Rémhírek és viccek az ötvenes években

Fejtágító gyűlést tartanak a faluban. A beszéd után a szónok így szól:

– Elvtársak, várom a kérdéseiket!

– Nekem volna három kérdésem – jelentkezik Kohn bácsi. – Hová lett a hús, hová lett a kenyér és hová lett a bor?

Egy hét múlva ismét falugyűlés, a szónok ismét kérdésekre vár. Jelentkezik Grün bácsi.

– Nekem csak egy kérdésem volna: hová lett a Kohn?…

Tudomásom szerint ez a kevés, a  „népi demokráciában” született” viccek egyike, melyben zsidók a szerepeltek. Valójában ekkor már csak a hagyomány tartotta ezt a két figurát életben, bárkivel be lehetett volna helyettesíteni őket,  Mórickával ugyanúgy, mint  Pap Jancsival.

A történet, melyben Kohn és Grün szerepelt, Rákosi diktatúrájának és a hiánygazdaságnak a világát idézi fel, és

a hagyományos zsidóviccek szereplőinek egyetlen tulajdonsága sem jellemző rájuk: csak pórul járt balekok.

Pedig a korabeli magyar viccek, melyekből több gyűjtemény is megjelent, tükrözték a diktatúra felszíne alatt zajló tömeglélektani jelenségeket, a tömegek spontán reakcióit.  De nehéz nyomára bukkanni azoknak az elfojtott, de bizonyos helyzetekben felszínre törő előítéleteknek, melyek még az előző évtizedekben gyökeresedtek meg az emberek lelkében, és igazolni látszottak új rendszerben tapasztalt jelenségeket. Mivel a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Párt főtitkára, Rákosi Mátyás, a rendszer többi, sokat szereplő vezetőjével együtt zsidó származású volt, azt hihetnénk, hogy ezt a közismert tény a Rákosiról szóló tömérdek viccben is megjelenik.

De úgy tűnik, a „népi humor”  antiszemitizmusa, mely főként a zsidók agyafúrtnak tartott gondolkodását és anyagiasságát gúnyolta ki,  a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején eltűnt.

Ez annak ellenére történt, hogy a háttérbe szorított, majd meghurcolt régi elit képviselőinek egy része, a parasztok és a munkások tömegeihez hasonlóan a „népi demokráciát” „zsidó uralomnak” tartotta.

Persze az antiszemita és antikommunista indulatok továbbra is elevenek voltak, csak az emberek még erősebben kontrollálták őket. Bizonyos kritikus esetekben azonban, főként válsághelyzetekben, felszínre törtek. Erre alkalmat adott például a tömegpszichózis, amit tömeghisztériának is neveznek. A sporteseményekre, különösen a futballmérkőzésekre napjainkban is jellemző, hogy a szurkolók  személyisége „feloldódik”, eltűnnek a gátlások, az értelem, a „felettes én” elveszíti erejét és jelentőségét. Ilyen helyzetekben a felelősség súlya megoszlik, sőt megszűnik, mivel azt másokra hárítja az egyén. A tömegpszichózis hívja elő, korbácsolja fel a civilizálatlan indulatokat, az emberi agressziót, a bosszúvágyat.

Valamiféle lelki összeomlás zajlik, amely a felgyülemlett feszültségtől szabadítja meg az embereket. Ezáltal pszichikai nyomás keletkezik, mely egy időben, azonos helyen hat a tömegre, és felszínre hozza az elfojtott tudattartalmat.

Nem meglepő, hogy hazai futballcsapatok közül az MTK, a „zsidó klub” mérkőzésein törtek fel a leghevesebb indulatok 1946 őszén, majd később is, amikor még a csapat az eredeti, nagy múltú nevét viselte. Az eseményekről akkor még a sajtó is beszámolt, de a későbbiekben már nem. Egy Kispesten, az MTK győzelmével megtartott mérkőzés után a vesztes csapat szurkolói antiszemita és becsületsértő kifejezéseket zúdítottak a kék-fehér mezes játékosokra, majd a lefújás után kövekkel támadtak rájuk és a játékvezetőkre.

A randalírozók ezután az utcán összecsaptak a kivezényelt rendőrséggel, amely csak riadóautók bevetésével és riasztólövésekkel tudta helyreállítani a rendet. Csepelen ugyanez történt, és ekkor a hatóságok úgy döntöttek, hogy „a karhatalmat a jövőben civil ruhás rendőrökkel (nagyobb meccseken 300-400, kisebbeken 100-150) erősítik meg a „nyilas csőcselék” féken tartására”. Szolnokon 1946 november 17-én a hazai „B-közép”  hangos zsidózással és kőzáporral fogadta a vendégcsapat játékosait, és ezt kiabálta „Szolnoki fiúk! Rúgjátok le a büdös zsidókat! Nyírjátok ki őket! Itt vannak a pesti zsidó feketézők! Nem engedjük haza őket!”

