Nagysármás, a magyar Jedwabne

Egyetlen európai országnak sem tiszta a lelkiismerete a holokauszt miatt, még azoknak sem, akik a második világháborúban semlegesek maradtak. Svájc 1944-ig és Svédország 1942-ig kiutasította a területükre menekült, idegen állampolgárságú zsidókat, kiszolgáltatva őket a náciknak. Ugyanezt a gyakorlatot folytatták a Harmadik Birodalom szövetségesei, a kelet-európai országok (Szlovákia, Magyarország, Románia, Horvátország, Bulgária), melyeknek hatóságai azután közreműködtek a területükön élő zsidók deportálásában is, majd fegyveres erői és polgári lakossága aktívan részt vett a zsidók lemészárlásában. 

Ezt a bűnt azokban az országokban is elkövette a lakosság, melyeket elfoglaltak a Wehrmacht csapatai. Innen, balti köztársaságokból, Lengyelországból és Ukrajnából került ki a holokauszt áldozatainak többsége. Igaz, ezeken a területeken, a „véres övezetben” könyörtelen német megszállási rendszer állt fenn, mely kezdettől fogva ellenségnek tekintette a zsidó polgári lakosságot.

A lengyel, szlovák, magyar és román történészek a holokauszt eseményeinek rekonstruálása során arra törekedtek, hogy a nácik és a német megszálló csapatok szerepét hangsúlyozzák, ugyanakkor lehetőség szerint ne foglalkozzanak saját társadalmuk korabeli csoportjainak felelősségével.

Holott nyilvánvaló, hogy a zsidók diszkriminációját, gettósítását majd deportálását az egyes országok közvéleménye támogatta, azt a kelet-európai tömegek aktív részvétele nélkül nem is lehetett volna végrehajtani.

Lengyelországban a zsidók elleni akciókban részt vevő ún. kék rendőrség, valamint a bujkáló zsidókat zsaroló, majd a hatóságoknál feljelentő civil lakosok tevékenységének megítélése vált ki heves vitákat, de a német megszállás körülményeitől velük kapcsolatban sem lehet eltekinteni.

Ezért is keltett akkora visszhangot a kelet-lengyelországi Jedwabnében 1941 július 10-én elkövetett tömeggyilkosság feltárása. Itt a mintegy 3000 fős, elszigetelt település lakóinak többségét kitevő zsidókat a helybeliek, és a szomszédos falvakból szekereken érkezett lengyelek ölték meg. Bár ekkor már zajlott a német-szovjet háború, ezen a környéken nem voltak német csapatok, és még a megszálló hatóságok sem alakultak meg.

Így a mészárlás „törvényen kívüli viszonyok” között, spontán kezdeményezésre ment végbe, és az eseményeket nem lehet „külső okokkal” magyarázni.

Hasonlóan „kimagyarázhatatlan” mindaz, ami 1944 szeptember 16-án és 17-én a dél-erdélyi Nagysármáson és a szomszédos Pusztakamaráson történt, ahol a Magyar Királyi Honvédség és csendőrség állományának tagjai mintegy 126 helyi zsidót (52 asszonyt, 31 férfit és 43 gyermeket) lőttek agyon.

Az áldozatokat, mivel ezek a települések a második bécsi döntés után Romániánál maradtak, nem deportálták 1944 májusában. Városukat a magyar hadsereg foglalta el, dél-erdélyi támadása során, mely néhány héten belül kudarcba fulladt.

Ezt a tragédiát dolgozta fel részletesen, magyar és román dokumentumok alapján Kovács Szabolcs: A nagysármási zsidók meggyilkolása című kötetében, melyet a Clio Intézet adott ki, a Miniszterelnökség támogatásával.

A tömeggyilkosság azért figyelemre méltó, mert Jedwabne után több mint három évvel történt és magyarok hajtották végre, saját kezdeményezésükre, németek nélkül, és az áldozatai is magyar zsidók voltak. A mészárlás a második világháború utolsó időszakában történt, a szovjet csapatok már áttörték a dél-kelet-európai frontot és gyorsan nyomultak előre, Románia pedig hadat üzent Németországnak és Magyarországnak. Ebben a katonai helyzetben Horthy Miklós leváltotta a németbarát Sztójay-kormányt és Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnöknek, kifejezetten azzal a céllal, hogy Magyarország „kiugorjon” a háborúból.

A nagysármási zsidók legyilkolását nem a központi hadvezetés rendelte el, azt a II. páncélos hadosztály parancsnokának, Mátyássy Miklós századosnak a parancsára hajtották végre.

