Netanjahu szégyentelen cinizmusa az állampolgársági törvény parlamenti szavazása során jól mutatja, hogyan erodálja az izraeli ellenzék és a kormány egyaránt saját hitelességét a biztonsági fenyegetésekkel kapcsolatban.
Ahogyan a Knesszetben zajló események tekintélyes része, úgy annak a napokban lezajlott szavazásnak az utóélete, amely arra irányult, hogy törvényes úton akadályozzák meg az palesztin bevándorlók tömegeinek esetleges Izraelbe tartó érkezését, sem nyújtott épületes látványt – írja legutóbbi publicisztikájában Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője. A szavazás során elért 59-59-es döntetlen az új izraeli kormány erőfeszítéseinek kudarcát jelentette. Ez spontán örömünnepet váltott ki a törvénytervezet leginkább elkötelezett kritikusai, a radikális arab pártok összefogását, az un. Közös Listát képviselő tagok részéről. Ráadásul az arab Knesszet-tagok felhőtlen öröme egy másik politikai csoportosulásból is hasonló érzéseket csalt elő, miután a patthelyzet előállt.
Csakhogy ezek a politikusok nem olyan baloldaliak voltak, akik szimpatizálnak valamelyest a palesztin üggyel, amint az a Naftali Bennett miniszterelnök és Jair Lapid külügyminiszter által vezetett kormánykoalíció néhány tagjáról elmondható. Nem, ők valamennyien a Benjamin Netanjahu volt miniszterelnök vezette Likud tagjai közül kerültek ki – emlékeztet a szerző.
Mi az oka annak, hogy Bibi és a többi keményvonalas Likudnik együtt éljenezték szövetségeseikkel, a Vallásos Cionista Párt tőlük is jobbra elhelyezkedő tagjaival együtt egy olyan előterjesztés bukását, amelyet egy épeszű világban minden bizonnyal támogattak volna? – teszi fel a kérdést Tobin, amit rögtön meg is válaszol:
a pártpolitika.
Noha az izraeli ügyekkel egyáltalán foglalkozó amerikaiak többsége nem fordít különösebb figyelmet a Knesszetben zajló kabaréra, a mostani esetet nem szabad bagatellizálni, vagy azzal a jól bevált formulával megközelíteni, hogy az izraeli politika durva és zűrzavaros világában a „fiúk már csak ilyenek”. Épp ellenkezőleg – figyelmeztet a JNS főszerkesztője. Netanjahu nem csupán azáltal teszi tönkre saját védjegyét, a magáról, mint „Izrael biztonságának megkerülhetetlen szakértőjéről” felépített képet, hogy ekképpen cselekszik, hanem egy olyan narratíva létrejöttéhez is hozzájárul, amelyben az amerikaiak nem lesznek többé hajlandóak az ő – és más jobboldaliak – az országot és az identitását érintő még súlyosabb fenyegetésekkel kapcsolatos figyelmeztetéseire odafigyelni, mégpedig a hitelességük elvesztése miatt.
Netanjahu és hívei osztják azok aggodalmát, akik azt a törvényjavaslatot támogatják, amely egyébként képes megakadályozni, hogy a palesztin arabok izraeli állampolgárságot szerezzenek azáltal, hogy izraelivel házasodnak össze. A törvényt 2003-as elfogadása óta parlamenti szavazással évente meg kell újítani. A mostani alkalmat megelőzően a Likud minden évben támogatta a megújítását. Sőt, a párt tagjai idáig mindenkit elítéltek, aki a törvényt ellenezte, mondván, nem törődik eléggé a zsidó állam biztonságával, esetleg egyenesen azt állítva, hogy gyengekezű a terrorral szemben.
Nem úgy idén – teszi hozzá Tobin.
Az ok fájdalmasan nyilvánvaló – folytatja a szerző. Netanjahu 12 év után először találta magát ellenzéki térfélen, ezért most kétségbeesetten igyekszik megbuktatni a néhány hete éppen az ő kiszorítása céljából összeállt kormányt.
