Aligha volt meglepő az a felzúdulás és bekiabálás, mely Naftali Bennett, újonnan beiktatott izraeli miniszterelnök Kneszetben tartott beszédét kísérte. Az izraeli parlament vitakultúrája amúgy is meglehetősen szégyenteljes. Nem véletlen, hogy ha egy izraeli iskolai tanár rakoncátlan osztályát akarja megfegyelmezni, azt kérdi tőlük: „Mit gondoltok, hol vagytok? A Knesszetben?” — írja véleménycikkében Jonathan Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
A vasárnapi ülés hisztérikus hangvétele azonban nem csupán a törvényhozó testület szerencsétlen szokását tükrözi, ahol gyakran a kulturálatlan viselkedés a szabály, nem pedig a kivétel. Úgy tűnik, a vita annak lehetőségéről, hogy Benjamin Netanjahut több mint 12 év után elmozdíthatják hivatalából, Izraelben és az amerikai zsidóságban is a legrosszabbat hozta ki mindenkiből.
Bármennyire is rémálomszerű lehet egy olyan világban élni, ahol Netanjahu nem Izrael mindenható vezetője, sem pedig elszámolhatatlan „bűnügyi minisztere” – ahogy ezt az a tömeg is bizonyította, amely szombat este rezidenciája mellett tüntetni gyűlt össze – ez mára már valóság. És bár nehéz felidézni, milyen volt az élet 2009 tavasza előtt, amikor hivatalában megkezdte második hivatali ciklusát, meg fogjuk látni, hogy az ellenzéki vezetővé történő „lefokozása” nem biztos, hogy akkora dolog, mint amekkorának tűnik.
Mindez nem jelenti Netanjahu eredményeinek lebecsülését. Netanjahu nemcsak a leghosszabb ideig szolgáló izraeli miniszterelnök volt, de egyben a legvitatottabb is. Bár tisztelőinek állításait, miszerint teljesen nélkülözhetetlen volna, nehéz komolyan venni, kétségtelen, hogy a tisztességes gondolkodású történészek (feltéve, hogy vannak ilyenek) meg kell jegyezzék, hogy őrködése Izrael felett számos eredményt hozott.
Keménykezű gazdasági megközelítése segítette az ország felemelkedését még akkor is, ha sok középosztálybeli ember továbbra is megélhetési nehézségekkel küzd. Netanjahu miatt Izrael gazdagabb, gazdasága pedig erősebb.
A leköszönt miniszterelnök hasonló sikerrel kezelte országa biztonsági dilemmáit.
Noha a palesztinokkal folytatott konfliktus továbbra is fennáll, zsenialitása annak megértésében rejlett, hogy ez a probléma – legalábbis belátható időn belül – megoldhatatlan és megfelelő irányítást igényel, nem pedig idealista és megvalósíthatatlan ötleteket, amelyek csökkentenék Izrael biztonságát.
Diplomáciai képességei elősegítették Izrael elszigeteltségének megtörését, valamint szövetségesek és barátok hálózatának bővítését. Ezt egy részt az tette lehetővé, hogy határozottan ellenezte Barack Obama volt amerikai elnök erőfeszítéseit Iránhoz való közeledés tekintetében, amely komolyan veszélyezteti a szunnita arab államokat és Izraelt is.
Noha a Trump-kormánynak jár legfőképpen az elismerés az Abraham-megállapodások tető alá hozásáért, annak alapján Netanjahu évek óta tartó erőfeszítései biztosították.
Míg mindez, és persze a koronavírus-járvány leküzdésére tett erőfeszítéseinek lenyűgöző irányítása, azt sugallja, hogy Netanjahu az egyetlen vezető, aki képes volna irányítani az országot, ez közel sem biztos, hogy így van.
