Azok biztosan nem, akik hazugságokat terjesztenek Izraelről, és nem vesznek tudomást a Palesztin Hatóság és a Hamász zsarnokságáról. A brutális uralmukról való hallgatásuk sokat elárul a valódi programjukról — írja az Israel Hayomban is megjelent publicisztikájában Jonathan Tobin, a JNS főszerkesztője.
Az elmúlt hetekben megnőtt az érdeklődés az Izrael és a palesztinok közötti konfliktus iránt. Az Egyesült Államokban és a világ nagy részén ez az érdeklődés leginkább a zsidó állam kritikájára, a terrorizmus elleni önvédelmi intézkedésekre és az Izraelen belül, Jeruzsálemben, Ciszjordániában és Gázában élő arabokkal szembeni állítólagos kegyetlen bánásmódjára összpontosult.
Azok dilemmája, akik meg akarják védeni Izrael magatartását, sőt, a szuverén zsidó államként való létezéshez való jogát az, hogy azok, akik az „apartheidről” és a kegyetlen „megszállásról” szóló hazugságokat terjesztik, általában úgy teszik ezt, hogy figyelmen kívül hagyják a konfliktus összetettségét.
Erőfeszítéseik a szenvedő palesztinokról szóló érzelmes képekre és emberi sorsokat bemutató történetekre koncentrálnak, mint például a The New York Times felháborító, rosszul fogalmazott és végül félrevezető történetei az Izraeli Védelmi Erők által megölt gyerekekről és egy olyan lakóház összeomlásáról, amely egy célba vett Hamász katonai létesítmény felett állt.
Könnyebb arab áldozatokról mesélni, mint elmagyarázni, hogy a konfliktus azért tart, mert a palesztinok és vezetőik az elmúlt évszázadban következetesen visszautasítottak minden olyan kompromisszumos ajánlatot, amely a békéhez vezethetett volna.
A Times szerkesztői és riporterei számára a PFSZ vezetőjének, Jasszer Arafatnak és utódjának, Mahmúd Abbásznak az elmúlt két évtizedben az államiságra és a békére vonatkozó izraeli ajánlatok visszautasítása ugyanolyan távoli, mint a 20. század során hozott hasonló döntések.
Ha hozzávesszük azt a tényt, hogy az újságíróknak álcázott baloldali ideológusok, akiket az interszekcionalitás és a kritikai fajelmélet motivál, hogy démonizálják és delegitimálják Izraelt és a cionizmust, egyre nagyobb százalékát teszik ki a mainstream sajtónak; az elfogult tudósítás ma már inkább céltudatos, mint a tudatlanság vagy a hozzá nem értés függvénye.
Mindezekből kimarad az a tény, hogy azok többsége, akik a médiában vagy a kongresszusban a palesztin nép iránti szimpátia nevében Izraelt ostorozzák, valójában nem is törődnek velük.
Hogyan lehetséges ez? Az aránytalanul nagy figyelem, amit kapnak, bizonyára a nemzetközi szimpátia fokmérője. Elvégre a májusi harcokban megölt mintegy 250 palesztin – akiknek többsége a Hamász és az Iszlám Dzsihád ügynöke és harcosa volt – több figyelmet kapott, mint a közelmúltban a Bassár Aszad rezsim, Irán, Törökország és Oroszország által a szíriai polgárháborúban megölt több százezer arab, nem is beszélve a közelmúlt számos más, sokkal véresebb ázsiai és afrikai konfliktusáról.
Valójában a palesztinok iránti szimpátia meglehetősen szelektív.
A végtelen retorika és a gyakran félrevezető történetek ellenére, amelyek arról szólnak, hogy Izrael elnyomja őket, a média viszonylag kevéssé érdeklődik a palesztinok nagyon is valós elnyomása iránt, amelyet saját vezetőik és kormányaik gyakorolnak.
Például csak az elmúlt héten a nemzetközi média, amely megszállottan foglalkozik Izrael minden egyes cselekedetével, és a tulajdonjogokkal kapcsolatos pereket – például a kelet-jeruzsálemi Sheikh Jarrah negyedben lévő zsidó tulajdonú házaknak a bérleti díjat nem fizető arabok általi elfoglalását – földrengésszerű érdekességként és a Hamász-terrorizmus ésszerű casus bellijeként kezeli, nagyrészt figyelmen kívül hagyta vagy eltemette a Palesztin Hatóság zsarnokságáról szóló híreket.
A Palesztin Hatóság vezetőjének, Abbásznak egy palesztin kritikusát letartóztatta és halálra verte a rendelkezésére álló 17 biztonsági szolgálat egyike. Ez palesztinok százainak tiltakozásához vezetett az uralkodása ellen. Ez sem elszigetelt eset. A Palesztin Hatóság börtönei tele vannak azokkal, akik csak beszélni mertek Abbász és a Fatah párt ellen. Kormánya vasököllel irányítja Ciszjordánia nagy részét, annak ellenére, hogy a legtöbb nyugati ember feltételezi, hogy Izrael „megszállás alatt” tartja azt.