Az, hogy a magyar hadsereg vezetése Románia „kiugrása” után úgy döntött, hogy kísérletet tesz Dél-Erdély elfoglalására, és a Déli-Kárpátok hágóinak megszállására, arról tanúskodik, hogy a katonai vezetés semmibe vette Horthy kormányzó és Lakatos miniszterelnök politikai döntését a háború mielőbbi befejezéséről. Veress altábornagy offenzívája eleve kudarcra volt ítélve, hiszen a rendelkezésre álló magyar és német erők felszereltség és létszám tekintetében egyaránt hátrányban voltak a szovjet és román csapatokkal szemben. Ezek a magyar támadás megindulása idején már átlépték a Tömösi szorost, elfoglalták Nagyszebent és akadálytalanul nyomultak előre.

Miért döntöttek úgy az akkori magyar-román határ közelében lévő „sármási kiszögellést” elfoglaló magyar csapatok parancsnokai, hogy ilyen körülmények között legyilkolják a hatalmukba került zsidókat? Kovács Szabolcs kiváló, magyar és román levéltári forrásokra alapozott könyvéből kiderül, hogy a Kis- és Nagysármásra bevonuló magyar honvédségi alakulatok és a zilahi csendőrök nemcsak magukévá tették a „bűnbakképző antiszemitizmust”, de előzőleg a megszállt területeken tapasztalatot szereztek a tömeges kivégzésekben is, amit azután Pusztakamaráson „kamatoztattak”.

Előbb elrendelték a sárga csillag viselését, majd Nagysármáson rögtönzött gettót hoztak létre. Ezután a zsidókat átszállították Pusztakamarásra, majd az előzőleg megásott sírokhoz vezették őket, de úgy, hogy ne is sejtsék, milyen sors vár rájuk.

Levetkőztették, ruháikat és ingóságaikat összegyűjtötték, és a gödör szélén agyonlőtték őket. Az önként jelentkező honvédekből álló kivégzőosztag tíz főből állt, tagjait állandóan váltották.

„Mátyássy szerint a kivégzés pontos helyszínét Bodrogi törzsőrmester választotta ki, aki állítása szerint ’nagyon értett a kivégzésekhez’. [Bodrogi] ’mutatott is egy helyet, de én azt nem találtam alkalmasnak és ezután együtt kerestünk és találtunk egy omladékos, agyagos part tövében egy már megkezdett gödröt, amelyet ki kellett bővíteni és egy másikat ásni mellé’. Bár fennáll a lehetősége, hogy Mátyássy a saját szerepét próbálta csökkenteni a kivégzés megszervezésének folyamatában, de több más vallomás is alátámasztotta, hogy a későbbiekben a kivégzés végrehajtását Bodrogi az első vonalból felügyelte.

A tanú állításának értékét ez esetben növeli, hogy az őrszázad katonájaként nem ismerte Bodrogi Ferencet. Vallomásában is csak annyit állított, hogy ’a kivégzést egy idegen alakulat törzsőrmestere vezényelte’, akit korábban nem ismert, és kifejezetten szakértőnek bizonyult a kivégzés megszervezésében”, írja könyvében Kovács Szabolcs.

A nagysármási zsidók Pusztakamaráson végrehajtott kivégzése ügyében román részről vizsgálatot folytatott a nagyszebeni hadbíróság, és a holttesteket is exhumálták, ahol jelen volt a tömeggyilkosságot könyvében leíró Matatias Carp ügyvéd is. Később az ügyben hivatalos eljárás folyt Kolozsváron és Bukaresten is. A tetteseket 1948-ban Budapesten a népbíróság vonta felelősségre.

Tíz vádlottat ítéltek el, köztük hatot halálra, a többit hosszabb-rövidebb idejű szabadságvesztésre. Végül négyet végeztek ki, köztük Mátyássy Miklóst, Bodrogi Ferencet, és két, kivégzést végrehajtó honvédet, Rózsa Jánost és Müller Antalt.

A „magyar Jedwabne” tragikus története azt bizonyítja, hogy bár voltak tisztességes katonatisztek, akik mentették a zsidókat, nem tudták feltartóztatni az eseményeket. Ilyen volt Újházi gyalogsági alezredes, aki megakadályozta a Nagysármáson összegyűjtött zsidók második csoportjának legyilkolását. Mégis, a történtek azt bizonyították, hogy a Magyar Királyi Honvédség, mint szervezet 1944 őszén alkalmatlan volt arra, hogy kövesse Horthy kormányzót és végrehajtsa a „kiugrást” a háborúból. Vezetőinek többsége a kormányzóra tett esküjét megszegve is ragaszkodott a németekkel kötött szövetséghez és a háború folytatásához, ami számukra együtt járt a zsidók legyilkolásával.

 Erőszak és civilizáció

Nekünk itt, Közép-Kelet Európában komoly fenntartásaink vannak a „forradalmi erőszak” igazolásával szemben. Pelle János írása.