Jonathan S. Tobin, az egyik legnagyobb és legbefolyásosabb amerikai zsidó hírportál, a Jewish News Syndicate főszerkesztője. A múlt héten, még az Izrael és a gázai Hámász között bejelentett tűzszünet előtt készített interjúnkban Megyeri A. Jonatán beszélgetett Jonathan Tobinnal a gázai feszültségről, a nemzetközi közvéleményről és az amerikai politikában tapasztalható, ideológiai változásokról.
***
Meséljen egy kicsit magáról és a Jewish News Syndicate-ről, annak küldetésükről, mielőtt rátérnénk az aktuális amerikai, izraeli és világméretű események megvitatására.
Először is, köszönöm a meghívást. Örülök, hogy beszélgethetek önnel és olvasóközönségéhez. New York-i születésű vagyok, a Columbia Egyetemre jártam, ahol történelmet tanultam. Bár akadémikusként kezdtem, végül az újságírás felé vettem az irányt. Szerkesztettem hetilapokat az Egyesült Államokban és különböző helyszíneken, szerkesztő voltam a Commentary Magazine-nál, és hosszú ideig a The Jerusalem Post rovatvezetőjeként dolgoztam.
Jelenleg a JNS.org, a Jewish News Syndicate főszerkesztője vagyok. Emellett rendszeresen írok cikkeket a New York Postnak, a Newsweek magazinnak, a The Federalistnak, a Washington Examinernek és néha a Haaretznek, ahol úgy mondjuk, hogy én vagyok a kakukktojás. Tekintettel arra, hogy írásaim rendszeresen megjelennek Izraelben is, valószínűleg úgy fogok bevonulni a történelembe, mint az egyetlen író, aki rendszeresen megjelenik Izrael vezető jobboldali és Izrael vezető baloldali újságjaiban egyaránt.
A Neokohn gyakran szemléz írásokat a Jewish News Syndicate-től. Mi ennek a lapnak a profilja?
A JNS körülbelül 10 éves, én 2017 vége óta vezetem. Eleinte úgy terveztük, hogy egyfajta alternatívája legyen a Jewish Telegraphic Agency-nek, amely történelmileg az egyetlen zsidó nemzetközi hírügynökség, azonban baloldali beállítottságú. Mostanra azonban túlléptünk ezen az elképzelésen, és vezető zsidó hírforrásként állunk versenyben a többiekkel.
Küldetésünk egyrészt az, hogy őszinte zsidó újságírással olyan képet fessünk a zsidó világról és különösen Izraelről, amely mentes a baloldali, cionizmusellenes elfogultságtól, amely nemcsak a legtöbb világi tudósítást uralja Izraelről, hanem számos angol-zsidó fórumot is az Egyesült Államokban.
Megpróbálunk nyílt lapokkal játszani. Átfogó hírszolgáltatást nyújtunk Izraelről csakúgy, mint az Egyesült Államokról és más helyekről is, bár ez az a terület, ahol igyekszünk fejlődni. Azokat, akik híreket és véleményt egyaránt igényelnek, szívesen látjuk éppúgy, mint azokat, akik Izrael mellett szólalnak fel, de azokat is, akik ellene. Úgy gondolom, hogy olyasmit nyújtunk, ami jelenleg egyedülálló, és remélhetőleg fontos szerepet játszik a zsidó világban folyó beszélgetések kialakításában, illetve a nem zsidó világ befolyásolásában.
Miközben beszélgetünk, Izrael egy 10 napja tartó háború közepén van. Rakéták bombázzák a zsidó államot, az IDF terrorista célpontokat lő le Gázában. Mi a véleménye a jelenlegi helyzetről; pontosabban, mit gondol a válság végéről, hogyan látja a jelenlegi háború befejezését?
Nem lesz más a vége, mint 2008-ban, 2012-ben és 2014-ben volt. Izrael lehetetlen választás előtt áll Gáza tekintetében, amióta Ariel Sharon 2005-ben minden telepest, katonát és települést kivont. Gáza egy független palesztin állam, azonban csak névleg. 2007 óta a Hamász, az iszlám terrorszervezet uralja, ami alapvetően egy terrorista szervezet.
Ugyanakkor a normális nemzetek közötti háborúkkal ellentétben itt aszimmetrikus a helyzet; Izrael sokkal erősebb, mint a Hamász, de a Hamászt védi a világ érdemtelen szimpátiája, valamint az a tény, hogy igazából egyetlen izraeli kormány sem tartja életképesnek, akár bal-, közép- vagy jobboldali vezetésű volt, hogy azt tegye, amit normális esetben bármely nemzet tenne egy olyan háborúban, ahol a szomszédja rakétákkal lő rá.
