„Fingnak, szarnak nincs gazdája”, tartja a régi magyar szólás, ami az olyan szellemi ürülékre is igaz, mint a rasszizmus. A hitleri nemzetiszocializmus „tudományos érvekkel” manipuláló népirtása végleg törvényen kívül helyezte ezt az ideológiát, melyet Jean-Paul Sartre 1954-ben így jellemzett: „Egy időben a vélemények egyik fajtájához tartozott, ma viszont a bűnök egyik fajtája”.
Michel Wieviorka, a jeles francia kutató a következőképpen definiálta a rasszizmust: „Olyan doktrína, teljes társadalomszemlélet és politikai nézetrendszer, mely az egyének vagy egy közösségek eredetét véli meghatározónak képességei, hajlamai, szellemisége, kultúrája és viselkedése tekintetében, és felosztja az emberiséget ’felsőbb rendű’ és ’alacsonyabb rendű’ fajokra”, és „egyaránt épül esztétikára és erkölcsre, tudományra és történelemre”.
A rasszizmust, mint ideológiát a szakemberek valójában soha nem vették komolyan, hiszen tudományosan és morálisan egyaránt tarthatatlan fogalmakkal operált, s eredeti formájában nem volt egyéb, mint a társadalmak és az emberek csoportjai között ténylegesen fennálló egyenlőtlenségek „ideológiai igazolása”. Érveket sorakoztatott fel a kereszténység azon, a judaizmustól átvett, alapvető tétele ellen, mely szerint valamennyi ember egyenlő Isten színe előtt. Apológikus és provinciális ideológia volt, mely az USA déli, volt rabszolgatartó államaiban, egyes fehér lelkészek prédikációban, a faji szegregációt támogató újságcikkekben jelentkezett.
A rasszisták főként arról elmélkedtek, hogy a feketék alávetett sorsa „Istentől adott”, s ezt állítólag a Biblia és a tudomány egyaránt igazolja. Hasonló vágányon haladtak, és az adott viszonyok igazolására törekedtek a dél-amerikai apartheid ideológusai, vagy azok a teoretikusok, melyek az európai országok gyarmatosító törekvéseit támasztották alá „érvekkel”. Ennek az alapjában véve defenzív és önigazoló rasszizmusnak csak távolról volt köze a német nemzetiszocializmushoz, mely előbb politikai eszközökkel, majd a legdurvább erőszakkal „ellenséges fajt” kreált a zsidókból, hogy azután ürügye legyen az elpusztításukra.
Figyelemre méltó, hogy a „tudományos rasszizmus” a hitleri periódusban egyetlen komolynak tekinthető érvvel sem gazdagodott, pedig ismeretes, hogy a nácik több kutatóintézetben is végeztek „fajbiológiai” kutatásokat.
Hogyan lehetséges, hogy napjainkban, amikor egyetlen komolyan vehető politikus vagy tudós sem hangoztat rasszista nézeteket, és pl. a „fehér felsőbbrendűség” az amerikai társadalom perifériájára szorult, erőszakot propagáló csoportok ideológiájává vált, a „kritikai rasszelmélet” (Critical Race Theory, CRT) formáját öltő antirasszizmus, mely a fehér többségnek az afro-amerikaiakhoz és az LMBTQ+ közösség tagjaihoz való viszonyát vizsgálja, uralkodó eszmévé vált az Egyesült Államokban?
A Critical Race Theory eredetileg jogtudományi irányzat volt, amelynek középpontjában az állt, hogy a rasszizmust nem az egyes emberek előítéleteinek megnyilvánulásaként, hanem az azt eredendően magában foglaló rendszeren belül kell értelmezni. Kulcsfogalma a „öntudatlan rasszizmus” („unconscious racism”), ami kizárja, hogy az egyén – jellemzően fehér bőrű, a középosztályhoz tartozó, heteroszexuális férfi – leküzdje eredendő rasszizmusát „anélkül, hogy felhívná a figyelmet a szexizmusra, a homofóbiára, a gazdasági kizsákmányolásra és az elnyomás és igazságtalanság egyéb formáira”. Az áldozatok csoportját tehát nem lehet felbontani, pl. szimpatizálni a feketékkel és viszolyogni a transzvesztitáktól. Ezért kell gyökeresen átalakítani az amerikai társadalmat, az intézményeivel együtt.
Ez a cél legalább annyira radikális, mint a „harc a proletárdiktatúráért”.
Az amerikai társadalomban uralkodó „szisztematikus rasszizmus” ellen harcolók szolidaritást hirdetnek minden „kollektív áldozattal”, akik a bőrük színe miatt informális diszkrimináció sújtott, ugyanúgy, mint azokkal, akik nemi orientációjuk miatt jutottak erre a sorsra.
