Benjamin Netanjahu tragédiája

Hivatali ideje véget érhet személyes hibái miatt, amelyek elidegenítették a barátokat és szövetségeseket. Valójában akaratlanul is ő hozta létre azt a rozoga koalíciót, amely most bukásra kényszeríti.

Nem kellett volna így végződnie. Talán már csak napok kérdése, és Benjamin Netanjahu példátlan 12 éves izraeli miniszterelnöki ciklusa a végéhez ér. Bár egy olyan évet tudhat maga mögött, amelyben új színt vitt a hivatalban elért nagyszerű eredményeinek örökségébe, a baloldaliak, centristák és jobboldaliak bizarr koalíciója arra készül, hogy ünnepélyesen kidobja őt a hivatalából – kezdi a Jewish News Syndicate főszerkesztője, Jonathan S. Tobin a portálon megjelent publicisztikáját.

Hacsak Netanjahu és egyre kétségbeesettebb és dühösebb támogatói nem tudják valahogy szabotálni a „változás kormányának” létrehozását, vagy a potenciális partnerek nem hagyják, hogy a kabinetpozíciók körüli viták felrobbantsák a megállapodást, akkor a Jamina párt vezetője, Naftali Bennett hamarosan felesküdhet az ország új miniszterelnökeként.

Ha ez így lesz, akkor olyan politikusok élére kerül, akik egy dologban egyetértenek: Netanjahunak mennie kell. Bennett, aki szívesen szolgált volna egy újabb Netanjahu vezette kormányban, ha lett volna rá lehetőség, lényegében választani kényszerült: vagy arra ítéli Izraelt, hogy két év alatt ötödik alkalommal is választásokat tartson, vagy pedig beleegyezik, hogy egy olyan kormány tagja legyen, amely véget vet az ország választási őrületének. Úgy tűnik, hogy döntése azt tükrözi, amit az izraeliek többsége akart, bár ez ellentétes volt saját jobboldali szavazói többségének akaratával.

Ez azt jelenti, hogy amint ő és Jair Lapid – az ország második legnagyobb pártjának, a Jes Atidnak a vezetője – befejezik a hozzájuk csatlakozó többi kis párt patronálásának felosztását, valamint véglegesítik a megállapodást Manszúr Abbász-szal, az iszlamista Ra’am párt vezetőjével, a Netanjahu-korszak véget ér. Miután ez megtörténik, a Knesszet valószínűleg elfogadja a miniszterelnöki tisztségre vonatkozó időkorlátozást bevezető törvényt.

Szinte biztos, hogy olyan törvényt is meg fog szavazni, amely lemondásra kényszerít minden olyan miniszterelnököt, aki ellen büntetőjogi vádat emelnek. Ez gyakorlatilag biztosítja, hogy Netanjahu soha nem térhet vissza a jeruzsálemi Balfour utcai hivatalos rezidenciájára.

Netanjahu még mindig az az ember, akit a közvélemény-kutatók szerint a legtöbb izraeli a legalkalmasabbnak tart az ország vezetésére. Ő maga még mindig a Likud párt tagjai túlnyomó többségének odaadó híve. Vezetőjükhöz hasonlóan sokan közülük kissé hisztérikusan gondolnak arra a forgatókönyvre, hogy a koalíciót részben olyan emberek alkotják majd, akiknek a biztonsági kérdésekkel kapcsolatos nézetei nincsenek szinkronban a nemzeti konszenzussal mind a békefolyamat, mind az iráni fenyegetés megállításának szükségessége tekintetében.

De ahelyett, hogy Bennettre és Jamina-beli kolléganőjére, Ajelet Sakedre volnának dühösek, inkább tiszteletük tárgyát kellene ezért hibáztatniuk. Az úgynevezett egységkormány létrehozását egyetlen ember tette lehetővé. Az ő neve pedig Benjamin Netanjahu – hangsúlyozza Tobin.

Az ok, amiért Netanjahu nem tudott saját többségi koalíciót alakítani, görög tragédiába illő.

A koronavírus-járvány diadalmas kezelése és az Ábrahám-megállapodások létrehozása után Netanjahu joggal mondhatja, hogy csúcsformában távozik. Ezek az eredmények okot adhattak volna arra, hogy a posztján maradjon, különösen az olyan kihívások mellett, mint a Hamász, a Hezbollah és Irán által Izraelre leselkedő veszélyek, valamint a Biden-kormányzat azon erőfeszítései, hogy a térségben a geostratégiai egyensúlyt még inkább a zsidó állam és új arab szövetségesei ellen tolja el.

De a politikai nézetkülönbségek helyett inkább Netanjahu személyes megbízhatatlansága tette lehetetlenné az ilyen koalíciót.

Lehet azzal érvelni, hogy Netanjahu vezetői képességei felülmúlják jellemének hiányosságait. De a problémái mélyebbre nyúlnak annál a ténynél, hogy az izraeli média és az értelmiségi, jogi és bürokratikus intézmények többsége elfogult vele szemben. A gyenge korrupciós vádak, amelyeket a bíróságon próbál megcáfolni, ennek az elfogultságnak a termékei.