Netanjahu támogatói nem értik, hogy a Naftali Bennet és Jaír Lapid által vezetett bizarr bal-jobbközép koalíció létrejöttét nemcsak a személyes ellenérzés okozta, de annak minden eleme viseli a Likud vezetőjének kézjegyét. Hovatovább, a most megalakul koalíció annak a biztonsági kérdésekkel kapcsolatos konszenzusnak eredménye, amelyet Netanjahu maga segített elő, és amely lényegében átalakította az izraeli politikát.
Ugyanis ha az izraeli közvélemény továbbra is ugyanolyan élesen oszlik meg a palesztin kérdésben, mint 2009 előtt, akkor a bal- és jobboldali pártok együttműködésének még csak a gondolata sem fogalmazódhatott volna meg. Bár a baloldali Munkapárt és Meretz nézetei összeegyeztethetetlenek Bennett és a Netanjahu-ellenes koalíció jobboldali pártjainak elképzeléseivel, azt mindannyian tudják, hogy a palesztin békepartner hiányában a velük való megegyezés lehetősége nem fogja próbára tenni ingatag szövetségüket.
Ugyanez vonatkozik az Iránnal kapcsolatos fenyegetésre, amelynek kérdésében az új koalíció többsége egységes, véleményük a Likudétól alig különbözik.
Netanjahu ragaszkodása ahhoz, hogy Izraelnek nagyobb szüksége van rá, mint egy jobboldali kormányra, még akkor is, ha valaki más vezeti, inkább arra utal, hogy a régi politikai megosztottság már nem a legfontosabb.
Ez pedig nevetségessé teszi Irán vagy a Hamász megnyilvánulásait, akik most Netanjahu bukását ünneplik.
Bennett és Ganz nem biztos, hogy sok dologban egyetértenek, és a koalíció többi pártja, köztük az anticionista Ráám párt is más véleményen van a fontos kérdésekben,
Izrael jelenlegi helyzete, melyet nagy részben maga Netanjahu teremtett, kellően biztonságos ahhoz, hogy az új kormány tovább maradjon talpon, mint azt sokan gondolják.
Ez a tény pedig rávilágít arra, miért vágyták olyan sokan a kormányváltást.
Hiába áll Netanjahu nagy politikai varázsló hírében, miután elárulta megannyi volt szövetségesét, köztük Bennettet és az új koalíciós pártok néhány más vezetőjét, egyik sem hitt neki, amikor megpróbálta őket lebeszélni a valószínűtlen politikai szövetségről. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a most formálódott koalíció tovább maradjon életben, mint azt sokan várják.
Minél hosszabb lesz az élet Netanjahu nélkül és minél tovább kerül bizonyításra, hogy más is el tudja vezetni az országot, annál kisebb árnyékot vet a 12 évig regnáló miniszterelnök utódai fölé. Ráadásul Netanjahu elkövette azt a hibát, hogy választási csalást emlegetett, ez sokakban erősítette meg azt a tudatot, hogy ki kell próbálni az életet nélküle.
Bennett és Lapid sorsa saját kezükben van és nem annak függvénye, hogy ki mit mond róluk. Miközben meglehet, hogy tényleg nem fog működni a most összeállt és valószínűtlen koalíció, ha azonban mégis, az bebizonyíthatja, hogy az ország függése egy embertől nem több, mint mítosz.
Ilyen a politika természete. Netanjahu úgy véli, hogy igazságtalanul bántak vele, ami bizonyos szempontból (különösen a jórészt jelentéktelen korrupciós vádak miatt folytatott tárgyalása tekintetében) igaz is. De semmi, még a legtehetségesebb vezető mandátuma sem tarthat örökké.
Éppen ezért a Netanjahuval és utódjaival kapcsolatos, az elmúlt néhány hétben folytatott okoskodás kifejezetten mulatságosnak fog tűnni hat hónap, vagy egy év múlva. Bármennyire is szeretnénk ha a diskurzus továbbra is Netanjahuról szólna, egy ország jövője soha nem múlhat egy személyen.