A régi közhely szerint a politika furcsa szeretőket párosít össze. Ebben az esetben a Likudnak és a Közös Listának ugyanaz a célja, és Netanjahu, aki a politika boszorkánykonyhájának legnagyobb és legcinikusabb mesterei közé tartozik, nem habozott, hogy közös platformra lépjen velük, függetlenül attól, hogy az üggyel kapcsolatban egyébként szögesen ellentétes álláspontot képviselnek. Amennyiben úgy ítéli meg, hogy egy korábban elengedhetetlennek tartott törvény megújításának megakadályozásával képes zavarokat okozni Bennettnek, illetve a koalíció működésében, a döntéséhez ekképpen viszonyul: szerelemben és háborúban minden megengedett.
Az igaz, hogy a Bennett vezette koalíciónak saját magán belül is kompromisszumokat kellett kötnie a kérdésben.
Annak érdekében, hogy egyes baloldali és arab tagjai mellette szavazzanak, a megújítás évenkénti kényszerét hat hónapra korlátozták. Ezzel párhuzamosan mindazon palesztinok számát, akik már eddig is Izraelben éltek, és akiket különleges elbírálásban részesíthetnek, megnövelték.
Ugyanakkor Netanjahu azon döntése, hogy hagyja egy egyébként létfontosságúnak tartott törvényt hatályát veszíteni annak érdekében, hogy egykori szövetségese rosszul kerüljön ki az ügyből, új szintre emelte a politikai játszmát. Különös tekintettel arra, hogy a hírek szerint biztonsági szakértők előzetesen arra kérték a Likud frakcióját, hogy a kérdést ne tegyék politikai játszma tárgyává.
Netanjahu azzal indokolta a mutatványát, hogy ezzel sikerült feltárnia a Bennett-Lapid-kormány eredendő instabilitását, illetve azt, hogy szükségképpen az arabokra van utalva. Márpedig ezek a felismerések nélküle nem születhettek volna meg.
Bennett soha nem szerezhetett volna csekély többséget, ha Netanjahu nem szakít az addigi gyakorlattal, és kezd tárgyalásokat Manszúr Abbásszal és az iszlamista Rá’ám párttal annak érdekében, hogy a hatalomban maradhasson. Netanjahu jobboldali szövetségesei azonban megvétózták a megállapodást, jóllehet Bennettnek mindez belefért volna.
Ám most, hogy Bennett pontosan azt tette, amit Netanjahu akart, a volt miniszterelnök szurkálódásai, mondván, a kormány „anticionista elemektől függ” különösen hamisan csengenek.
Számít ebből igazán valami is hosszú távon? – teszi fel a kérdést Jonathan S. Tobin.
Bizonyos értelemben nem – válaszolja meg saját kérdését, majd így folytatja: a harag és a zavar ellenére, amit Netanjahu Bennett és társai számára okozott, az állampolgársági törvény tárgyalása során leadott szavazataival a Likud nem mért végzetes csapást a kormányra. Bár egy centristákból, bal- és a jobboldali erőkből összeálló koalíció eleve csak instabil lehet, amely napi szintű vitáknak van kitéve, nincs semmi jele annak, hogy a mostani koalíció bármely tagja bizonytalankodna a konstrukció fenntartása iránti elkötelezettségét illetően.
Éppen ellenkezőleg, a szavazás mindannyiukat arra emlékeztette, miért is álltak össze: közös ellenszenvük okán egy olyan miniszterelnök iránt, aki a hatalom 12 egymást követő éve alatt sem tanúsított hűséget bárki vagy bármilyen elképzelés iránt.
A valódi probléma azonban mélyebbre hatol annál az undornál, amit az ember a hasonló elvtelen és gyalázatos pártpolitizálás iránt érez – hangsúlyozza a szerző.
Noha a palesztin állampolgárság kérdése nem jelent egzisztenciális veszélyt Izrael számára, Netanjahu ezzel kapcsolatos játszmája aggodalommal kell eltöltse mindazokat, akik megértik annak a jelentőségét, hogy az elkövetkező években Izraelnek szükséges gondosan megőriznie hitelességét a biztonsági kérdésekben.
