Naftali Bennett Izrael történelmének első kipát viselő miniszterelnöke lett, csakhogy úgy jutott el jelenlegi pozíciójába, hogy minden elvét elárulta ezért.
Nem csoda, hogy ezek után ő a leggyűlöltebb politikus Izraelben egykori szövetségesei, a vallásos szavazók között. A legnagyobb sztori az izraeli médiában a szamáriai Evyatar város bukása volt a héten – kezdi elemzését az Israel Hayom portálunkon is gyakran idézett publicistája, Caroline Glick.
Eviatar három palesztin és két izraeli falu között található. 2013-ban érkeztek ide az első izraeliek, hogy benépesítsék a területet, miután egy Eviatar Borovsky nevet viselő férfit meggyilkoltak a közelben, ám a kezdeményezést az IDF csírájában elfojtotta. Májusban aztán ismét 50 család rendezkedett be a területen, válaszul Jehuda Guetta meggyilkolására.
Két hete Beni Ganz honvédelmi miniszter újabb kilakoltatási parancsot adott ki. A rendőrség és a hadsereg kötelékeiből érkező erősítés hivatott biztosítani a parancs végrehajtását. Ezzel párhuzamosan Júdeából és Szamáriából, illetve az ország számos egyéb részéből aktivisták kezdtek Eviatarba áramlani, hogy támogassák az ott lakókat. A visszaszámlálás megkezdődött.
Hétfőn a felek bejelentették, hogy sikerült megállapodást kötniük. Az összecsapás lehetősége lekerült az asztalról. Naftali Bennett miniszterelnök és társa, a belügyminiszter Ajelet Saked közvetített a megegyezésben Ganz és Eviatar lakói között Joszi Dágán, a Szamáriai Regionális Tanács vezetője és más közösségi vezetők, köztük a telepesek élő legendájának, Daniella Weissnek a támogatásával. Az egyezség a lakosság nagy részének kitelepítését, ám a városban létesített jesiva megmaradását, illetve a vallásos oktatási intézmény tanárai és diákjai helyi lakhatásának biztosítását vetítette előre.
A telepes vezetők és a vallásos cionista média – ahogyan Bennett és Shaked is – győzelmet hirdettek.
Mindez annak bizonyítékául is szolgált, hogy bár a baloldali-arab blokk dominanciája mellett sikerült csak kormányt alakítania, Bennett továbbra is a jobboldaliakat képviseli, sőt, még azt is el tudja érni, hogy a radikális baloldal és az iszlamisták is beleegyezzenek egy új közösség létrehozásába Szamáriában.
Csak ne olyan gyorsan! – válaszolt a fejleményekre Ganz. A védelmi miniszter visszautasította a megegyezést. A végleges megállapodásba mindössze egyetlen kötelező érvényű záradék került bele: a lakók beleegyeztek, hogy péntekre elhagyják a területet – emlékeztet Glick. Ganz egy, számos feltételhez kötött megállapodást tartalmazó dokumentummal rukkolt elő, amelyek mindegyike ugyanoda vezet.
A lakókat átverték.
Eviatar persze a jövőben még virágzásnak indulhat. Ám sokkal valószínűbb, hogy nem fog. Ennek ellenére a lakosok, a vezető vallásos cionista személyiségek, valamint a politikai és a közösségi vezetők mind elfogadták az egyezményt, egyúttal Bennettet és Sákedet dicsérték vezetői teljesítményükért és a támogatásukért.
A megegyezés részletei – tényleges kiürítés a jesiva újjáépítésével kapcsolatos jövőbeni megállapodások homályos ígéreteiért cserébe, a különböző szintű hatósági jóváhagyásokra várva – egyértelművé teszik, hogy a cél nem egy új zsidó közösség létrehozásának előkészítése volt Júdea-Szamáriában. Sokkal inkább arról van szó, hogy Bennett és Sáked, illetve a Benjamin Netanjahu volt miniszterelnök iránti gyűlöletüket osztó, ezért a Likudból, az ultraortodoxokból és a vallásos cionista közösség ideológiailag következetesebb elemeiből összeálló jobboldali tömb ellehetetlenítését célzó politikájukat támogató, illetve ennek érdekében a baloldallal, a radikális baloldallal és a Muszlim Testvériség iránymutatásaihoz igazodó iszlamista párttal közös kormányt alakítani kész vallásos cionista elit el akarták kerülni a politikai kellemetlenségeket.
