aztán pár perccel később arról kezdett el beszélni, hogy továbbra is az emberi jogok védelmének kell lennie az amerikai külpolitika alapjának, de ezt a jövőben nem az amerikai csapatok bevetésével, hanem lehetőleg diplomáciai és gazdasági eszközökkel kell elérni.
Az egyik pillanatban Biden a realista, amikor nemzeti érdekekről beszél, aztán hirtelen újra a liberális mantrát mondja, miszerint Washington a világítótorony a sötétségben vergődő világ számára. Ha így is van, a legtöbben nem kérnek belőle. Afganisztánban legalábbis biztosan nem. Nem arról van szó, hogy demokrácia vagy a női jogok ne lennének fontosak, hanem egyszerűen nem ez (és soha nem is volt) az elsődleges az afgán emberek számára.
Fájó beismerés, de most már itt volt az ideje, hogy eljussanak erre a tervezőasztalok felett egységes demokratikus afgán államról, afgán nemzeti hadseregről és emberi jogokról álmodozó washingtoni urak is.
Nem a kivonulás tényével volt a baj, hanem a módjával.
Frederick Kagan, a West Point egykori professzora szerint a katasztrofális gyorsasággal zajló tálib hatalomátvétel elkerülhető lett volna.
Egyrészt nem a harci szezon kezdetén, gyors ütemezéssel és az afgán kormánnyal való megfelelő koordináció nélkül kellett volna bejelentenie Biden elnöknek az amerikai csapatok távozását. A felelősségteljes kivonuláshoz több időre és jobb előkészítésre lett volna szükség.
Amint azt az amerikai katonai tervezők jól tudják, az afgán háború szezonális volt mindig is. A tálib vezetés minden télen visszavonult a pakisztáni bázisaira, majd tavasszal elindította a harci szezont, amelyet aztán nyáron, a mákföldek termésének betakarítása után még nagyobb sebességre kapcsolt. Érthetetlen, hogy Biden ne várhatott volna még az őszig vagy télig a kivonulással, amikor a legtöbb tálib erő visszavonul a már említett pakisztáni bázisokra. Továbbá nem kellett volna olyan gyorsan megvonni az afgán erők légi támogatását, mint ahogyan azt tették. Kagan szerint az Egyesült Államok nem vette figyelembe, hogy továbbra is támogatnia kellett volna az afgánokat ebben az átmeneti időszakban, hogy ezzel időt nyerjen nekik az amerikai katonai segítség nélküli jövő megtervezésére.
A washingtoni elit önsorsrontása
„Én vagyok a negyedik amerikai elnök, akinek a hivatali ideje alatt háború zajlik Afganisztánban. Eddig két demokrata és két republikánus elnök élte át ezt. Nem fogom átadni ezt a felelősséget egy ötödik elnöknek”
– mondta Biden és ezzel kvázi elismerte a liberális intervencionistákból, neokonokból, demokratákból, republikánusokból stb. álló washingtoni elit eddigi külpolitikájának teljes csődjét.
A felelősséget azonban egyből áthárította magáról, az afgánokra és elődjére Trumpra. Biden szerint, Trump (egyébként egy valóban) rossz deal-t kötött a tálibokkal még tavaly az amerikai kivonulásról és ezért sültek el ennyire balul a dolgok. Az igazság az, hogy a 2020 február elején aláírt megállapodás (amiből egyébként álságos módon kihagyták az afgán kormányt), azzal egyidőben köttetett, hogy a Kongresszusban a Trump-elleni demokrata boszorkányüldözés újabb fejezete zajlott, az első impeachment-eljárás formájában, ami akkoriban mindenki figyelmét lekötötte.