Csakhogy a különböző „áldozati csoportokat”, melyek, amennyiben a szexizmus áldozatai vált nőket is közéjük számítjuk, a lakosság többségét teszik ki – képtelenség „közös nevezőre hozni”, hátrányos helyzetüket ugyanarra az okra visszavezetni.
Vegyük például az afro-amerikaiakat és a többségtől eltérő szexuális orientációjukat. Előbbiek radikális képviselői,
a BLM (Black Lives Matter) hívei meg vannak győződve arról, hogy a feketék hátrányos helyzete kizárólag a társadalmi környezet évszázadokig érvényesülő elnyomó hatásával magyarázható, minden genetikai magyarázat alacsonyabb iskolázottságukra illetve a devianciájukra hamis és rasszista okfejtés.
És hogy ez még véletlenül se forduljon elő, már ezeknek a „szenzitív” adatoknak a nyilvánosságra hozatalát is hevesen ellenzik. Ugyanakkor az LMBTQ+ szerint a szexuális orientáció nem vezethető vissza a környezeti hatásokra, az megváltoztathatatlan genetikai adottság.
Aki környezeti hatásokkal hozza összefüggésbe pl. a homoszexualitást, az ugyanolyan rasszista, mint az, aki azt állítja, hogy a feketéknek velük született adottságai vannak.
Jelentős továbbá a különbség az egyes áldozati csoportok által elszenvedett hátrányok között. A „kritikai rasszelmélet” szerint a jog nemcsak szabadságbiztosító, hanem elnyomó, társadalmilag igazságtalan hatalmi eszköz is. Legfőbb funkciója a status quo őrzése, a rend fenntartása az elit, az uralkodó osztály érdekében. Működését erőszak, kirekesztés, diszkrimináció jellemzi, és inkább növeli a bajt, mert nem az integrációhoz, hanem az egyenlőtlenségekhez, igazságtalanságokhoz és a konfliktusokhoz járul hozzá. A feketék és színes bőrűek hátrányait, melyek abból fakadnak, hogy a „fehér emberek rasszista társadalmában” élnek, olyan jogi eszközökkel kell kompenzálni pl. felsőfokú továbbtanulás során, mint a pozitív diszkrimináció.
Csakhogy az Egyesült Államokban óriási a különbség az ázsiaiak – pl. a sárga bőrű kínaiak, vietnamiak, japánok – és az afroamerikaiak között. Míg az előbbiek annyira sikeresen szerepelnek az „elit egyetemek” felvételi vizsgáin, hogy már egyfajta numerus clausus bevezetése is felvetődött (hasonló korlátozás létezett a húszas években egyes amerikai egyetemeken a zsidó diákok esetében), addig a feketékből, a magukkal hozott hátrányaik miatt a számukhoz képest kevés diák jut be. Hogyan lehetne minden színes bőrű diákot egységesen előnyben részesíteni, úgy, hogy azt a fehérek is elfogadják?
De még ennél is megoldhatatlanabb problémát jelent az LMBTQ+ közösség tagjai ellen irányuló „rasszizmus” felszámolása. Míg az afroamerikaiak pozitív diszkriminációja lehetséges (más kérdés, hogy a gyakorlatban nem válik be a kívánt mértékben) addig mit tegyen a többség pl. a homoszexuálisokkal, azon kívül, hogy azonos jogokat biztosít számukra a heteroszexuálisokkal? Az LMBTQ+ emberek nincsenek szociálisan vagy gazdaságilag rosszabb helyzetben, mint a többség. Követelhetik-e, hogy azonos elbírálás alá essenek a vallásokban, illetve a kultúrában? Hogyan lehet felszámolni velük kapcsolatban az előítéleteket, melyek az eltérő szexuális orientációból fakadnak? Rasszista-e az a szülő, aki azt szeretné, hogy a gyermeke hozzá hasonlóan hetero legyen, bár – amennyiben normális – elfogadja azt is, ha a saját neméhez vonzódik?
Nálunk a közeli jövőben, a vonatkozó törvény megváltoztatásával népszavazást írnak amiatt, hogy a kiskorúak alternatív szexuális felvilágosítását, így a 18 év alatt nemváltás propagálását tiltó „pedofil-ellenes” törvény ellen számos nyugati társadalmi szervezet, sőt az Európai Unió több kormánya is tiltakozott. A magyar kormányt, illetve a parlamentet ennek kapcsán máris rasszizmussal vádolták. Előre látható, hogy ezzel a döntéssel a jövő évi országgyűlési választás is „átszexualizálódik”.
Ha még az idén megtartandó referendumon feltett kérdésekre adott válaszokban többségben lesznek a nemek, a nemzetközi közvélemény egy meghatározó része előtt rasszista színben tűnünk majd fel.
És a rasszizmus fantomjával való viaskodás során izzó indulatokra, parázsló vitákra számíthatunk, bár talán erre van a legkisebb szükségünk.
