Ondris exponál

Závada Pál szülőföldjén, Békés megyében szerzett tapasztalatai és élményei feldolgozásával tűnt fel, előbb egy figyelemre méltó szociográfiával (Kulákprés, 1986), majd megérdemelt sikert aratott, megfilmesített regényével (Jadviga párnája, 1997). A Tótkomlóson született, szlovák származású szerző nemcsak a viszontagságos sorsú tiszántúli vidékkel, de egy sajátos karakterű népcsoport, a Mária Terézia által ide telepített, az évszázadok alatt elmagyarosodott, evangélikus szlovákság kultúrájával is megismertette az olvasót.

Ez a „couleur locale”, vagyis hogy a többség szemével látja a kisebbséget, ugyanakkor fordítva is, valamennyi könyvének jellemzője. Az 1989-90-es rendszerváltás, és az irodalomban érvényesülő erőviszonyok átrendeződése, a „posztmodern” diadala után úgy alakult, hogy a díjakkal elhalmozott Závada örökítette meg huszadik századi magyar történelem legsúlyosabb traumáit, különös tekintettel a magyarság és a zsidóság között kiélesedett (pontosabban: az értelmiség egy része és a politikusok által kiélezett) feszültséget, mely a holokauszt kollektív tragédiájába, szovjet megszállásba és a „népi demokráciába” torkolt.

Mondhatnánk azt is: a kritikusoktól és esztétáktól, valamint a véleményformáló kiadói köröktől ő kapott felhatalmazást arra, hogy megalkossa az irodalom „tanúságtételét” az 1938 és 1958 közötti, az első „zsidótörvény” elfogadásától Nagy Imre kivégzéséig terjedő szörnyű két évtizedről és személyiségeiről.

Závada pedig él a lehetőséggel, egymás után publikálja nagyigényű regényeit, a legtöbbször szem előtt tartva azt a kapcsolatot, mely ezek cselekményét és szereplőit a szűkebb pátriájához köti. Más kérdés, és itt nem érdemes elmélkedni róla, hogy az irodalmi alkotások napjainkban kikhez jutnak el, s milyen csekély szerepet játszanak pl. a huszadik századi magyar történelemről alkotott vélemények formálásában.

A feladat, vagyis hogy az író „tükröt tartson” a kora elé, Balzac vagy Móricz képességeit és munkabírását igényli. Mindenekelőtt azt, hogy olyan egyéniséget, jellemző típust alkosson, akit történelmi, társadalmi helyzetekben, illetve konfliktusokban ábrázol, valahogy úgy, mint a komlósi Osztatni Andrást (Ondrist) a Jadviga párnája című regényben.

Sajnos, ezek a hús-vér alakok hiányoznak Závada enciklopédikus igényű, történelmi munkáiból, így a Természetes fény című nagyregényéből is, melynek filmváltozatát nemrégiben mutatták be a berlini filmfesztiválon.

Ennek a terjedelmes, 623 oldalas, 2014-ben megjelent műnek a legfontosabb vonulata Magyarország második világháborús szereplésének és a holokausztnak az ábrázolása, azzal a lényeges újdonsággal, hogy a Magyar Királyi Honvédség alakulatai közül nem a Gyorshadtest, illetve a II. Magyar Hadsereg „első vonalbeli” harcaira koncentrál, hanem arra a tevékenységre, amit a magyar katonák a Kárpátokon túl, jellemzően Nyugat-Ukrajnában a Wehrmacht-tal szövetséges megszálló erőként folytattak.

Erről a napjainkban is kényesnek számító, és viszonylag kevéssé dokumentált témáról két fontos könyv jelent meg a regény kiadásával egyidejűleg. Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban – 1941-1947 – Levéltári dokumentumok, szerkesztette Krausz Tamás Varga Éva Mária, 2013, és Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944 – Esemény – Elbeszélés – Utóélet 2015.

Emlékezetes, hogy az első kötetről, mely orosz levéltárakból összegyűjtött, és a szovjet hatóságok által felvett jegyzőkönyveket tartalmaz a magyar hadsereg rablásairól és gyilkosságairól, történész körökben vita bontakozott ki, torznak és politikailag manipuláltnak tartották.

Ungváry, aki a Magyar Királyi Honvédségnek a holokausztban való közreműködésére fókuszált, kritizálta az első kötet sok tekintetben tendenciózus – és a holokausztról legnagyobbrészt hallgató – dokumentumait.

