A republikánusokhoz közel álló amerikai média rácsodálkozik arra a nyugati szemmel nehezen magyarázható szövetségre, mely Magyarországon az 2022-es választások előtt kialakult a baloldali pártok (az MSZP, a Momentum, a Párbeszéd és a Demokratikus Koalíció) és a nemrég még szélsőjobboldali, antiszemita pártként nyilvántartott Jobbik között. Ez előre vetíti, hogy a Fidesz-KDNP, illetve Orbán Viktor esetleges veresége után a felsorolt pártok együtt kormányoznának.
Az, hogy a baloldali, illetve liberális pártok politikai partnere a hatalom megszerzése érdekében egy régebben szélsőjobboldali párt legyen, Nyugat-Európában még ma is elképzelhetetlen. Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése vállalhatatlan a centrista politikai erők számára, melyek az elnökválasztás előtt rendre összefognak a baloldallal, arra hivatkozva, hogy a pártelnöknő apja, Jean-Marie Le Pen évtizedekkel ezelőtt antiszemita kijelentéseket tett. Nem „szalonképes” a németországi AfD, vagy a hollandiai Szabadságpárt sem, pedig ezek a pártok soha nem uszítottak a zsidók vagy Izrael ellen, csak „iszlamofóbok”, bírálják Soros Györgyöt és élesen ellenzik a migrációt.
A Jobbik antiszemitizmusa és cigányellensége, mely alig egy évtizede még „teljes fényében ragyogott”, napjainkra bocsánatos bűnné vált.
Olyan politikusok fognak össze vele, akik egy évtizeden át a Fideszt vádolták azzal, hogy ha egyedül nem lesz képes többséget szerezni a választásokon, lelkiismeret furdalás nélkül koalícióra lép a „neonácikkal”.
Igaz, az még Vona Gábor pártja volt, nem pedig Jakab Péteré… Lehet, hogy időközben nemcsak a pártelnököt, hanem a szavazói bázist is lecserélték?
Érdemes eltűnődni azon, hogy Magyarországon az 1989-90-es rendszerváltás után mekkora tere nyílt az antiszemita politikának. Vajon a képviselői, pl. Csurka István, Szabó Albert, Novák Előd, Vona Gábor és társaik miből gondolták azt, hogy a holokauszt után zsidóellenes jelszavakra tömegpártot lehet építeni, illetve befolyásos társadalmi mozgalmat lehet létrehozni?
Erre a kérdésre a választ a huszadik századi magyar történelemben, mindenekelőtt az 1918 és 1948 közötti szörnyű csapásokkal terhelt időszak politikai életében lehet megtalálni. Ekkoriban ugyanis a hazai politikusok többsége kisebb vagy nagyobb mértékben, nyíltan vagy burkoltan uszított a zsidók ellen, és a jelszavaik visszhangra találtak, indulatokat és lelkesedést váltottak ki a tömegekből.
Kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt a „nemzetközi zsidóságot” okolták Trianonért, hazai képviselőit a társadalmi egyenlőtlenségekért vagy az értelmiségi munkanélküliségért. És amikor a rendszer „keresztény-nemzeti” politikája Hitler Németországában támogatóra és szövetségesre talált a harmincas évek végén, ahogy ez a „zsidótörvények” vitája során kiderült, valamennyi jelentős politikai párt antiszemita alapra helyezkedett.
1939 május végén, az első titkos és általános választáson induló pártok közül egyedül Peyer Károly és Kéthly Anna Magyarországi Szociáldemokrata Pártja nem engedett a „korszellemnek”. De még 1945 után is úgy vélték a Magyar Kommunista Párt zsidó származású vezetői, hogy a „feketézők és spekulánsok” (azaz a holokausztot túlélt zsidók) elleni kampánnyal népszerűvé válhatnak, és megnyerhetik az 1945 novemberi nemzetgyűlési választásokat.
