Deme Dániel a Magyar Hírlap hasábjain megjelent írása annyi ponton fakad téves helyzetelemzésből, hogy felsorolni is nehéz, nemhogy vitába szállni vele.
Deme írásában ostorozza az izraeli kormányt, amiért diplomáciai összetűzésbe keveredett a lengyel kormánnyal. Ahogy arról a Neokohn is beszámolt, a lengyel parlament ugyanis olyan törvényt fogadott el, mely időben korlátozza a második világháborúban elkobzott zsidó vagyon miatti kártérítést, ezzel gyakorlatilag bezárva az ajtót azok előtt az örökösök előtt, akik még nem jelentkeztek elpusztított felmenőik jogtalanul elrabolt vagyona iránt. A lengyel parlament döntését arra a kétségkívül kényelmetlen premisszára alapozta, hogy tudniillik „egy lengyel sem lehet biztonságban, hiszen nem tudja, hogy az örökösök mikor akarják kiforgatni vagyonukból.”
Az izraeli kormány szégyenletesnek és erkölcstelennek ítélte a döntést, ezen akadt ki Deme, aki, a teljesség igénye nélkül a következő állításokat fogalmazta meg: hibás, hogy a holokauszt tragédiájának elismerése az egyetlen, vitát nem tűrő történelmi ténymegállapítás az európai köztudatban. Az izraeli kormány viselkedése árt az európai zsidó közösségeknek. Az izraeli kormány, és a zsidók úgy általában, felsőbbrendűségtől fűtötten nyilatkoznak az őket ért tragédiáról, mintha más nemzet nem szenvedett volna az évszázadok során (ezen állítás végét nem Deme mondja, de valószínűleg gondolja). Ennek megfelelően a cikk szerzője szerint a holokauszt kompenzációja körüli vitákból ki kellene irtani ezt az általa vélt felsőbbrendűséget, nem vezet az semmi jóra, véli Deme.
Ezek a megállapítások önmagukban is bosszantók és kétségtelenül valamiféle komplexusból fakadnak, de Deme továbbmegy és azt állítja, hogy a lengyel nép márpedig nemzeti sorstragédiának éli meg mintegy hárommillió lengyel zsidó kiirtását és azt elválaszthatatlannak tekinti annak a további hárommillió (nem-zsidó) lengyelnek halálától, akik szintén a második világháború áldozatai voltak.
Szép volna persze ha így volna, de sajnos nincs így.
Erről magam bizonyosodtam meg, amikor néhány évvel ezelőtt sokadszorra jártam Auschwitzban feleségemmel. A múzeum bejárata előtti parkolóban buszok sokaságát láttuk, amelyek lengyel gimnazistákat hoztak a világ legnagyobb temetőjéhez, a halálgyárhoz. „Minden elismerésem” – gondoltam magamban, megható és dicséretes, hogy a holokauszt eseményeinek oktatása szerves részét képezi a lengyel tanrendnek. Hozzá is csapódtunk egy csoporthoz, és mivel a múzeumnál bérelhető fejhallgatókon, melyeken az idegenvezető hangja hallatszik állíthatók a csatornák, gondoltuk „ráakaszkodunk” az egyik látogatócsoportra, történetesen koreai turistákéra, hogy meghallgassuk az egyébként felkészültnek tűnő idegenvezető által mondottakat.
Legyen elég annyi a történethez, hogy az idegenvezető szájából egyszer sem (sic!) hangzott el a zsidó szó. Egyszer sem. Voltak ott lengyel (persze szerinte főleg lengyel) meg magyar és ki tudja hány náció áldozatai, de valahogy az az aprócska tény, hogy ezen áldozatok vagy 95%-a zsidó volt, akiket éppen ezért hurcoltak oda és pusztítottak el, nem került bemutatásra.
Persze vélekedhet úgy is valaki, ahogy Deme teszi: a hárommillió megsemmisített lengyel zsidó egyszerűen lengyel és nem több.
Sajnos azonban az a tény, hogy csak azokat a lengyeleket pusztították el, akik zsidók voltak vagy, jelentősen kisebb részben, más ellenségei a Reichnek, egyértelműen mutatja, hogy nem lengyel állampolgárságuk miatt leltek szörnyű kínhalált.
A Magyar Hírlapban megjelent írás szerint a holokauszt miatti kompenzációt nemzetközi szerződések és nem egyéni keresetek alapján kellene végrehajtani, azonban a szerző elfelejti, hogy az egyik aligha helyettesíti a másikat.
Lengyelország, az ország, ahol a második világháború a legtovább tartott és a legnagyobb pusztítást végzett nem számolt még el múltjával. Nem történt meg sem a szembenézés, pláne nem a számonkérés, sem a kommunista időkben, sem pedig a rendszerváltás után. Nyilván nem is fog. Miután a Szejm törvénybe iktatta, hogy bűncselekményt követ el az, aki azt állítja, hogy a holokausztért a lengyel nemzetet is felelősség terheli, a felelősséggel való szembenézés reménye végképp szertefoszlott.
Végül Deme könyörtelenül, mintegy az európai zsidók biztonságáért aggódva megjegyzi, hogy az izraeli kormány azzal, hogy protestál ezen arcátlan törvény ellen, éppen az Öreg Kontinens zsidó közösségeit hozza nehéz helyzetbe. Deme súlyosan téved.
Európa zsidósága nem a hazugság és a gyáva hallgatás miatt van veszélyben, hanem éppen az ilyen igazságtalan, történelemhamisító törvények miatt marad nehéz a megbékélés.
Az igazság elhallgatása nem lehet megoldás, a jogos vagyon visszaszolgáltatása pedig addig kell, hogy tartson, amíg az örökösök, a kevesek akik vannak, maradéktalanul visszakapják, amit őseiktől elraboltak. Igen, ha kell, örökidőkig.
