Erőszak és civilizáció

Jörg Baberowski Az erőszak terei című monográfiája rendkívül érdekes, és a magyar olvasó számára tanulságos történelmi és szociálpszichológiai feldolgozása az emberi erőszak ősidők óta ismert jelenségének.

Hiánypótló műről van szó, mert furcsa módon eddig kevesen foglalkoztak azzal, hogy az agresszió milyen körülmények között szabadul el, s válik társadalomformáló erővé.

Az erőszakról szemérmesen hallgattunk, barbár, szégyellni való cselekedetnek tartottuk. Elvontan, „ideológiai alapon” ugyanakkor mentséget találtunk rá, sőt, még dicsőítettük is, úgy, mint Bunkócska (Dubinuska) című forradalmi dalban, melyet a rendszerváltás előtt gyakran lehetett hallani, tábortűz mellett magam is énekeltem.

A 19. században ismertté vált és feldolgozott híres dal orosz szövege eredetileg a fa irtásos döntéséről szól, melynek során a szántóföldet úgy szabadítják meg a nemkívánatos fától, hogy oldalgyökerei elvágása után azt a csúcsára kötött kötelet húzva lefektetik. Ez alakult át a nemzetközi munkásmozgalomban a kizsákmányolókkal és elnyomókkal való könyörtelen, népi leszámolássá, ami a magyar fordításban így hangzik:
De ha eljő a nap, mikor ébred a rab,
S lekötött kezét, lábát kinyújtja,
Aki ellene volt, az a fűbe harap,
Mert a bunkó a földre lesújtja!


Hej, te bunkócska, te drága,
Hej, te elven fa gircses-görcsös ága,
Te drága…! Segíts most!

 Baberowksi „erőszak-elméletét” Norman Elias teóriájára alapozza. A kiváló szociológus művei magyarul is megjelentek, Baberowskira a legnagyobb hatást A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások című könyve gyakorolta. Alaptézise, hogy Nyugat-Európában az abszolutizmus kialakulásával, vagyis a 17. századtól kezdve a társadalmon belüli erőszak fokozatosan visszaszorult, hiszen a királyi udvarokban a konfliktusok feldolgozásának módja a tárgyalásos megállapodás lett, és kialakult az állam „erőszak-monopóliuma”.

Ez a civilizációs folyamat azután a nyomot hagyott az emberi pszichén is. A spontán erőszakos késztetéseket, az „ösztön-én” kitöréseit a „felettes én” egyre jobban elfojtotta, illetve az uralma alá vonta, előbb a nemesembereknél és a polgároknál, azután a 19. században fokozatosan a parasztoknál és a munkásoknál is. Érdemes itt felhívni a figyelmet arra, hogy a „jogkövető magatartás” az emberek számára csak ott kifizetődő, ahol hatékony a végrehajtó hatalom, az igazságszolgáltatás pedig pártatlan, vagyis a polgári nemzetállamokban. Törzsi viszonyok között, illetve ott, ahol kettős erkölcs uralkodik, az erőszak számos formában jelen van, pl. gyakorolják a vérbosszút, mely még a huszadik század folyamán is szedett áldozatokat egyes balkáni országokban. Napjainkban is dúl az erőszak Afrika és a Közel-Kelet egyes, a formális államiság viszonyai között élő országaiban, ahol vagy nyílt polgárháború dúl, vagy a polgárháborús feszültség a hamu alatt parázslik, és bármikor fellángolhat.

Baberowski vizsgálódásainak középpontjában az a kérdés áll: milyen viszonyok között voltak képesek az emberek felfüggeszteni a „civilizációs” gátlásaikat, s lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkolni, illetve erőszakot használni védtelen embertársaikkal szemben? A problémát huszadik századi totalitarizmusok történetéből kiemelt példákon elemzi, a náci koncentrációs táborokban, illetve a sztálini koncentrációs táborokban történt epizódokkal világítja meg.