Netanjahu miniszterelnöknek nincs kedve – és igazából senkinek nincs – kedve egy gázai szárazföldi invázióhoz, amely elméletileg megszabadítaná a világot a Hamásztól.
Ez nyilvánvalóan sok áldozatot követelne izraeli oldalon is.
Óriási veszteségek lennének, 2014 megmutatta ezt. Izrael egy kis ország, ráadásul zsidó ország, ahol mindenki érzi minden egyes élet elvesztését. Tizenegy halott zsidó az elmúlt héten óriási áldozat.
Izraelben, ahogy zsidóknál lenni szokott, egy ember elvesztése is túl sok, így kizárt, hogy Izrael bevezényli a hadsereget, még akkor sem, ha ez egy életképes lehetőségnek tűnne a Hamász legyőzése érdekében. De akkor nem csak, hogy Izraelnek újra magának kellene irányítania Gázát, amihez Izraelben keveseknek van kedve, de ez talán több száz halott zsidó katonával járna. Ezt nem fogja megtenni.
Tehát előbb vagy utóbb, akár az e heti sábát előtt, akár utána, bele kell egyeznie egy olyan tűzszünetbe, amely a Hamászt a helyén hagyja. A Hamasz győzelmet fog hirdetni, mint mindig.
Egyszerűen azért, mert túlélte, zsidókat ölt, méghozzá a palesztin politika kontextusában, ami nem más, mint amelyben ez a háború létrejött. Ha egy lépéssel visszamegyünk, a jelenlegi konfliktus egy Jeruzsálemről szóló, kitalált vitában gyökerezik, amelyet Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság vezetője keltett azért, hogy elterelje a nép figyelmét arról a tényről, hogy lemondta a választásokat; jelenleg a 16. vagy 17. évét tölti annak a négyéves ciklusnak, amelyre megválasztották.
Nem gondolja, hogy a választások lemondása Izrael érdeke is volt, hiszen a felmérések szerint a Hamász nyert volna?
Ez teljesen igaz. A Hamasz biztosan jól teljesített volna. Az Abbász saját Fatah pártján belüli alternatívák mind radikálisabbak, mint az ő állítólagosan mérsékelt frakciója, amely egy kleptokrácia.
Ők sem fogadják el a zsidó állam legitimitását, függetlenül attól, hogy a határait hol húznák meg. Ábbász az, aki többször is elutasította a békét, a palesztin államra vonatkozó ajánlatokat.
Tehát igen, Izrael nem akarja, hogy a Hamász irányítsa Ciszjordániát, ahogyan Gázát, ezért nem volt felháborodva a választások elmaradása miatt, ami a stabilitás szempontjából szörnyű ötlet lett volna. Nyilvánvalóan a palesztinok nem annyira örülnek ennek.
Okuk van rá, hogy ne örüljenek, egy korrupt kormány irányítja őket, amely nem törődik velük. Így hát felszította ezt a vitát a Templom-hegyről, azt állítva, hogy Izrael megszentségtelenítette az ottani mecsetet.
A rendőrség azért ment oda, hogy fegyvereket, petárdákat és köveket távolítson el, amiket a Siratófalnál, a Templom-hegy alatti nyugati falnál imádkozó zsidókra dobtak. Ez minden körülmények között ésszerű intézkedés. Ugyanakkor sajnos a nyugaton széles körben elfogadott elképzelés az, hogy a vita kirobbanáság az a bírósági ügy keltette, amely a Sheikh Jarrah jeruzsálemi városrészben zajló ingatlanvitát hivatott megoldani, (amelyben olyan bérleti szerződés nélkül élő arabok zsidó tulajdonú ingatlanokat foglaltak el, akiknek a bíróságok engedélyezték, hogy ott maradjanak sok éven keresztül, és akik ott maradhatnának, ha hajlandóak lennének bérleti díjat fizetni a zsidó tulajdonosoknak, erre azonban nem hajlandók), mint egy kísérletet Jeruzsálem „zsidósítására”.
Ez az ürügy a háború kirobbantására. A Hamász öt-hat évente elég rakétát halmoz fel ahhoz, hogy képes legyen erőszakot elkövetni.