A republikánus párt és Trump is, most azzal verik az asztalt, hogy mondjon le Biden, miközben újraválasztásuk esetén valószínűleg már sokkal korábban bekövetkeztek volna ugyanezek az események Afganisztánban (Biden tolta ki a Trump által megszabott határidőt, de mint látjuk nem eléggé). Azt is előszeretettel hallgatják el, hogy a Trump-adminisztráció tavalyi békemegállapodásának keretében engedtek szabadon mintegy ötezer tálibot, köztük olyan vezetőket is, akik a mostani műveleteket Afganisztán elfoglalására irányították. A Republikánus Nemzeti Bizottság mindezek mellett nemrég törölte az egyik weboldalát, amely Trump tálibokkal kötött alkuját méltatta. Amikor pedig lebuktak ezzel, akkor azt állították, hogy mindez csak egy rutin webes karbantartás része volt. Kinek akarnak ennyire arcátlan módon hazudni?
Mindezek nyilván a politika természetéből fakadnak, azonban mégis évek óta úgy tűnik, hogy az Egyesült Államokban annyira akarja a hatalmat, hogy közben észre sem veszi, de lelkesen önmagát őröli fel az amerikai politikai elit. Az egész világ megdöbbenésére. Annak a világnak a szeme láttára, amelynek vezetéséért elvileg síkra akarnak szállni Kínával szemben.
Washingtonban mind a demokrata, mind a republikánus oldal érzi, hogy a dolgok rossz irányba mennek azonban ez mégsem akadályozza meg őket abban, hogy tovább űzzék politikai játékaikat és közben hibát-hibára halmozzanak. Méltatlan viselkedésükkel meggyalázzák annak a több ezer amerikai, és csaknem 70 ezer afgán katonának az emlékét, akik valóban életükkel fizettek az „afgán-álomért”.
Hogy mi jön ezután? Újabb hazugságokkal folytatódik az afganisztáni-hazugságshow.
Amerika továbbra is kiáll majd nyilatkozataival az emberi jogokért Afganisztánban, befogad pár ezer menekültet (bár a jórészét inkább ráhagyja Európára), a hadsereg azzal fog takarózni, hogy a rájuk bízott feladatot ők maradéktalanul végrehajtották, a média pedig tovább fogja szállítani a szörnyülködő riportokat az afganisztáni helyzetről. Ami egyébként tényleg rémes. Ugyanakkor ne tévesszen meg senkit, a CNN híressé vált riporternője, aki az egyik nap még hajdanfőtt tudósított, a következőben pedig teljes burkába öltözve. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy Clarissa Ward már alig várta, hogy átöltözzön és bejelentkezhessen a nézőinek élőben (tálib harcosokkal a háttérben jól beállított vágóképeivel) a „kabuli pokolból”.
Szép új világ
Néha úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok olyan célokat tűz ki maga elé, amelyek elérhetetlenek.
Paul Pillar szerint Clausewitznek igaza volt, amikor azt írta, hogy a háborúra nem úgy kell gondolni, mint egy elszigetelt jelenségre, amelynek megvannak a maga siker- és kudarc fokmérői, hanem mint a nemzeti célok és érdekek elérésének egy eszközére, amelyeket diplomáciai vagy további más módokon is elérhetünk. Mint minden más politikai kérdésben, ez a törekvés ritkán vezet abszolút győzelemhez vagy vereséghez, és sokkal inkább jelenti a kompromisszumok megkötését tárgyalások útján, az egymással versengő érdekek elismerését, a költségek és veszteségek stb. csökkentését és a kitűzött célok részleges teljesítését.
Bármennyire is szörnyű ma az afganisztáni helyzet, az Egyesült Államoknak már régen be kellett volna vallania az igazságot, és véget vetni a háborúnak. A washingtoni döntéshozóknak el kell(ne) ismerniük mulasztásaikat, és az amerikai külpolitikát a valós amerikai nemzeti érdekek védelmének kellene alárendelniük (talán most ennek látjuk az első lépéseit).
Sürgetik őket a következő évtizedekben a világra váró kihívások is, hogy ideje lenne már levetkőzni azt a birodalmi attitűdöt, amellyel az amerikaiak távoli idegen társadalmakat próbálnak meg a saját képükre formálni, miközben otthon a fejük felett már ég a ház. Mind a világ országainak, mind az Egyesült Államoknak érdeke, hogy Washington megtalálja a helyét és beilleszkedjen a 21. század átalakuló világrendjébe.