Állítja, hogy a háborús körülmények, illetve a táborokban tudatosan teremtett szörnyű viszonyok hozták létre az „erőszak tereit”. Ezek azután nagy hatást gyakoroltak a kiváltságos helyzetben lévő emberek „elvadulására”, hiszen legalizálták a gyilkosságokat, mi több, „munkaköri kötelességgé” tették elkövetésüket. Hitler tisztában volt a háború brutalizáló hatásával, különös tekintettel a Szovjetunió megtámadása után. Nem véletlen, hogy a Wannsee-konferenciát, melyben az európai zsidóság kiirtásáról döntöttek, 1942 január végén tartották meg, amikor az erőszak alkalmazása a kelet-európai területeken már általánosan elfogadottá vált. Jellemző azonban, hogy a megszállt Nyugat-Európában a nácik nem használtak olyan durva, sokkoló módszereket gyilkosságaik elkövetésére, mint pl. Lengyelországban vagy Ukrajnában.

Itt, és pl. a balti országokban a sztálini tömeggyilkosságok ugyanis már megteremtették a tömeglélektani feltételeket a „zsidókérdés végleges megoldására”.

Magyarországot Baberowski nem ismeri, érthetően nem foglalkozik velünk. Pedig a hazai példák messzemenően alátámasztják okfejtését. Elég itt, ha pl. a zsidó munkaszolgálatosokkal szemben elkövetett kegyetlenségekre gondolunk. Ugyanazok a kerettagok, akik Magyarországon elfogadhatóan bántak a rájuk bízott zsidó férfiakkal, a fronton, olykor parancsnokaik buzdítására, de gyakran „magánszorgalomból” is, szadista szörnyetegekké váltak. Az egyszerű katonák a környezetükben látott erőszak, illetve a korlátlan hatalom hatására alakultak át. Ilyesmi békeidőben csak elszigetelt helyen, táborviszonyok között történt meg, úgy mint Recsken, a Rákosi-rendszer gulágján, ahol miheztartás végett felirat hirdette az irodában: „Ne csak őrizd a foglyokat, de gyűlöld is őket!”

De ne csak a történelemből merítsük a példákat, hiszen napjainkban az Egyesült Államokban komoly vita dúl a „strukturális erőszak” fogalma körül. Hivatkoznak a „kulturális erőszakra”, mely a „strukturális erőszak legitimációs eszköze”. Baberowski bírál egy Johan Galtung nevű szerzőt, aki kitalálta a „kulturális erőszak” fogalmát, melyet azonban nem definiált. De van más neomarxista gondolkodó is, aki ideológiailag igyekszik megindokolni azt, miért jogos, ha a kapitalizmus ellen tüntetők utcai erőszakkal fejezik ki tiltakozásukat a rendszer ellen. „Néhány évvel ezelőtt Gayatri Spivak irodalomtudós dobta be a köztudatba az »episztemikus erőszak« fogalmát, melyet a »gyarmati alany másként konstruálását« célzó, »távolról irányított, nagyszabású és heterogén projektumként« ír le. Sem Galtung, sem Spivak nem tudta megmagyarázni, mi különbözteti meg a strukturális erőszakot a kulturálistól, és miért jó, ha legitimáció és konstrukció erőszaktetté válik. Ehelyett jelentőségteljes gesztussal csak annyit közöltek, ami a strukturális erőszak fogalmában amúgy is benne van: jelesül, hogy egy láthatatlan és nem tudatos struktúra olyan embereket tart szolgaságban, akik nem tudják, mi zajlik körülöttük.”

Nekünk itt, Közép-Kelet Európában komoly fenntartásaink vannak a „forradalmi erőszak” ideológiai és érzelmi alapon történő igazolásával szemben, ami nemcsak Marx és Lenin terjedelmes munkásságban vagy a Bunkócska című forradalmi dalban, de szörnyű tettekben is kifejezésre jutott.

Belénk vésődött, hogy az erőszak a kultúra és a civilizáció ősellensége, és az önvédelmen kívül nincs rá mentség.

„Kezdjék az asszonyok ütni a zsidókat, őket nem fogja a törvény”

Pelle János könyvében elénk tárul a negyvenes évek közepének társadalmi-gazdasági feszültsége és az ebből fakadó indulat szélsőséges megnyilvánulása.