Az érzelmi telítettség, amit Eviatar-történet kapott, egy ennél jóval meghatározóbb stratégiai történést fed el.
Míg Bennett, Saked, Dagan és más telepes-vezetők mind úgy tettek, mintha kiköveznék az utat Eviatar jövőbeni hivatalos megalapításához, Bennett és Saked koalíciós partnerei, Jair Lapid külügyminiszter, illetve Manszúr Abbász, a Rá’ám párt vezetője Izraelt egy olyan stratégia végrehajtására kényszerítették, amely az összes izraeli közösség létét veszélyezteti Júdeában és Szamáriában.
Lapid kedden Abu-Dzabiba utazott, hogy részt vegyen Izrael Egyesült Arab Emírségekbeli nagykövetségének hivatalos megnyitóján.
Ugyan a hivatalos ünnepségen dicsérte az Ábrahám-megállapodásokat, az ezt követően megtartott sajtóbeszélgetésen Lapid lebecsülte a jelentőségüket, és jelentéktelennek tüntette fel a létrejövetelük körül bábáskodó Donald Trump korábbi amerikai elnök szerepét is.
Lapid az újságíróknak elmondta: „Az előző adminisztráció úgy gondolta, hogy az Ábrahám-megállapodások azért léptek [a palesztinokkal közös békefolyamat helyett] érvénybe, hogy megmutassák a világnak, nem szükséges előre lépni a palesztin fronton”.
Más szóval, miközben Abu-Dzabiban ült, Lapid az újságíróknak azt mondta, hogy a hazája és az őt fogadó ország közötti békemegállapodásnak nincs önmagában vett értéke, pusztán azt a célt szolgálta, hogy félretolhassák a palesztinokat – írja Glick.
Csakhogy Lapid kijelentésében szemernyi igazság sincs – hangsúlyozza a szerző. Azon túl, hogy saját erkölcsi alávalóságára is rávilágított, megjegyzése a stratégiai prioritásait is jelezte. A tény az, hogy az Ábrahám-megállapodások Izrael legjelentősebb stratégiai előrelépését jelentik az 1967-es hatnapos háború óta. A háborúhoz hasonlóan teljesen átalakították az arabok konfliktusát Izraellel.
Amig a hatnapos háború egyértelművé tette az arab világ számára, hogy Izrael olyan erő, amellyel számolniuk kell, az Ábrahám-megállapodások kifejezték, hogy az arab világ elfogadja Izraelt állandó és szívesen fogadott szomszédjaként.
Bár nem minden arab állam csatlakozott az Ábrahám-egyezményekhez, az megállapodások ténylegesen véget vetettek az arab világ Izraellel szembeni konfliktusának.
Trump és csapata mindezek ellenére sem használta az egyezményeket arra, hogy a palesztinokat mellőzni tudja. Három évet töltöttek a történelem mindeddig legrészletesebb, palesztinok és Izrael közötti béketervének kidolgozásával. Igaz, az Ábrahám-megállapodások megszüntették a palesztin vétót az arab-izraeli béke felett. De csak azután léptek életbe, hogy a palesztinok visszautasították a békét.
Biden csapata – a palesztinokhoz hasonlóan – már csak azért sem tarthatja magát a Trump-tervhez, mert az elképzelés két olyan tényezőt is magában foglal, amit mindannyian utálnak. Először is elismeri, hogy Izraelnek szuverén jogai vannak Júdeához és Szamariához, és támogatja az érintett területeken, valamint a Jordán-völgyében található izraeli közösségek tartós beolvasztását Izrael szuverén területébe.
Másodszor, az Egyesült Államok minden, a palesztin államiság megteremtésére irányuló szándék támogatását ahhoz a feltételhez köti, hogy palesztinok teljesítsék az Izraellel és az USA-val szemben fennálló jogi kötelezettségeiket. A Trump-terv szerint az Egyesült Államok által a palesztin államiság megteremtésének érdekében folyósított támogatás megindításához a palesztinoknak abba kell hagyniuk a terrorizmus támogatását, és el kell fogadniuk a zsidó állam jogát a létezéshez.