A Palesztin Hatóság jól ismert kleptokrácia, amely csalásból és bűnözésből él, és amely mindent megtesz, hogy elnyomjon minden független gazdasági fejlődést vagy a jó kormányzás megteremtésére irányuló erőfeszítést, a Palesztin Hatóság egy nacionalista mozgalomnak álcázott bűnözői vállalkozás. Sok palesztin számára biztosít jövedelmet ugyanúgy, ahogy a korrupt politikai gépezetek mindig is tették ezt. A korlátozott nagylelkűségük ára azonban a pártnak és vezetőjének való engedelmesség.
Sajnos, Abbász növekvő ellenzéke nagyrészt a Hamász riválisainak iszlamista híveiből áll.
Abbász, aki jelenleg négyéves elnöki ciklusának 17. évét tölti, amelyre 2005-ben választották meg, elhalasztotta az idén megtartandó választásokat, mert joggal tartott attól, hogy vereséget szenved. Ez az esemény motiválta arra, hogy a Sheikh Jarrah vita felkarolásával próbálja elterelni a nép figyelmét, ami viszont arra késztette a Hamászt, hogy több mint 4000 rakéta Izraelre lövésével állítsa őt reflektorfénybe.
Eközben a Gázában élő 2 millió palesztin a Hamász még brutálisabb zsarnoksága alatt sínylődik, amely teokratikus államként uralkodik a területen, ahol a másként gondolkodókat elnyomják.
Mégis azok, akik krokodilkönnyeket hullatnak a Hamász rakétatüzelése elleni izraeli ellentámadások következtében megölt civilek miatt, hallgatnak mindenről, amit Abbász vagy a Hamász tesz.
Ezzel szemben az Izraelben élő arabok nemcsak demokráciát élveznek, beleértve a választójogot, hanem helyet kapnak a Knesszetben, és most már a jelenlegi kormánykoalícióban is képviselve vannak, valamint a törvények szerint is egyenlőek maradnak, szemben azzal, hogy széles körben és tévesen úgy állítják be őket, mint akik „apartheidben” élnek.
Ahelyett, hogy vitatnák a Hamász elleni izraeli támadásokat vagy a blokádot, amelyet Egyiptommal együtt a terroristák által uralt enklávéval szemben érvényesít, azoknak, akiknek valóban fontos a béke, a Hamász megdöntését kellene támogatniuk. Ehelyett büntetlenséget biztosítanak egy olyan csoportnak, amelynek célja továbbra is az, hogy Izrael felszámolásáért harcoljon, és kiűzze a zsidókat ősi hazájukból, miközben saját lakosaival mit sem törődik.
Hasonlóképpen, azok, akik Ciszjordánia „megszállásáról” beszélnek, nem csak közömbösek azon milliók helyzete iránt, akik Abbász rossz kormányzása alatt szenvednek, hanem Izrael biztonságának rovására még inkább meg akarják erősíteni őt.
Az a tény, hogy a palesztin nemzeti mozgalom élén olyan mozgalmak és vezetők állnak, akik éppoly antidemokratikusak, mint amilyen korruptak és véreskezűek nem jelenti azt, hogy Izrael tökéletes. Mégis, akik beveszik a palesztin áldozati narratívát, azt tartják kevésbé érdekesnek, amit az arabok tesznek egymással, mint amit Izrael állítólag tesz velük. Ők a palesztin brutalitás egész témáját nem-ügyként kezelik, és elutasítják azt a teljesen ésszerű izraeli választ, hogy ilyen embereknek kiszolgáltassák magukat.
Ha azok, akik Izrael megbüntetését szorgalmazzák, komolyan gondolnák, hogy segíteni akarnak a palesztinokon, akkor Abbászra és a Hamászra összpontosítanák a tüzet, és igyekeznének támogatni azt a néhány bátor lelket, akik megdöntésükre és a liberális demokráciában és békében hívőkkel való felváltásukra törekszenek, bármennyire is valószínűtlen ez.
De az Izraelről szóló interszekcionális mítoszoktól elragadtatva, amelyek szerint Izrael a gyarmatosítás függvénye és a „fehér kiváltságok” kifejeződése, megfosztják a palesztinokat a sorsukkal és viselkedésükkel kapcsolatos mindenféle cselekvőképességüktől. Ez azt az alapvető igazságot illusztrálja, hogy a kritikai fajelmélet, különösen a Közel-Keletre vonatkoztatva, egyrészt infantilizálja az arabokat, másrészt pedig kizárólag politikai kelléknek tekinti őket, akiket az általuk preferált gonosztevők megtámadására használnak.
Ebből a szempontból nézve világos, hogy a palesztin szenvedésekről beszélők többsége valójában nem is törődhetne velük. Amit akarnak, az Izrael kiemelése és elpusztítása, zsidó lakosságának áldozattá tétele és jogaiktól való megfosztása. A palesztinok iránti együttérzés kifejezése helyett, akiknek vezetői arra ítélték őket, hogy egy véget nem érő háborút vívjanak, amelyet nem tudnak megnyerni, a baloldalon mostanában Izraellel szemben megfogalmazott kritikák közül túl sokat úgy kell tekinteni, hogy azok inkább az antiszemitizmusban gyökereznek, mint bárki emberi jogai iránti aggodalomban.
