A Novocserkasszkban 1962 június 2-án történt, 22 halálos áldozattal járó, évtizedekig eltitkolt mészárlásról viszonylag sokat tudunk. A Szovjetunió felbomlása után az Oroszországi Föderáció Legfőbb Katonai Ügyészsége büntetőjogi eljárást indított a vérengzést elrendelők ellen. Persze, akkor már a fő bűnösök, Nyikita Hruscsov, az SZKP egykori főtitkára, és az általa helyszínre küldött párt és KGB-vezetők már rég halottak voltak, így aztán senkit sem voltak felelősségre.
De legalább rendelkezésre álltak a dokumentumok a forgatókönyv-író és a rendező számára, aki Kedves elvtársak! címmel megrázó, lebilincselően érdekes játékfilmet készített a helyi villamosmozdony-gyárban kirobbant sztrájkról és tragikus következményeiről.
Nagyszerű film, melynek középpontjában egy páratlan színészi alakítás áll. A főszereplő színésznő, aki Ljudmilla (Ljuda) pártfunkcionáriust játssza, a rendező felesége. Julia Viszockaja Novocserkasszkban született, és közelről ismeri az embereket és a várost, ahol a tragikus események történtek.
A doni kozákság központjának számító városban kirobbant elégedetlenség oka az volt, hogy a munkások fellázadtak a központi pártvezetés által elrendelt megszorító intézkedések és a sanyarú munkakörülmények miatt. Ahogy Koncsalovszkíj filmében is látható, Lenin és Sztálin képekkel, vörös lobogókkal vonultak a város főterére, abban a hiszemben, hogy tárgyalhatnak követeléseikről a vezetéssel. Vagyis bár nyomorogtak és éheztek, de még hittek az Eszmében, egészen addig, míg az első célzott lövések el nem dördültek. D
e a konkrét okoknál és előzményeknél is fontosabb az a tény, hogy a Szovjetunióban a hatalmat a munkásosztály nevében, „ideológiai alapon” gyakorló párt szembekerült magukkal a munkásokkal, vagyis a marxista-leninista eszme magjában keletkezett hasadás.
Ezt az ellentmondást Hruscsov 1962 június másodikán, egy moszkvai úttörőpalotában tartott beszédében így fejezte ki: „Az ellenség legyőzetett, de jelen van a nép körében. Itt fegyveres harc helyett, leplezett harc zajlik. Ez összetettebb harc…. Az ellenség már puskával a kezében áll, az is lehet, hogy ugyanolyan munkászubbonyt visel, mint bárki más…”
Ebből következett, hogy a Novocserkasszkba küldött fegyveresek tüzelhetnek a valódi munkásokra, hiszen a kommunizmus utópiája, az elképzelt élet többet ért a valódi emberi életeknél.
A film azt a folyamatot mutatja be, ahogy Ljuda, aki a városi pártbizottság alosztályvezetője, aki a sztrájk kitörése miatt összehívott értekezleten még könyörtelen leszámolást hirdet az „ellenséggel”, tizennyolc éves lánya, Szvetka után kutatva rádöbben arra, hogy a világ, amiben él, és az ideológia, melyben meggyőződéssel hisz, velejéig hamis és kegyetlen. A lány, aki a mozdonygyár laboratóriumában dolgozott, kivonult a sztrájkolókkal. Erről a KGB, mely kezdettől fogva fényképezte a megmozdulást, tudott is.
Amikor egy nyomozója az anyja lakásán keresi, ő még Szvetka „példás megbüntetését” sürgeti. De amikor a sortűz után halottnak hiszi, és a holtteste után nyomoz, derengeni kezd a számára, hogy mégsem lehet kizárólag „ideológiai alapon” magyarázatot adni a történtekre. Amikor pedig Ljuda megtudja, hogy a körülzárt városból titokban a szomszédos településekre vittek halottakat, hogy ott, névtelenül temessék el őket, köztük talán a lányát, is, „átszakad gát”.
Puszta kézzel esik neki egy sírnak, hogy kiássa a tetemet, és végső búcsút vegyen a szeretett testtől. Végül, szinte az utolsó pillanatban, szinte csodaszerűen, Szvetka előkerül. Megtudta, hogy a KGB keresi, ezért rejtőzködött. De már Ljuda sem ragaszkodik hozzá, hogy „adja föl magát”: láthatólag beletörődött abba, hogy a lánya nem hisz majd abba az eszmében, amire ő még feltette az életét.
Ennek a nagyszerű, drámai filmnek van több magyar vonatkozása is: utalnak benne az 1956-os magyar forradalomra, ahol az „ellenség” munkászubbonyt viselt, és felbukkan néhány, akkor a Szovjetunióban luxuscikknek számító hazai termék, így az Unikum likőr és a szalámi is.
Érdekesebb viszont a számunkra, hogy hogy „alulnézetben” látjuk a hruscsovi enyhülést, amely hozzájárult Kádár János rendszerének konszolidációjához. A kommunista utópia a hatvanas évek első felében merítette ki utolsó tartalékait a Szovjetunióban, a kelet-európai országokban, de Nyugaton is. Ez sajátos módon együtt járt a „kulturális nyitással”, hiszen többek között ekkor jelent meg Szolzsenyicin híres kisregénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja is. (A szerző adott egyébként először hírt a novocserkasszki tragédiáról a Gulag szigetcsoport című monumentális művében.)
Gazdasági téren azonban a szovjet rendszer ellenállt a reformoknak, és kíméletlen repressziótól sem riadt vissza; törvényszerű volt, hogy Hruscsov leváltása után a kultúrában is felülkerekedjenek a „kemény vonalasok”.
Koncsalovszkij filmje azt örökíti meg, hogy mennyi volt a „kifutási ideje” a kommunista utópiának. A filmben szerepel Ljuda apja, Szvetka nagyapja, az öreg kozák, aki még részt vett a polgárháborúban. A vörösök oldalán harcolt, és olyan borzalmas kegyetlenségek szemtanúja volt, ami miatt beletörődött a sorsába, és csak egy elrejtett ikon és hajdani egyenruhája emlékezteti a múltjára. A lánya, Ljuda azt a nemzedéket testesíti meg, mely kiábrándult volna az utópiából, ha nem jön a Nagy Honvédő Háború. De akkor jelentkezett szanitécnek, kiment a frontra, ahol a lánya is fogant. (Egy hősi halált halt tiszt volt az apja.) Viszont a harmadik nemzedékkel már „vége a dalnak”.
Ha egy nemzedéknyi időt húsz-huszonöt évre becsülünk, megkapjuk azt a valamivel több, mint hetven évet, ami 1917 és 199, Lenin hatalomra jutása és a Szovjetunió összeomlása között eltelt.
Koncsalovszkíj emlékezetes filmjében olvasható egy jellegzetesen hruscsovi jelszó: „A kommunizmust építjük, de már a kommunizmusban fogunk élni”. Ebből egy szó sem bizonyult igaznak.