Ezután a Baloldali Blokk pártjai közleményt adtak ki, amelyben elsősorban az MTK szurkolóit tették felelőssé az eseményekért.

A kommüniké szerint a Pestről  „fényes gépkocsikon” érkező MTK-sok a város kávéházaiban és később a nézőtéren „kihívó magatartásukkal” provokálták a nyomorgó szolnoki dolgozókat, akikben „volt egy bizonyos keserűség a páholyokban lévő kifestett nőkkel és fényes öltözetű urakkal szemben, akik likőröztek és ettek a mérkőzés alatt”. Felszólították az MTK vezetőit, hogy legyen gondjuk „szurkolóik megfékezésére, mert nem véletlen az, hogy éppen az MTK mérkőzéseken törnek ki botrányok”.

A Magyar Nemzet a hírhez csak annyit fűzött hozzá: „Ezek után nincs kétség az iránt, hogy a tüntetők miféle pártigazolványokkal rendelkeztek”.

De 1947 augusztusa, a „kék-cédulás” választások, majd a futballklubok szovjet mintát követő „államosítása” után már a stadionok lelátóin sem szidalmazták a zsidókat. A magyar társadalom a „politikai amnézia” állapotába süllyedt. A közvélemény nem volt képes feldolgozni, hogy a politikai rendszer viharos gyorsasággal elvesztette a legitimitását, és azt, hogy a párt vezetőit a legkevésbé sem zavarta, hogy ennyire gyűlölik őket.

A „fordulat éve”, 1948 után a parasztok már nem adtak hitelt a hatóságok információinak, a hivatalos közleményeknek, és különösen vad, részben a zsidókkal kapcsolatos szóbeszédek terjedtek. Ezekben logikátlanul keveredtek a közelmúlt eseményei az erőltetett „kolhozosítással” és kulákok elleni kampánnyal kapcsolatos, ellenőrizhetetlen információk.

1948 december 31-én Tiszakórodnál átszakadt a folyó gátja. Az árvíz sújtotta vidékről a hatóságok több falu népét elköltöztették. Az MDP Szatmár megyei titkárának 1949 januári jelentésében arról számolt be, hogy „különböző híresztelések keltek lábra, amikor a gyermekeket szállították el, azt híresztelték, hogy szappant csinálnak belőlük.”

Hasonlóan abszurd, bár nem a holokausztra reflektáló rémhír terjedt el akkor,, amikor Szabolcs-Szatmár megyében „központosították” a búza őrletését, és a beszolgáltatási fegyelem fokozása céljából megszüntették a kisebb falusi malmokat. „A Könnyűipari Minisztérium racionalizálási bizottságának javaslatára megyénkben több malmot üzemen kívül helyeztek és lisztcsere telepeket létesítettek. Ezt az intézkedést a reakció rémhírterjesztésre igyekszik kihasználni. Azt híresztelik, hogy megyében csak három malom fog maradni, mert a többit elviszik a Szovjetunióba. Azért szerelik le a malmokat, mert háború lesz, és ezt a területet atombombával fogják elpusztítani. E híresztelés népnevelőinknek még nem sikerült teljes egészében felszámolni.”

A rémhírek abszurd politikai viccek tömegét inspirálták, és arról is tömérdek vicc született, miért nem szabad nyilvánosan vicceket mesélni. (A korabeli poén szerint: „Ab Ovo és ab ÁVÓ”). Ugyanakkor az emberek mégsem tudtak lemondani arról a megkönnyebbülésről, amit a diktatúra szörnyű viszonyai között a humor biztosított a számukra. „A viccben, a komikumban és a humorban az a közös, hogy lelki tevékenység révén szerzik vissza azt az eredeti örömérzetet, amely épp e tevékenység kialakulása folytán ment veszendőbe”,  írja Freud A vicc viszonya a tudattalanhoz című ismert tanulmányában. Figyelemre méltó tény azonban, hogy az ötvenes években született magyar viccekben már nem találkozunk a zsidóval, a népi humor hagyományos alakjával.

A Vasgárda: archaikus fasizmus és szómágia

Az olasz fasizmus, a német nemzetiszocializmus, a horvát usztasa mozgalom, a szlovák klérofasizmus, a román Vasgárda és magyar nyilas mozgalom között rokonság mutatható ki, de a különbségek is szembeötlők. Pelle János írása.