109 éve született a modern kor talán legnagyobb hatású közgazdásza Milton Friedman. Egy olyan tudósemberre emlékezünk most, aki nem csupán briliáns elméjű szakember volt, hanem a múlt században sokat fenyegetett szabadversenyes kapitalizmus védelmében síkra szálló teoretikus, és országokat a végső összeomlás és csőd állapotából kihúzó reformer tanácsadó. Talán ez a két utóbbi amellyel örökre bevéste magát az utókor emlékezetébe, Nobel-díja pedig még inkább tanúskodik arról hogy már életében megkerülhetetlen tekintéllyé vált a tudományos berkekben, miközben munkássága során mindvégig egy kisebbségi narratívát képviselt.
Milton Friedman 1912-ben született New Yorkban magyar származású, ortodox zsidó szülők sarjaként, akik a század elején a jobb élet reményében kivándorolt milliókkal együtt települtek ki az óceán túlpartjára. Szomorú tény hogy Friedman nem örökölte tovább szülei magyar identitását, de mindig is büszke és szabadságszerető amerikai polgár volt. Miután elvégezte az iskoláit és közgazdász lett, válságelmélettel, pénzelmélettel kezdett foglalkozni, majd a chicagói egyetemen okította professzorként a hallgatókat, amely később tudományos s szellemi munkássága meghatározó részévé vált.
Az 1930-as években megalakult „Chicagói Iskola” mely Friedman professzor követői és pátfogói által alkotott értelmiségi kör volt, kardoskodott a vállalati szabadság, a szabadkereskedelem, a szabad verseny, a határokon átívelő globális kapitalizmus mellett, melyek a roosevelti állami paternalizmust hirdető New Deal korszakában mellőzött értékekké váltak.
Az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság fontos fordulópont volt Amerika és Európa történetében is. Dolgozók tömegeinek munkanélkülivé válása, vállalatok totális becsődölése, családok egzisztenciájának elvesztése, a nyomor és a szűkölködés újbóli megjelenése, egész iparágak összeomlása komoly kihívás elé állította a világ gazdasági és politikai vezetőit, a tudósok pedig azon agyaltak hogyan is lehetne gyógyírt és megoldást találni erre az ipari forradalom kétszáz éve alatt soha nem látott mértékű globális krízisre.
Ekkor tűnt fel John Maynard Keynes is, aki radikálisan szembe helyezkedve a smithi tantételeken alapuló, két évszázados korszakot meghatározó liberális szemlélettel progresszív tanokat kezdett hirdetni, s kinyilvánította azt a marxista gazdaságtanra alapozott doktrínáját, hogy a piaci szabadság természetszerűen idézi elő a gazdasági összeomlást, s az egyetlen ellenszérum a válságra az állam központi regulázása és beavatkozása.
Az angol közgazdásszal szemben azonban az amerikai színtéren kiemelkedett Friedman is (sok más szabadpiaci gondolkodó Hayek és Rothbard mellett), aki teljesen más narratívával állt a nagyközönség elé, s amellett kardoskodott hogy az újnak, haladónak számító keynesi elvekkel szemben vissza kell térni a laissez-faire filozófiájához, s úgy kell folytatni a termelést, a kereskedelmet, a pénzgazdálkodást hogy az csak a gazdaság önkéntesen társult szereplői műveljék, s ebbe egy fikarcnyit se szóljon bele az államhatalom.
Persze Keynes is elkötelezett volt a növekedésorientált, kapitalista berendezkedés iránt, s az állami regulázás alatt is kizárólag a segítő, ösztönző jellegű, munkavállalást, fogyasztást támogató, az alacsony jövedelmű dolgozók bérszínvonalát javító beavatkozásnak volt a híve, ezen elveivel Keynes épphogy a piacgazdaság leglényegesebb mozgató erejét akarta visszafogni, a szabadságot.