A palesztin vezetők az 1920-as évek óta használják ürügyként a Templom-hegyet, a zsidók jeruzsálemi tulajdonjogáról szóló narratívát; ezek ürügyek és hamis érvek. A Hamász ekkor lépett versenyre Abbásszal, miután az a mellét verte, hogy szervezete mennyi zsidó vért ontott. A palesztin politikai frakciók, terrorista csoportok ezzel igyekeznek kitűnni. Ezt tette a Hamász, méghozzá látványosan azzal, hogy rakéták ezreit küldte Izraelbe, zsidókat ölt. Izrael erőteljes válaszlépéseket tett, hogy megpróbálja leállítani a rakétatüzet, ami néhány száz palesztin halálához vezetett.
Többségük szinte biztosan terrorista volt, akik közül néhányat palesztin területekre zuhanó palesztin rakéták, a Hamász és az Iszlám Dzsihád rakétái öltek meg. Ennek ellenére nemzetközi felháborodást keltett az állítólag aránytalan izraeli válaszlépés, amelyet alapvetően maga a Hamász szervezett azt akarva, hogy palesztin áldozatok legyenek, ezzel maga mellé állítsa a nemzetközi közvéleményt.
Izrael bombabunkereket épít a népének, hogy megmentse polgárai életét. Nem mintha Gázában nem lennének bombabunkerek; sőt, van egy földalatti alagút is, amely valószínűleg hosszabb, mint a New York-i metró, de ezek az óvóhelyek, amelyek az embereknek nyújthatnának menedéket, a bombák tárolására készültek. Ugyanabban a helyzetben vagyunk, amiben voltunk 2014-ben, amikor az a háború véget ért.
Ugyanakkor nyugati kontextusból és különösen az Egyesült Államokból nézve, van különbség ennek a konfliktusnak a befejezése és 2014 között. És a különbség az, hogy Izrael démonizálása, az önvédelemhez való jogának delegitimálása egyre elfogadottabbá vált az amerikai populáris kultúrában, sőt, még a politikai osztály körében is. Ma sokkal több fórum hangoztatja az Izraelt démonizáló hangokat, mint 2014 után, pedig akkor sokkal súlyosabbak voltak az áldozatok és a harcok. És ennek egyértelmű oka van, mégpedig kettős, és ez a két ok összefügg.
Az egyik, hogy a Demokrata Párt, amely most a Kongresszust és a Fehér Házat is irányítja, bázisát ma már egyre inkább egy olyan baloldali frakció uralja, amely nagyon kevés szimpátiát mutat Izrael iránt, sőt, nyíltan ellenséges.
A progresszív demokratákra gondol, mint például Sanders és Warren szenátor vagy Alexandria Ocasio-Cortez, Ilhan Omar és Rashida Tlaib?
Igen. Mind a Képviselőházban, mind a Szenátusban hallatlanul nagy visszhangja volt annak, hogy az Egyesült Államoknak vissza kellene vonnia az Izraelnek nyújtott katonai segélyt. És most ezek a hangok nem hogy hallhatók, de egyre magasabb rangú emberektől érkeznek. Az elmúlt héten azt láttuk, hogy az Egyesült Államok szenátusában a demokraták többsége támogatta az azonnali tűzszünetre vonatkozó követeléseket, függetlenül attól, hogy ez Izrael számára nem lett volna előnyös.
Mi ebben Biden elnök szerepe? Ő mindig Izrael állam barátja volt, noha, mint amennyire bármelyik demokrata, nyilván közelébe sem jött Trump elnökhöz. Ugyanakkor egyrészt támogatja Izrael önvédelemhez való jogát, másrészt dicséri az előbb említett Izrael-ellenes hangokat.
Nos, Biden szerepe valóban kettős. Egyrészt a képviselőház és a szenátus demokrata vezetése és Biden is, mindig is nyíltan Izrael-párti volt, bár gyakran nagyon kritikus a zsidó állammal. De egyértelműen megrémíti őket pártjuk bázisának ereje, amely nagymértékben szimpatizál a progresszív kritikusokkal és Izrael tényleges gyűlölőivel. Ezek a radikális nézetek, amelyek egykor kirívók voltak, ma már nagyon is részei az amerikai politikai közbeszédnek.
Ez megdöbbentő az Izrael-párti közösség számára, és azt is tükrözi, hogy a két párt az elmúlt fél évszázad során hogyan váltott identitást. Ötven vagy hatvan évvel ezelőtt a republikánusok nagyon kétértelműek voltak Izraellel kapcsolatban. Néhányan támogatták, néhányan nem, néhányan nem törődtek vele. A Republikánus párt már egyöntetűen Izrael-párti, és az elmúlt 10 napban töretlenül és kendőzetlenül kifejezték támogatásukat.