A hatalomban töltött évek súlya a legjobb körülmények között is elég nehéz lenne bárkinek. Az elmúlt évtizedet azonban azzal töltötte, hogy legtöbb lehetséges utódját kiszorította a Likudból. Emellett szinte mindenkit, aki koalíciós megállapodást kötött vele, meggyőzött arról, hogy átverték. A Kék-Fehér Párt vezetője, Beni Ganz, aki tavaly aláírt egy hatalommegosztási megállapodást, amelyet Netanjahu felrúgott, ahogy azt mindenki megjósolta, csak egy példa erre. Mint ilyen, Netanjahu hitelességének lőttek.

Az is igaz, hogy nem Bennett volt az, aki elsüllyesztette Netanjahu koalíciós reményeit, amely – akárcsak leendő utódai – Ra’am Abbász jóindulatától függött volna.

Bár minden tüzét Bennettre – egykori segítőjére és csodálójára – összpontosította, Bezalel Smotrich, a jobboldali Vallásos Cionista Párt vezetője volt az, akinek ellenállása lehetetlenné tette ezt a forgatókönyvet.

Smotrich többé-kevésbé Netanjahu kreálmánya, és olyan valaki, akit igyekezett megerősíteni, hogy gyengítse Bennettet és Sakedet, akik hitelesebb partnerek. De ahelyett, hogy nyomást gyakorolt volna Smotrichra, Netanjahu továbbra is démonizálta a Jamina-vezetőket a velük szemben táplált személyes ellenszenvétől vezérelve.

Mit kell tudni Naftali Bennettről, Izrael valószínűleg következő miniszterelnökéről?

Mit érdemes tudni a Jáminá párt vezetőjéről, aki 12 év után válthatja Netanjahut a miniszterelnöki székben?

Vajon az új kormány olyan katasztrófa lesz, mint amilyennek Netanjahu támogatói állítják? Talán. De az is lehet, hogy erősen eltúlozzák a lehetséges hibákat – véli a szerző. Ahhoz, hogy működőképes legyen – feltéve, hogy ellentmondásai ellenére sokáig fenn tud maradni –, félre kell tennie bal- és jobboldali tagjainak ideológiai céljait, és egy olyan ország irányítására kell koncentrálnia, amely a Netanjahu sorsával kapcsolatos patthelyzet miatt évek óta költségvetés nélkül maradt. Rengeteg okuk lesz arra, hogy összefogjanak, nehogy újabb választásokba sodorják az országot, amelyeken egy Netanjahu utáni Likud (amelyhez az új kormányban néhányan csatlakozni szeretnének) dominálhat.

Mégis, a baloldaliak jelenléte a kabineti posztokon (bár a biztonsági kabinetben nyilvánvalóan nem) Netanjahut számos támogatóját aggodalommal tölti el azzal kapcsolatban, hogy az új kormány nem fogja megfelelően megvédeni Izrael érdekeit.

Netanjahu könnyen elkerülhette volna ezt az eredményt. Egy erős többséggel rendelkező jobboldali kormány biztosra vehető lett volna, ha úgy dönt, félreáll, vagy úgy, hogy ideiglenesen nyugdíjba vonul, esetleg úgy, hogy Izrael elnökévé választják. Sőt, a Likud egyes tagjai, köztük Jiszrael Katz pénzügyminiszter is erre kérte őt. Ahelyett, hogy feladta volna a hatalmat, Netanjahu saját nélkülözhetetlenségébe vetett hite győzött. Sokat elárul róla, hogy inkább egy baloldali koalíciót látna hatalmon, mint egy olyan Likud-vezette kormányt, amelynek élén nem Netanjahu áll.

Ez arra utal, hogy Netanjahut, akárcsak egy klasszikus görög színdarab főszereplőjét, nem annyira a rosszindulatú riválisok vagy külső tényezők, hanem saját személyiségének hibái buktatják meg.

Bár országa egyik legnagyobb vezetőjeként vonulhat be a történelembe, egy ilyen ember politikai karrierje tekintetében jobb vagy legalábbis méltóbb véget érdemel, mint ami a jelek szerint most vár rá – véli Tobin.

Ám néhány olyan egyedi tulajdonsága, amely nagyszerű vezetővé tette őt, beleértve azt az érzést, hogy egyedül ő képes megoldani az ország problémáit, magában hordozta bukásának magvait is. Olyan tulajdonságai, mint az, hogy nem volt hajlandó más, kevésbé tehetséges politikusokat olyan kollégákként kezelni, akikre hallgatni szükséges, vagy akikben meg kell bízni, és úgy tekintett magára, mint akit nem kötnek ugyanazok a szabályok, mint mindenki mást, segítettek neki eljutni oda, ahol van, és megtartották őt a hatalomban. De hamariája – ahogy a görögök a mítoszok hőseinek gyengeségeit nevezték – elvezette őt ehhez a pillanathoz is, amikor ideológiai barátok és ellenségek egyaránt összefogtak ellene. Szeretni vagy gyűlölni őt, ez tragédia. Mégis, ez nagyrészt az ő műve – zárja sorait a Jewsih News Syndicate főszerkesztője.

A válásra ítélt kormány

Még azok az izraeli koalíciók sem bírták ki a múltban, melyeknek ki kellett volna bírniuk – írja Dov Fischer rabbi véleménycikkében.