Az Adam Smith által is hangsúlyozott versenyzés, munkamegosztás, vállalkozás és kereskedés szabadsága olyan irányelvei voltak a 18. század Európájából elinduló, majd az egész világon tovaterjedő iparosodásnak és technológiai fejlődésnek, mely az üzleti érzéket, a vállalkozó szellemet és a kreativitást szabadjára engedve páratlan mértékű fejlődést hozott az élet szinte minden területén.
Milton Friedman következetes és meggyőződéses kapitalista volt, de mivelhogy a huszadik századra a jegybankok megjelenésével, a protekcionizmus visszatértével, a trösztellenes törvények meghozatalával, és a szociális ellátórendszerek megjelenésével elkerülhetetlenné vált az állam és a gazdaság összefonódása, a Rothbard által terjesztett anarchokapitalista nézettől eltérve az állam gazdasági gépezetét nem eltörölni akarta, hanem megregulázni, s szociálisan érzékenyebb is volt, mivel fontosnak tartotta a legszegényebb, legnagyobb nyomorban és létbizonytalanságban tengődő emberek anyagi helyzetének javítását.
Emellett kitartott a szigorú, kiegyensúlyozottságra és többletre törekvő költségvetési politika, az infláció visszaszorítására tett monetáris politika, a jegybanki függetlenség, a gazdaság stabilitását és a valuta értékét megőrizni akaró koncepció mellett.
Lényegében minden törekvése arra irányult, hogy a gazdasági mechanizmus visszatérjen a laissez-faire szelleméhez, melyet fokozatosan az állami bürokrácia megregulázásával, és az állam gazdasági terjeszkedésének megállításával lehetett elérni.
Az 1963-ban írt „Egyesült Államok monetáris története” c. értekezésében pedig az infláció káros hatásaira hívta fel a figyelmet, mely problémára a keynesianizmus már nem tudott megoldást nyújtani. Friedman szerint az üzleti élet, a fogyasztás, a családok megtakarítása, a gazdaság stabilitása mind-mind fenyegetett helyzetbe kerül az infláció elburjánzása során.
Fontos megjegyezni még, hogy Friedmant sokat foglalkoztatta Izrael és a zsidó nép is, miután a hatvanas években először meglátogatta a zsidó hazát, s megismerte annak népét. Bár nem volt határozott állásfoglalása a cionizmusról, különösen ellentmondásosnak tartotta egyes zsidó cionista értelmiségiek szocializmus iránti rajongását. S bár ez némileg érthető, hiszen a szocialista szervezőelv alapján működő kibucok közösségei egy erős és öntudatos zsidó társadalomnak alapoztak meg a Szentföldön, ugyanakkor ez egy fejlődőképes állam felépítéséhez már kevésnek mutatkozott.
Milton Friedman álláspontját pedig csak osztani lehet arról, hogy a zsidóságnak a kapitalizmus volt a legjobb barátja, hisz ez a liberális gazdasági rend teremtette meg Európa-szerte, s Amerikában is asszimilációjuk és felemelkedésük feltételét, hisz tőkés burzsoáziájának része volt számos zsidó nagyvállalkozó és pénzember is, akik üzletemberi, gyártulajdonosi ténykedésükkel hozzájárultak a modern gyáripar megteremtéséhez.
Nem mellesleg a zsidóság köreiből lehetne példát hozni olyan közgazdaságtani iskolákra és prominens tudósokra is, akiktől maga Milton Friedman is inspirálódott, elég megemlíteni a jobboldali konzervatív-liberális, és szabadpiaci libertariánus eszmék terjesztésében élen járó, zsidó származású Carl Mengert, vagy Ludwig von Misest.
