A muszlim szélsőségesek a progresszív retorikát használják a Nyugat megtévesztésére – állítja Ayaan Hirsi Ali az UnHerd oldalán megjelent cikkében.
Az Iszlám Állam bukása után az iszlamisták világszerte arra kényszerültek, hogy radikálisan átértékeljék Nyugat-ellenes stratégiájukat. Szimpatizánsaik utópisztikus reményeinek köddé válásával a kalifátus bukása évtizedekre visszavetette az iszlamisták ügyét. Ahogyan sok kommunista kiábrándult, miután ideológiájuk a gyakorlatban is megvalósult a Szovjetunióban, úgy az Iszlám Állam barbárságával sincs ez másképp.
Igaz, még most is vannak olyan csoportok, mint az új erőre kapó tálibok és a Boko Haram – az iráni rezsimről nem is beszélve –, amelyek továbbra is elkötelezettek az iszlamizmus olyan formái mellett, amelyek az erőszakra helyezik a hangsúlyt. A dzsihádisták tettei azonban többnyire népszerűtlennek bizonyultak a helyi muszlimok körében, és gyakran erőszakos ellenreakciókat váltottak ki. Az Iszlám Állam, mint „álomország” elveszítette vonzerejét.
Úgy tűnik azonban, hogy a nyugati iszlamisták megtalálták a megoldást, amely – legalábbis egyelőre – elveti az erőszak alkalmazását. Ennek a stratégiának a lényege, hogy a lehető legnagyobb mértékben a dawára összpontosítanak.
Közel 20 évvel 9/11 után a nyugatiak jelentős része még mindig nem ismeri a dawát. A kifejezés eredetileg az iszlámra való, egyfajta meghívásra utal; a nyugatiak szemében ez a hittérítő misszió egy a sok közül. A gyakorlatban azonban az iszlamisták a dawára mint egy átfogó propaganda-, PR- és agymosási rendszerre tekintenek, amelynek célja, hogy minden muszlimot rávegyenek az iszlamista elvek elfogadására, miközben mindnél több nem-muszlimot térítenek át.
A nyugati elemzők körében a dawa – amely a 20. században a Muszlim Testvériség eszköze volt – hagyományosan sokkal kevesebb figyelmet kap, mint a militáns dzsihád.
Az Unveiled című könyvében az egykoron muszlim Yasmine Mohammed írja meg házasságának történetét az egyiptomi dzsihadista Essam Marzoukkal. Yasmine így írt a dzsihadisták (mint például a volt férje) és a látszólag „erőszakmentes” iszlamisták közötti rivalizálásról:
„Az igazság az, hogy Essam gyűlölte a [Muszlim] Testvériséget: szerinte az iszlamisták egy része egy rakás b**i. Valójában egy militáns egyiptomi csoporthoz csatlakozott, az Al-Dzsihádhoz, amely az Al-Kaida egyiptomi szárnya volt. Mind az iszlamistáknak, mind a dzsihádistáknak ugyanaz a céljuk – az iszlám terjesztése –, igaz, eltérő módszerekkel. Az iszlamisták ezt olyan eszközökkel akarják elérni, mint a politika, a bevándorlás és a gyermekvállalás.”
Mindez gyakran elsikkad a nyugati országok politikusainak szemében. Mert bármit is állítanak a megvezetett, nyugdíjas CIA-tisztviselők, az olyan csoportok, mint a Muszlim Testvériség, nem mérsékelt szervezetek és nem lesznek partnerek soha a civil társadalomban. Az iszlamista csoportok nem képesek megakadályozni a fiatal muszlimok radikalizálódását. Ehelyett, ahogy azt egy elemző több mint egy évtizeddel ezelőtt megjegyezte, „a Testvériség története valójában azt mutatja, hogy tevékenysége nem a dzsihadizmus elleni tűzfalként, hanem a radikális eszmék termékeny keltetőjeként működött a legkülönbözőbb helyeken”.
Az iszlamisták sokkal többet érnek el a dawa révén, mint amikor egyszerűen csak robbantgatnak és halálra szurkálnak embereket. A fenyegetés sem olyan nyilvánvaló. A dzsihád és az erőszak alkalmazása általában azonnali választ vált ki. A dawával viszont lehet a jótékonyságról, spiritualitásról és vallásról beszélgetni. Egy szabad társadalomban melyik értelmes ember venné ezt zokon?
A dawa azonban egyúttal a hálózatok kiépítéséről is szól: helyi, regionális és nemzetközi hálózatokéról. Krithika Varagur a The Call című könyvében feltárta ezeknek az erőfeszítéseknek a hatalmas, világméretekben zajló, sokszor átláthatatlan természetét. Különösen Szaúd-Arábia költött sokat – dollármilliárdokat – a dawára, – legnagyobb részét az Egyesült Államokban.