Nem meglepő ezek után, hogy Csurka István előbb az MDF „radikálisan jobboldali” szárnyának vezetőjeként, majd kizárása után a Magyar Igazság és Élet Pártjának elnökeként antiszemita jelszavakat hangoztatott, még a vérvádat is elővette, abban a reményben, hogy ezekkel sikerül megszólítani a „nép lelkét”. Érdemes felidézni, hogy még az MDF alelnökeként a Parlament 1992 június 22-i ülésén felszólalt egy budapesti általános iskola „nemzeti szellemű, keresztény alapállású” igazgatójának leváltása kapcsán, és azzal vádolta meg a „nomenklatúrás és keresztényüldöző” tanárokat, hogy egy osztálykiránduláson meg sem kísérelték a segítségnyújtást (!), amikor egy, a kötelező vallásoktatás bevezetéséért küzdő szülő gyermekének kullancs ment a lábába. Lapja, a Magyar Fórum a kilencvenes évek végén a körmendi gyermekgyilkosság kapcsán is arról cikkezett, hogy egy kislány megölésével zsidók akartak „rituális célra vért szerezni”.
A MIÉP antiszemitizmusa azonban, annak ellenére, hogy a párt az 1998-as választásokon ellenzéki pártként bejutott a parlamentbe, végső soron régimódinak és dohosnak bizonyult. Ezzel csak az idősebb korosztály tagjainak egy részét volt képes megszólítani, a magyar társadalmat „nem lobbantotta lángra”. A 2003-ban párttá alakult Jobbik, mely átvette tőle a „stafétabotot”, bár a Kurucinfo nevű portálon folytatta Csurka „vonalát”, alapjában fiatalosabb volt, a radikális egyetemistákat szólította meg. Az új pártban a hagyományos zsidóellenességet felváltotta az Izrael-ellenesség, és a Magyar Gárda megalakulásával a Jobbik hadat üzent a hazai cigányságnak. Ezzel a taktikával a párt komoly népszerűséget szerzett, a 2018-as választásokon a szavazatok 19,06%-át szerezte meg, ezzel 26 képviselőt küldhetett az Országgyűlésbe. Ezután következett be a „néppárti fordulat”, mely a Jobbikot fokozatosan közel hozta az Orbán Viktor leváltására törő baloldali pártokhoz.
Kérdés azonban, hogy a Jobbik szavazótábora, melyet a zsidók, a cigányok, a homoszexuálisok és a bal-liberálisok elleni politikai harc kovácsolt össze, támogatja-e az új „néppárti” vezetést a szavazófülkékben?
Hiszen létezik és a választásokon indul egy Mi Hazánk nevű, a Jobbikból kiszakadt párt is, mely továbbra is képviseli a cigányság és a Meleg Büszkeség napján felvonuló LMBTQ emberek ellen síkra szálló „gárdista szellemet”.
A Fidesz-KDNP a nacionalizmus szólamaival igyekszik magához vonzani a Jobbik bűvköréből a délibábos romantikára fogékony választókat. Nagy összeget áldoz a „magyarságtudományra”, felülmúlhatatlan a nemzeti dicsőség idézésében ébren tartásában.
Közben a Jobbik, mely a közvélemény kutatások szerint az ellenzék legerősebb pártja, a baloldal szemében hernyóból pillangóvá alakult át, szabadon szárnyal, mint egykor az SZDSZ, és élvezi népszerűségét. Vezetője, Jakab Péter, aki még egy Auschwitzba deportált nagymamával is büszkélkedhet, tisztában van vele, hogy nélküle nincs esély Orbán Viktor leváltására, és szilárdan ül a nyeregben és párizsit reggelizik kenyérrel a kamerák előtt.
Nem tudni, mit hoz az őszi előválasztás, lehet, hogy ő lesz az ellenzék közös miniszterelnök jelöltje a 2022 áprilisi választásokon. Nem tudni persze, hogy ha megválasztják, kitart-e az új, néppárti irányvonal mellett, vagy a hatalomban kezdeményezi a visszatérést a Jobbik hagyományos antiszemita, migráns- és cigányellenes vonalához.
Ha így történne, ő és pártja a pillangóból újra undorító hernyóvá válna a nyugati média számára, ami azt bizonyítaná, hogy a magyar politikában minden lehetséges.