Izraelre rátérve fontos megemlíteni Friedman tanácsadói működését is. Miután 1948-ban a zsidók megalapíthatták hosszú évezredek után első szuverén államukat, a kibucok szellemiségét tovább vivő izraeli Munkáspárt gyakorolta a hatalmat a ’70-es évek végéig, amikor is a szociáldemokrata éra megbukott és az újonnan feltörő, Menéhám Begin vezette nacionalista-konzervatív Likud párt ragadhatta magához a kormányrudat. Fontos mementó volt ez a fordulópont, ugyanis Friedman épp ez idő tájt kapta meg a Nobel-díjat, mellyel megkérdőjelezhetetlenné vált szakértelme s világszerte is elismert koponyájává vált a gazdaságszervezés tudományának.
Tanácsaira pedig nagyon is szükség volt, hiszen a Munkáspárt regnálása során Izrael túlméretezett, jóléti állama számos olyan gazdasági és társadalmi problémát idézett elő, mely krízisközeli helyzetbe sodorta az országot.
Izraelt ugyanis fennállása óta több nagyobb háború is sújtotta, melyek iszonyúan magas terheket követeltek meg az államtól, a folytonos hadakozás és hadiállapot pedig csak visszahúzta a gazdaság teljesítőképességét. A szocialista munkáspárti erők pedig ennek ellenére építettek ki egy roppant költséges ellátórendszert és a paternalista állam bürokratikus vízfejét, melyet gazdasági fejlődés híján csak a felelőtlen, deficitbe vezető pénzosztogatás és az üzleti élet központi ellenőrzése útján lehetett fenntartani.
Ez az állapot azonban egy idő után fenntarthatatlanná vált, Izrael pedig nagyon közel állt ahhoz, hogy az államcsőd csapdájába kerüljön és hosszú évtizedekre lemondjon arról hogy kis mérete ellenére a térség vezető nagyhatalma legyen. Izrael azonban megmenekült a hányattatott sorstól, köszönhetően a Likud éleslátásának, akiknek képviselői nyitottak voltak Friedman intéseire és tanácsaira, aki egy merész ugyanakkor szükségszerű program véghezvitelére akarta rávenni a tel-avivi politikai elitet.
Friedman programja a protekcionizmus, a jegybanki tevékenység, a közteherviselés, a bürokratizmus és az állami pénzosztogatás visszafogásáról, és megreformálásáról szólt. Javasolta az importvámok, a jövedelemadók, és a kormányzati kiadások csökkentését, ezzel együtt pedig a bürokráciacsökkentést is szorgalmazta.
Mindezt bár a Begin-kormányzat nem tudta maradéktalanul megvalósítani a libanoni beavatkozás miatt, de a nyolcvanas-kilencvenes évek Likud által dominált vezetése már a hivatalos állami politika szintjére emelte szabadpiaci reformjavaslatait, melynek áldásait a közel-keleti ország a mai napig élvezi. Fontos itt még kiemelni, a Likud fiatalabb generációjának képviselőjét Benjamin Netanjahut, aki megkerülhetetlen szereplője volt a kilencvenes-kétezres évek politikai elitjének, és kapitalista meggyőződésének igyekezett a gyakorlatban is érvényt szerezni pénzügyminisztersége és miniszterelnöksége során.
Hozzá köthetők az átfogó vállalati privatizációk, a szigorú költségvetési politika bevezetése, és az állami bürokrácia drasztikus leépítése, melynek köszönhetően Izrael egy stabil és prosperáló gazdaságot tudhat maga mellett, mely fejlett vállalati és üzleti szférával, magas szintű csúcstechnológiákkal bír. Nem beszélve a virágzó kereskedelmi kapcsolatokról, mely számos európai és amerikai országot tett az izraeli tőkések üzleti partnereivé. Milton Friedman életműve tehát nem csupán a Nobel-díjában, és a „Chicagói Iskolában” mérhető, hanem abban is hogy Izraelt javaslataival és a politikai elitre való nyomásgyakorlásával kimenekítette a krízisből. Emlékezzünk hát rá méltósággal és reméljük hogy szellemi életművét az utókor is megbecsüli.