Jogos a kérdés: Závada, aki több, Tótkomlósról származó szereplőjét katonaként „végigsétáltatja” az ukrán falvak „partizánvadászat” címén zajló felégetésén és lakóinak legyilkolásán, illetve a helyi zsidók tömeges kivégzésén, melyik felfogást fogadja el? És itt jön a meglepetés: nem foglal állást.

A kötet jellemzője, hogy a szerző úgy merít a történeti szakirodalomból, „regényesíti” a dokumentumokat, hogy forrásként még csak fel sem tünteti őket. A Természetes fény végén csak „képjegyzék és köszönetnyilvánítás” olvasható, vagyis a szerző a kötetben közölt fényképek forrását megadja, de elhallgatja a történészek nevét, akiknek a munkáiból dolgozott.

Pedig ugyan kitől értesült az az 1954-ben született író az 1942-ben Vinnyicán elkövetett zsidómészárlásról? És hogyan foglalhat „mindentudó elbeszélőként” állást arról, hogy milyen szerepet játszottak a tömeggyilkosságban az ukrán nacionalisták, akiknek a vezérét, az 1941 nyarán a németek által letartóztatott, egy koncentrációs táborban luxus-körülmények között őrzött, és ma Ukrajnában hősként tisztelt Sztyepan Banderát 1959-ben a KGB meggyilkoltatta?

Závada „vendégszövegek” kreatív felhasználásával és fényképek inspirálására írja a regényeit. Új kutatásnak, vagy az eddigi eredmények alapján kialakított egyéni szemléletnek se híre, se hamva: csak azt olvashatjuk „megzenésítve”, amit eddig is tudtunk. A szerző műfaja: bekeretezett képek és szövegek.

A keretet a tótkomlósi vonatkozások alkotják, hiszen áttekinthetetlenül sok szereplőjét a szülőföldjéről indítja, és többnyire oda is hozza vissza, jelzés-szerűen ábrázolt emberi kapcsolataik ide kötődnek, az udvarlásaikra és a házasságkötésükre is itt kerül sor. A fotók többsége magángyűjteményekből, illetve hazai múzeumok fényképtárából származik. De például látható egy fotó a németek által készített hírhedt filmről is, melyet az 1941 júliusi lembergi pogromról készítettek.

A regény zsidó szereplője, Weiss Jakab, akit a szereplők Kóbinak neveznek, és akinek a családja is komlósi, foglalkozására nézve fényképész. Egyszersmind újságírói ambíciókkal is rendelkezik, és egy elképzelt lap, a Friss Újság számára ír fiktív tudósításokat a komlósi gettóról, majd az zsidók ausztriai deportálásról. A megszálló katonák hasonlóképpen elképzelt, de meg nem írt levelekben tudósítják az otthoniakat mindarról, amit átéltek, illetve a szerző állandóan, és hosszasan idéz állítólagos, de valóságban soha el nem hangzott beszámolókat.

A narratíva, és vele az idősíkok folyamatosan látószöget változtatnak, és ebben a kaleidoszkópban bizony történelmi tévedések is előfordulnak. Például egy Semetka Mária nevű komlósi lány, akinek apja, János, a regény születésekor aggastyánként még él Szlovákiában, István testvére pedig megszállóként szolgált a keleti fronton, olyasfajta mesével keres szállást Szarvason 1943-ban, hogy „Juciékat kibombázták, mondjuk Pesterzsébeten”. Ezzel csak az a gond, hogy Magyarország bombázása a szövetségesek részéről csak 1944 április elején, a német megszállás után kezdődött.

De mindettől még Nagy Dénes Természetes fény című, a berlini biennálén szereplő, és a regény lapjain közölt fotóktól ihletett filmje, mely kizárólag a magyar megszálló csapatok nyugat-ukrajnai tevékenységéről szól, lehet kiváló alkotás. Gyakran gyenge irodalmi alapanyagból kiváló forgatókönyv és nagyszerű film születik. Olykor pedig fordítva, egy nagyszerű irodalmi mű megfilmesítése látványos kudarcot vall a moziban.

 Erőszak és civilizáció

Nekünk itt, Közép-Kelet Európában komoly fenntartásaink vannak a „forradalmi erőszak” igazolásával szemben. Pelle János írása.