Ugyanakkor a demokraták váltak az Izraelt illetően megosztott párttá.
Ez már az Obama-korszakban elkezdődött, nem igaz?
Nagyon is. Obama elnök, ahogy az egyik diplomatája fogalmazott, „nem volt szerelmes Izrael eszméjébe”. Nem úgy, mind sok elődje.
Ez az elhíresült kairói beszéd után bárki számára egyértelművé vált.
Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzetünk gyökerei az iráni atomalku körüli vitához vezethetők vissza, amelynek újjáélesztése mellett ez a kormányzat elkötelezett. Ez nagyon veszélyes fejlemény Izraelre, sőt a Közel-Kelet egészére és a nyugati biztonságra nézve. De azt hiszem, hogy ha meg akarjuk érteni, hogy miért váltak az Izrael-gyűlöletnek ezek a megnyilvánulásai ennyire fősodorrá, akkor ez nem csak a politika és a politikusok kérdése, hanem az is, ami az amerikai kultúrában történt az elmúlt évben a Black Lives Matter mozgalom felemelkedésével. A Black Lives Matter mozgalom, a kritikai fajelmélet, valamint a fehér kiváltságokról és az interszekcionalitásról szóló elképzelések, amelyek korábban az amerikai politika szempontjából nagyon is marginálisak voltak, mostanra a fősodor részévé váltak.
Ön, aki az akadémiai világból jött, ezt korábban is tapasztalta?
Mint sok rossz ötlet, ez is az egyetemi kampuszokon kezdődött, onnan vándorolt a közterekre. Sokan azt gondolják, hogy ezek csak az egyenlőség támogatásának és a diszkrimináció elleni tiltakozásnak a hétköznapi megnyilvánulásai, amelyekben minden tisztességes ember osztozik. Valójában azonban ez a narratíva az egyenlőségről és a fehér kiváltságokról azt jelenti, hogy mindenkit faji alapon osztályoznak, és a palesztinok Izrael létezéséért folytatott háborúját valahogy az Egyesült Államokban a polgárjogokért folytatott küzdelemhez hasonlónak tekintik.
Ebben a narratívában minden zsidó, Izraellel együtt, elnyomó.
A feketék küzdelmét a „palesztin ügyhöz” teszik hasonlatossá.
Pontosan. Ezért válhattak ezek a nézetek, amelyek korábban a kongresszusban soha nem hangzottak el, az Izrael iránti gyűlöletről, az Izrael apartheid államnak nevezéséről, ilyen elterjedtté. Ez az a dilemma, amivel Izraelnek szembe kell néznie, amivel Izrael támogatói jelenleg szembesülnek. Ezért most más helyzetben vagyunk, mint korábban.
Ezek az elképzelések befolyásolták a progresszíveket, a feketéket és a spanyolajkúakat valamint sok liberálist, akik egykor Izrael támogatói voltak, de most elnyomó államként tekintenek rá. Ez nagy nyomást gyakorol Bidenre, aki valójában helyesen cselekedett, amikor megakadályozta, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogult határozatokat fogadjon el Izrael ellen. De egyértelmű, hogy a jövőben ellene fog mozdulni, mert a pártja ezt akarja.
Amerika mindig is megosztott volt. Az elmúlt jó pár évtizedben a választási eredmények majdnem 50-50 százalékban mindkét oldalnak kedveztek. De valahogy az az érzése az embernek, hogy Amerika megosztottabb, mint valaha volt a mostani választások után. Miként látja Amerika jövőjét, a zsidó álláspontot az amerikai politikában? Az amerikai zsidók régóta a demokratákra szavaznak, a közvélemény-kutatások még Trump elnök alatt – aki Izrael és a zsidó emberek legnagyobb barátja – is ezt mutatták. Hogyan látja a továbblépés lehetőségét, Amerika megosztottságát? Lesz-e valaha is szakadás? Egy kívülálló számára úgy tűnhet, hogy Amerika a kettészakadás szélén áll, talán nem jogi értelemben, de politikailag mindenképpen.
Teljesen igaza van. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez a modern amerikai politikai történelem legmegosztottabb pillanata talán a 19. századi polgárháború óta, és ennek kulcsa jó részben a média működésében rejlik. Mivel az amerikaiak különböző médiumokban olvassák, hallgatják és nézik a híreket, többé már nem közös a kontextus. Ezt súlyosbította a közösségi média szerepe, amelynek jelentősége jól látható.