A Biden-kormány azonban nem kívánja arra kötelezni a palesztinokat, hogy vessenek véget a terrorizmus támogatásának vagy fogadják el Izraelt.
A palesztinokhoz hasonlóan a „béke” megteremtésének minden felelősségét Izraelre akarják ráruházni – hívja fel a figyelmet a szerző. Mivel Lapid prioritásként kezelte a Biden-adminisztrációval való jó viszony megteremtését, az Abu-Dzabiban tett nyilatkozata világossá tette, hogy egy hajóban evez a Biden-palesztin csapattal.
Mindez Manszúr Abbászhoz vezet bennünket. Amint arról a 20-as csatorna a hét elején beszámolt, Hasszán Asfúr, a Fatah és a Hamász közötti tárgyalásokban szerepet kapó magas rangú Fatah-tisztviselő elmondta az egyiptomi televíziónak, hogy Abbász közvetít a Hamász és a Biden-kormány között. A tárgyalások a formális amerikai kapcsolatok előkészítését célozzák a terrorszervezettel. Amikor rákérdeztek, Abbász nem tagadta Asfúr állításait.
A 20-as csatorna arról is beszámolt, hogy a múlt héten az arab médiának adott interjújában Abbász azt mondta, hogy a Bennett-Lapid kormányban való tagságára azért volt szükség, mert az bizonyítja, hogy a kormány pozitívan fog reagálni a palesztin követelésekre.
A Rá’ámhoz hasonlóan a Hamász is a Muszlim Testvériség útmutatásait követi.
A Biden-kormány Hamász-párti vonalat követő vezető tisztviselője Hady Amr Izraelért és a palesztinokért felelős államtitkár-helyettes. A híresztelések szerint Amr nemsokára főkonzulként fog tevékenykedni, méghozzá annak a konzulátusnak a vezetőjeként, amelyet az amerikai elnök Jeruzsálemben szándékozik megnyitni a palesztinok szolgálatában.
2018-ban a Brookings Intézet vezető munkatársként Amr egy olyan politikai dokumentumot jegyzett, amely egy olyan demokrata adminisztráció megteremtését szorgalmazta, amely a törvény által megengedett legteljesebb mértékben képes formalizálni az Egyesült Államok és a Hamász közötti kapcsolatokat. Mindemellett a Hamász integrálását szorgalmazta a PFSZ-be. Amr azt is javasolta, hogy Júdea és Szamária C-körzetében található, izraeli kontrol alatt álló nagy kiterjedésű területek kerüljenek palesztin ellenőrzés alá, valamint fagyasszák be a zsidók építési jogait.
Mindezeken túl azt tanácsolta, hogy használják ki Izrael kiszolgáltatottságát a nemzetközi fórumokon, mint az ENSZ és az EU, annak érdekében, hogy a zsidó állam kormányát az Egyesült Államok diktátumainak való megfelelésre lehessen kényszeríteni.
Lapid és Abbász nemzetközi intrikái visszavezetnek minket Eviatarhoz és a vallásos cionista vezetőkhöz, akik dicsérték azt a megállapodást, amelynek értelmében a közösség lerombolja önmagát, és akik egyszersmind Bennettet és Sákedet is éltették, jóllehet olyan koalíciót hoztak létre, amelyben többségben vannak az az erők, amelyek elkötelezték magukat Júdea és Szamária zsidó közösségeinek elpusztítása mellett.
Azok a dicséretek, amelyekkel a Daganhoz hasonló vezetők elhalmozták az Eviatarral kapcsolatos megállapodást, valamint Bennettet és Sákedet, feldühítették a likudos és a haredi aktivistákat. Dagan és Weiss dicséretet zengtek egy olyan megállapodással kapcsolatban, amely semmit sem adott nekik, miközben veszélyes precedenst teremtett mind az újabb települések jövőbeli létesítése, mind a jövöbeli kiürítése szempontjából. Tavaly pedig ugyanezek a vezetők indultak harcba Netanjahu és Trump szuverenitási terve ellen.