Nyugaton nem sokat foglalkoznak ezzel, ahogyan az Egyesült Államokban létrejött iszlamista infrastruktúrával sem. Az iszlamizmus terjed a nyugati intézményekben, és ez nagyrészt egy valószínűtlen szövetségnek köszönhető: a dawa felismerte a „woke” csábító erejét, és elkezdte átvenni a polgári szabadságjogok és multikulturalizmus nyelvét.
Természetesen ez nem kizárólag amerikai jelenség. Franciaországban az „iszlám-gauchisme-t” (iszlám-baloldaliság) sokkal inkább a szekuláris és köztársasági értékeket fenyegető veszélyként azonosítják. Helyesen. Nagy-Britanniában ez a jelenség kevésbé fellelhető, és olyan politikusokra korlátozódik, mint George Galloway, aki szerint „a haladó mozgalomnak és a muszlimoknak világszerte ugyanazok az ellenségei”.
A „wokeizmus” és az iszlamizmus sosem állt távol egymástól. Nézzük csak meg az Al Jazeerát, amely a transzneműek jogairól szóló dokumentumfilmeket tölt fel a közösségi médiacsatornájára, miközben arab nyelvű csatornáján olyan prédikációkat sugároz, amelyekben azt javasolják a férjeknek, hogy verjék meg feleségeiket.
A két mozgalomnak közösek a céljai: mindkettő Nyugat- és Amerika-ellenes. Kritikusan viszonyulnak az individualizmuson alapuló kapitalizmushoz, és ennek érdekében az iszlamista ideológusok hajlandóak együttműködni a nem-muszlim baloldaliakkal, egészen addig amíg ez a céljaikat szolgálja.
Becsületükre legyen mondva, hogy a baloldalon néhányan elutasítják az iszlamizmust – írja Ali- mivel egyre inkább tudatában vannak az egyetemes emberi jogok (beleértve a nők jogait) és az iszlamisták követelései közötti ellentmondásnak. Franciaországban például az egykori balközép miniszterelnök, Manuel Valls a legkisebb habozás nélkül bátran elítélte az iszlamista baloldaliságot.
Az Egyesült Államokban azonban egyre ritkább az ilyesfajta baloldali ellenállás. A 2019-es Netroots Nation konferencián – az Egyesült Államok „legnagyobb progresszív konferenciáján” – több panelbeszélgetés is az iszlamista álláspontot tükrözte Izraellel kapcsolatban, miközben elhanyagolták a Hámásznak a konfliktusban betöltött mérgező szerepét. Linda Sarsour, a feminista „Women’s March” szervezője és társelnöke még egyértelműbbé tette az iszlamizmus iránti szimpátiáját: „Hamar megtudod, amikor a saría törvényei alatt élsz, ha hirtelen minden hiteled és hitelkártyád kamatmentessé válik. Jól hangzik, ugye?”
Más esetekben is egyre világosabbá vált az iszlamizmus a progresszivizmus térhódítása. Törökország iszlamista elnöke, Erdogan a világ egyik legbrutálisabb és legelnyomóbb rezsimjét vezeti, de ez nem akadályozta meg a minnesotai demokrata kongresszusi képviselőnőt Ilhan Omart abban, hogy támogatását fejezze ki irányába. Nem kétséges, hogy Erdogan inspirálta akkor is, amikor kijelentette, hogy „a társadalmi igazságosság a mi könyvünkben van”, és hogy „Törökországgal lehetővé válik a nyugati országok számára az idegengyűlölet, az iszlámellenesség, a kulturális rasszizmus és a szélsőségesség elleni küzdelem”.
Erdogan valóban kifejezetten progresszív retorikát használ, amelyet azóta Iránban is átvettek. A Tehran Times – amely önmagát „az iszlám forradalom hangos szócsöveként” definiálja – nemrég Mike Pompeo-t, Trump egykori külügyminiszterét „mélyen gyökerező iszlámellenessége” miatt támadta. Márciusban pedig Zarif iráni külügyminiszter „dicsérte az iszlám országok elhivatottságát az iszlamofóbia, mint az iszlám umma [nyugati közösség] előtt álló egyik legfőbb kihívás kezelésére”.
Az iszlamisták tehát egyre ügyesebben burkolóznak a „woke” szavak köntösébe, miközben rendszerszerű brutalitást és elnyomást folytatnak saját országaikban.
Az iszlamizmus és a progresszívok új szövetségére nincs egyszerű válasz. A dawával, természeténél fogva, eleve nehezebben lehet felvenni a küzdelmet, mint a dzsiháddal. Azoknak, akik – ahogy én is – a szabad, nyílt és pluralista társadalomban hisznek, tisztában kell lenniük ennek az új kihívásnak a természetével és nagyságával. Az iszlamista terrorizmus elleni két évtizede folyó küzdelem után egy új és sokkal kifinomultabb ellenséggel kell megküzdenünk. Igaz, a wokeizmusra már régóta veszélyes jelenségként tekintünk, de csak most kezdjük látni, hogy valójában miért – zárja gondolatait Hirsi Ali.