Az emberek most már tényleg klaszterekben élnek, ahol nagyon kevés kapcsolatuk van olyan emberekkel, akik nem osztják a nézeteiket, és nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy szembesüljenek az övékével ellentétes nézetekkel.
Törlik ismerettségüket azokkal az emberekkel, akik szembesítik őket az egyet nem értéssel olyan helyzetet teremtve, ahol már nem csak hogy nem tudunk egyetérteni abban, hogy nem értünk egyet – ami minden működő demokrácia lényege – de már nem vagyunk hajlandóak meghallgatni se azokat, akik nem értenek egyet velünk.
A velünk egyet nem értőket olyan embereknek tekintjük, akik szörnyű dolgokat akarnak, és ezért a két párt, a két ideológiai frakció ebben az országban valóban olyan módon démonizálja egymást, ami a modern amerikai politikatörténetben ismeretlen. Minden bizonnyal Donald Trump, aki egy nagyon megosztó figura volt, hozzájárult ennek súlyosbodásához, majd a rá adott aránytalan reakció, amelynek gyakran több köze volt bármi máshoz, mint a politikához, tovább súlyosbította ezt. Ami Izraelt és a zsidó népet illeti, a zsidók nem középen megosztottak, ahogyan arra ön helyesen rámutatott. A zsidók túlnyomó többsége ebben az országban politikailag liberális, hűséges demokrata. Nem mindenki; a zsidók körülbelül 25-30%-a szavaz a republikánusokra, és ezek egyre nagyobb hányada ortodox. Az ortodox zsidók aránytalanul konzervatívak és republikánusok; a nem ortodoxok aránytalanul liberálisok és demokraták.
Izrael szerepet játszik ebben, mert a konzervatív zsidó szavazók, akár ortodoxok, akár nem, hajlamosak Izraelt előnyben részesíteni; Izrael számukra lakmuszpapírként szolgál.
Míg a liberális többség számára, akiket érdekelt ugyan Izrael, de nem prioritás. Az ő prioritásaik a társadalmi igazságosság kérdései.
Talán ön is látta azt a nemrégiben bemutatott felmérést, ami arról szólt, hogy az amerikai zsidó fiatalok többsége Izrael-párti, akkor is, ha nem ortodox. Ennek ellenére mégis inkább a demokratákra szavaznak, ami számomra zavarba ejtő. Változhat-e ez akkor, amikor az USA Izrael-politikája egyre kevésbé barátságos a zsidó állammal?
Nem hiszem, hogy ez változni fog. Láttam néhány ilyen felmérést, például az új Pew Research anyagot, amiben sok mindent kell megemészteni és kibontani. Azt hiszem, a legfontosabb dolog, amit meg kell érteni az amerikai zsidóság Izraeltől való elidegenedésével kapcsolatban, melynek szerintem a demográfiához van köze, a zsidó népesség érzésének hanyatlásához és a vegyesházasságok számának növekedéséhez. Tény, hogy a házasságot kötő zsidók túlnyomó többsége vegyesházasságban él. Persze nem mindegyikük hagyja el a zsidó identitást, bár általában hajlamosak ezt az identitást a legliberálisabb módon meghatározni: bárki zsidó, aki zsidónak tartja magát.
Tehát az amerikai zsidók leggyorsabban növekvő csoportjának, a „vallás nélküli zsidókénak”, nagyon kevés kapcsolata van a zsidó néppel és Izraellel. Azo zsidók közül, akik családot alapítanak kevesebb, mint 30% zsidó nevelést ad a gyerekeiknek. Ez persze részen azért is van, mert ez egy olyan ország, ahol a zsidókat gyakorlatilag a társadalom minden szektorában elfogadják – a kultúrában, a politikában, a gazdaságban.
Szeretek azzal viccelődni, hogy az egyetlen állás, amit egy zsidó nem tölthet be, az a New York-i katolikus érsek.
Nincsen tehát szükség a megkülönböztető identitásra, hiszen az olvasztótégely tökéletesen működik?
Így van. Az amerikai zsidók nem szégyellik, hogy zsidók, de nem is nagyon vesznek részt a zsidó identitás normatív mutatóiban, amire hagyományosan úgy gondolunk, mint a vallás, a hagyomány, az Izraelhez való kötődés valamiféle érzése. Ahogy a vicc tartja, a reform zsidó számára a zsidóságuk a Demokrata Párt programja, ünnepekkel kiegészítve.