A terv izraeli szuverenitást biztosított volna az összes izraeli közösség számára Júdeában és Szamáriában, illetve a Jordán-völgyben – megadta volna a 90%-át mindannak, amit az olyan vezetők, mint Dagan és Weiss akarnak, és lehetőséget biztosított volna számukra a céljaik fennmaradó 10%-ának eléréséhez is. Mindezek ellenére Dagan és társai azt állították, hogy a terv veszélybe sodorná mindazt, amit építettek, és támadni kezdték Trumpot és Netanjahut.
Bennett Izrael történelmének első kipát viselő miniszterelnöke lett. Az előző generáció vallásos cionistái arról álmodoztak, hogy olyan miniszterelnök kerül az ország élére, akit a közösségükből származik. Ilyen módon a közösség néhány tagja számára Bennett olyan, mint egy valóra vált álom – fogalmaz a publicista.
Csakhogy a demokrácia kemény játék. Normális körülmények között csak úgy lehet elérni, amit egy politikai erő szeretne, ha növelni tudja a támogatói számát. Apró kisebbségként a vallásos cionistáknak esélyük sincs arra, hogy az ország legnagyobb politikai erőjévé váljanak. Tehát a demokrácia játékszabályai azt követelték tőlük, hogy váljanak részévé a jobboldali-vallásos tömbnek. Az igazság az, hogy a kérdések 90%-ában egyetértettek a Likuddal és a haredi pártokkal, és meg is kapták mindannak a 90%-át, amit kívántak. Ugyanakkor a Likud – a legnagyobb frakció – volt az, ami a nemzeti politikát irányította. Az ultraortodoxok pedig, akiknek a száma felülmúlja a vallásos cionistákét, gyakorolhatták az irányítást a Rabbinátus felett.
Bennett nem volt hajlandó elfogadni ezt a kompromisszumot, ehelyett egy másik, antidemokratikus kompromisszumot kötött. Elhagyta szövetségeseit. Fogta hattagú frakcióját és átvitte a másik oldalra.
Új partnerséget kötött a baloldali-arab blokkal. Igaz, saját szavazói, és a többi párt támogatói csupán a kérdések 10%-ában értenek egyet, de az áldozat, amit szinte mindennek az elvesztése jelentett, ami fontos, úgy tűnik, megérte az elnyert pozícióért cserében.
Az elvek elárulása a pozíció miatt Bennettet Izrael leggyűlöltebb politikusává tette faképnél hagyott egykori szövetségesei között, a jobboldali-vallási blokkban. Ám egészen eddig a hétig azt lehetett feltételezni, hogy saját szavazói támogatása nélkül járt el. A vallásos cionista vezetés hajlandósága arra, hogy mellé álljon Eviatar ügyében, azonban már azt jelezte, hogy nem cselekszik teljesen egyedül. Valójában választóinak része volt az árulásában.
A telepesek vezetői, akik ellenezték a Likud szuverenitásra vonatkozó tervét, egy olyan kiürítési megállapodást támogatnak, amely biztosítja Bennett hatalmát, miközben veszélybe sodorja a települések létesítésére irányuló erőfeszítések egészét Júdeában és Szamáriában.
A törés nem csupán Bennett és Netanjahu, hanem a vallásos cionista elit és a nacionalista tábor egésze között is ugyanúgy bekövetkezett
– állítja Caroline Glick.
Márpedig ez a hét igazi fejleménye – teszi hozzá a szerző. Az a stratégiai irány, amelyre Lapid és Abbász állítják az országot, hamarosan veszélybe sodorja mindazt, amin a vallásos cionisták Júdeában és Szamáriában a hatnapos háború óta dolgoztak. Az a döntésük, hogy elkerülik az eviatari összecsapást, garantálja, hogy a következő ütközet sokkal rosszabb lesz. Ráadásul miután elkülönítették magukat partnereiktől és szövetségeseiktől, hogy követni tudják opportunista vezetőjüket, a következő harc során rá fognak jönni, hogy egyedül maradtak – zárja sorait az amerikai-izraeli publicista.