Valamikor még ebben az évben az izraelieknek fel kell sorakoztatniuk az érveiket, amelyekkel ellensúlyozni tudják a Biden-adminisztráció azon erőfeszítéseit, amelyek igazolni próbálják az újbóli csatlakozásukat az Iránnal kötött gyenge és veszélyes nukleáris megállapodáshoz. Meg kell akadályozzák továbbá Washington a palesztinok felé irányuló minden lépését, például egy konzulátus megnyitását Jeruzsálemben, amely ellentétben áll Donald Trump korábbi elnök döntésével, mellyel elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosaként és az Egyesült Államok nagykövetségét is oda költöztette.
Biden tervezett lépése ösztönözni fogja a palesztinok a város újrafelosztására irányuló törekvéseit.
Netanjahu azonban ahelyett, hogy összefogna a kormánnyal e küszöbönálló fenyegetésekkel szemben, minden valószínűség szerint ezeket az ügyeket is elsősorban pártpolitikai céljaira fogja felhasználni, Bennett hiteltelenné tétele érdekében – vetíti előre Tobin.
Ugyan soha nem szabad lebecsülni Netanjahu politikai érzékét vagy a Bennett-Lapid koalíció eredendő gyengeségét, úgy tűnik, hogy a volt miniszterelnök is alábecsüli azokat a károkat, amiket saját magának és az országnak okoz az általa játszott játékok révén.
A Likud-tábor megpróbálhatja megmagyarázni a cselekedeteit és vakon követheti őt, bármit csináljon is. Ugyanakkor egyre hangosabban szól azoknak a morgása a Likud frakcióban, akik elégedetlenek Netanjahu inkompetensnek érzékelt vezetésével.
Tudják, hogy ha lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy hátralépjen és hagyja, hogy valaki más vezesse a pártot ahelyett, hogy mindenáron kitartott volna, Izraelt jelenleg egy jobboldali kormány irányítaná, méghozzá hatalmas többséggel, nem pedig az a jelenlegi hatalommegosztási rendszer, amelyet Bennett és Lapid dolgozott ki.
Úgy látszik, nem veszi észre, hogy azáltal, hogy könnyelműen kezeli a biztonsági kérdéseket, a saját ázsióját is károsítja, otthon és külföldön egyaránt. Ennél is fontosabb, hogy a nemzetbiztonságot érintő dolgok ilyen jellegű fennhéjázó pártoskodással történő kezelése csak hitelt kölcsönöz mindazoknak a Biden-kormányzaton és a Demokrata Párton belül, akik soha nem fogadták el egyetlen izraeli biztonsággal kapcsolatos érv legitimitását sem.
Ezek a taktikák nem csupán kevés valószínűséggel fogják kivívni a Likud számára azt a stratégiai előnyt, amelyre Bennettel szemben szeretnének szert tenni, hanem vissza is fog ütni, amikor Izrael legközelebb azt fogja követelni Washingtontól, hogy vegye komolyan az általa megfogalmazott biztonsági aggályokat.
Az izraelieknek és a zsidó állam barátainak félre kell tenniük nézeteltéréseiket, hogy közösen kezeljék azokat a fenyegetéseket, amelyeket Washington rossz politikája okozhat. Van néhány dolog, amelyet az aktuális belpolitikai megfontolások körén kívül kell tartani.
Sajnos Netanjahu nem tesz különbséget Izrael- és a saját igényei között. Ideje, hogy hívei világossá tegyék számára, hogy bár támogatják játszmáit, amikor pártpolitizálásról van szó, a biztonsági kérdéseket azonban távol kell tartania a suskusoktól. Ha nem így tesz, könnyen azzal szembesülhet, hogy az ellenzéki léte sokkal hosszabbra nyúlik, mint azt valaha is képzelte volna – zárja sorait a szerző.