Így nem meglepő, hogy egy olyan ország, mint Izrael, amelynek középpontjában az egész emberiség egyetemes értelmezése helyett egy nagyon szűk látókörű világnézet áll, némileg idegen. Sok zsidónak nem egyezik a világnézetével a zsidó identitás megőrzése, a zsidó házasság és a zsidó ország. Ezért politikai döntéseikben nem helyezik előtérbe Izraelt, sőt, sokan közülük még az Izrael-ellenes, sőt néha még az Izraellel kapcsolatos antiszemita narratívákat is magukévá teszik.
Mi lesz ennek a vége?
Semmiképpen nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy Izrael ügye elveszett volna az Egyesült Államokban.
Azt kell megérteni, hogy miközben a progresszívek, a Demokrata Párt baloldala egyre inkább Izrael-ellenes, minden felmérés azt mutatja, hogy az amerikaiak többsége még mindig nagyon is támogatja Izraelt, sőt, sok demokrata is.
Persze ez nem a zsidóktól jön, hanem az evangéliumi keresztényektől.
Ez teljesen igaz. A cionizmus eszméjének támogatása mélyen bele van vésve ennek az országnak a politikai DNS-ébe. A legtöbb amerikai zsidó ezt nem érti. Az első amerikai elnök, aki támogatta a zsidó állam gondolatát, nem Harry Truman vagy Woodrow Wilson volt, hanem John Adams, több mint 220 évvel ezelőtt. A legtöbb amerikai mélyen szimpatizál Izraellel. Ha tudni akarja, hogy a kongresszus legtöbb tagja miért támogatja Izraelt még most is, azért, mert ez jó politika; ez népszerű a legtöbb amerikai körében. Nem hiszem, hogy bármelyik pártnak, amelyik teljes mértékben magáévá teszi Izrael démonizálását, politikai előnyére válna ez, kivéve a mélykék, baloldali enklávékat. Ezért van az, hogy Joe Bident ide-oda tologatják.
Ugyanakkor aggasztó, hogy ő és a zsidó politikusok is, például Chuck Schumer, a szenátus többségi vezetője – aki egész karrierjét azzal töltötte, hogy a zsidó közönség előtt dicsekedett a vezetéknevével, mondván a Schumer a héber somer, azaz őrző szóból jön, mintha ő volna Izrael őrzője – nem állt ki a Demokrata párti szélsőségek ellen. Nem kritizálta Rashida Tlaibot, Ilhan Omart vagy Alexandria Ocasio-Cortezt, de még meg is dicsérte őket.
Ahogy általában szokta.
Hiba lenne önelégültnek lenni, nem észrevenni, hogy egy válság közepén vagyunk. De ugyanilyen hiba volna azt gondolni, hogy nincsenek sokan ebben az országban, és ez valóban egy erős politikai tömb, amely még mindig nagyon Izrael-párti. A Republikánus Párt továbbra is Izrael-barát, és nagyon jó esélyük van arra, hogy jövőre visszanyerjék a Kongresszust. Valahányszor valaki választást nyer ebben az országban, mindig úgy viselkednek, mintha ez egy 1000 éves ciklus kezdete lenne, de két vagy négy év múlva minden megváltozhat.
A politikában csak a változás állandó
Az amerikai politikára ez különösen igaz. Tehát Izrael és az Izrael-párti álláspontok végének jóslata nem helytálló. Rengeteg lehetőség van a visszavágásra és a visszaszorításra, rengeteg hangot lehet felemelni Izrael védelmében. A popkultúrában általában elnyomják őket, mert azt általában a baloldal uralja, de ettől függetlenül még mindig erőteljesek. Szóval én nem adnám fel a reményt; még mindig harcban vagyunk, és még nem vesztettünk. És nem hiszem, hogy a végén veszíteni fogunk.
Izrael az elmúlt évtizedben, az Obama elnökkel töltött nyolc év alatt megmutatta, hogy képes nemet mondani Amerikának, amikor az olyasmire akarja kényszeríteni, ami nem az ő érdeke. Kiábrándító, hogy a legtöbb amerikai zsidó ezt nem fogja támogatni, de ez nem jelenti azt, hogy ez az álláspont nem életképes, és hogy nincsenek még mindig nagyon erős, nagyon ütőképes politikai erők, amelyek Izrael támogatásán dolgoznak.
