Július elején döntést hoztak az elzászi Struthof koncentrációs tábor 4 millió eurós felújításáról. Az évi 200 ezer látogatót vonzó náci létesítmény az egyedüli ilyen jellegű hely Franciaországban.
A II. háború során 1940 október 18-án Elzászt Németországhoz csatolták. A Natzweiler nevű parányi falu mellett volt egy Struthof nevű farm, ahová a módos középosztálybeli strassburgiak főként üdülni jöttek. Télen gondtalanul szánkóztak, nyáron élvezték a vidéki tájat. A farmon volt egy kis panzió is, amihez tartozott egy medence. Ez az idilli hely változott a náci rémtettek helyszínévé, miután másfél évnyi építés után, 1941-ben megnyitotta kapuit.
A helyszín megválasztása nem volt véletlen. A náci emlékművekhez ugyanis jó minőségű gránitra volt szükség. A III. Birodalom útjára bocsátotta a geológusait, azzal a megbízatással, hogy mielőbb találjanak rá az értékes kövekre. A francia Mont Louisenál Karl Blumberg SS tiszt végül rózsaszín gránitmezőkre találtak.
Ritka, és drága kőzetre, ami kiválónak tűnt a számukra. A közeli Struthofot pedig ideális helynek bizonyult a tábor felépítésére a viszonylagos elzártsága és a már meglévő infrastruktúrája miatt.
A programot Joseph Kramerre bízták, aki jelentős „munkatapasztalatra” tett szert másmás koncentrációs táborokban. Ő a város nácik által kinevezett polgármesterével elintéztette a formaságokat, az üdülőhely átadását. Megkezdődhettek a munkálatok, melyeket az első deportáltakkal végeztettek el. Ezekből az első deportáltakból később náci gyakorlat szerint munkafelügyelőket csináltak, az ún. „kapo”-kat.
Az egykori fogadóból a náci tisztek irodáit és szállásait alakították ki, a dombtetőre pedig magát a lágert építették fel. Elektromosságot vezettek a kerítésbe, és nyolc őrtoronnyal tették szökés-biztossá a rendszert. Fennállása alatt csupán 82 rabnak sikerült kereket oldania.
A körülkerített táboron kívül, attól nem messze mellett kaptak helyet a náci katonák szállóhelyei.
Struthof egész környékét, az egykori mezőket gyakorlatilag teljesen lezárták, és aki mégis bemerészkedett, az halálfia volt. A munkálatokhoz kapóra jött, hogy Struthofnak vasúti csatlakozása volt, ami össze kötötte a 60 km-re lévő Strassburggal. Amikor azonban a vonatszerelvények befutottak, a kis faluban nagy csend és a siralmas hangulat fogadta őket.
A helyzetet sejtő parasztok szánakozó, bánatos arca már elővetítette a deportáltak számára, hogy ez az út nem a nyaralásukról fog szólni.
Struthofot főleg politikai ellenségeknek szánták. Az ő rabruhájukon a sorszámuk fölé egy fordított piros háromszöget vártak. Ennek a megkülönböztető jelnek a közepébe egy betűt nyomtattak, ami a rab származási országára utalt. A struthofi haláltábort jórészt szovjetek, lengyelek (35%), németek(22%) alkották, de deportáltak ide Norvégiából, és Hollandiából is. Ez alapvetően egy férfi tábor volt, nők és gyerekek csak nagyon elenyésző számban voltak jelen. A Struthofba főleg a rezisztensek kerültek,azaz olyan ellenállók, akik a nácik ellen harcoltak. A Keitel marshall által elrendelt „Nacht und Nebel” (Este és köd) rendelet lehetővé tette, hogy koncentrációs táborba zárják azokat, akik a nácikkal szemben kémkedtek, a szabotálnak, a kommunista tevékenységnek folytatnak, az ellenséges fegyveres erők tagjainak segítettek, illegális módon fegyvereket birtokoltak, vagy orvtámadásokat hajtottak végre. A tárgyalásaik zárt ajtók mögött zajlottak, és a gyanúsítottak a legtöbb esetben német táborokban végezték.
A Struthof a Mauthausen koncentrációs táborhoz hasonlóan ún. III. kategóriásnak számított, ami a legkeményebb besorolás a lágerek között.
Ez azt jelenti, hogy a zsidók, jobbára magyarok vagy lengyelek a deportáltak „csak” 11%-át tették ki, és mint ellenállókat ítélték lágermunkára, majd halálra.
Érkezéskor tessék-lássék leltárat készítettek a tárgyaiktról, ami csak azt a célt szolgálta, hogy ne törjön ki a pánik már a kapuban. Ezután a szokásos kopaszra nyírás, számadás, és cellaruha osztás következett. A rabokat végkimerülésig dolgoztatták. Azokat, akik pedig nem bírták az iramot, a gázkamrába vetették. A Struthof egy kb. 50 egységből álló lágerrendszernek volt a központja. Itt az SS katonák részére állítottak elő mindenféle eszközt. A 52 ezer fogvatartott közel felét, húszezer embert likvidálták, hasonlóan a Mauthauseni III. kategóriás haláltáborhoz.
A három évig tartó felújítási munkák során felújítják a tábor utolsó barakkját is. Hármat már korábban renováltak, noha az építmények többségét, 14-et még 1954-ben egy ünnepélyes ceremónia során lerombolták.
Felújítják a gázkamrát, ami segíteni fogja „hogy annak az eredeti szerepét is megismerhessük”- nyilatkozta a Guillaume a’Andlau, az Elhurcolt rezisztensek (CERF) európai központjának igazgatója. Ebben az épületben kapott helyett az a „tudományos” laboratórium, ahol a nácik emberkísérleteket hajtottak végre. Például előszeretettel gyűjtöttek és vizsgáltak koponyákat. Ezeken azt tanulmányozták, hogy az alantas népeké mégis miben tér el, vajon agytérfogatuk mérete mennyire ad magyarázatot (a beteges) nézeteik alátámasztására. A tábor konyhájából – ami jelenleg raktárként funkcionál – múzeumi bemutatóteret fognak kialakítani.
Guillaume a’Andlau szerint „a felújítások különösen azért időszerűek, mert az egykori deportáltak élő emléke most tűnik el, amivel a tábor végérvényesen is belép a történelem részévé válik”.
A táborban virtuális sétát tehetünk az alábbi linken:
