Ondris exponál

író, újságíró, publicista, történész, irodalomtörténész, műfordító

Závada Pál szülőföldjén, Békés megyében szerzett tapasztalatai és élményei feldolgozásával tűnt fel, előbb egy figyelemre méltó szociográfiával (Kulákprés, 1986), majd megérdemelt sikert aratott, megfilmesített regényével (Jadviga párnája, 1997). A Tótkomlóson született, szlovák származású szerző nemcsak a viszontagságos sorsú tiszántúli vidékkel, de egy sajátos karakterű népcsoport, a Mária Terézia által ide telepített, az évszázadok alatt elmagyarosodott, evangélikus szlovákság kultúrájával is megismertette az olvasót.

Ez a „couleur locale”, vagyis hogy a többség szemével látja a kisebbséget, ugyanakkor fordítva is, valamennyi könyvének jellemzője. Az 1989-90-es rendszerváltás, és az irodalomban érvényesülő erőviszonyok átrendeződése, a „posztmodern” diadala után úgy alakult, hogy a díjakkal elhalmozott Závada örökítette meg huszadik századi magyar történelem legsúlyosabb traumáit, különös tekintettel a magyarság és a zsidóság között kiélesedett (pontosabban: az értelmiség egy része és a politikusok által kiélezett) feszültséget, mely a holokauszt kollektív tragédiájába, szovjet megszállásba és a „népi demokráciába” torkolt.

Mondhatnánk azt is: a kritikusoktól és esztétáktól, valamint a véleményformáló kiadói köröktől ő kapott felhatalmazást arra, hogy megalkossa az irodalom „tanúságtételét” az 1938 és 1958 közötti, az első „zsidótörvény” elfogadásától Nagy Imre kivégzéséig terjedő szörnyű két évtizedről és személyiségeiről.

Závada pedig él a lehetőséggel, egymás után publikálja nagyigényű regényeit, a legtöbbször szem előtt tartva azt a kapcsolatot, mely ezek cselekményét és szereplőit a szűkebb pátriájához köti. Más kérdés, és itt nem érdemes elmélkedni róla, hogy az irodalmi alkotások napjainkban kikhez jutnak el, s milyen csekély szerepet játszanak pl. a huszadik századi magyar történelemről alkotott vélemények formálásában.

A feladat, vagyis hogy az író „tükröt tartson” a kora elé, Balzac vagy Móricz képességeit és munkabírását igényli. Mindenekelőtt azt, hogy olyan egyéniséget, jellemző típust alkosson, akit történelmi, társadalmi helyzetekben, illetve konfliktusokban ábrázol, valahogy úgy, mint a komlósi Osztatni Andrást (Ondrist) a Jadviga párnája című regényben.

Sajnos, ezek a hús-vér alakok hiányoznak Závada enciklopédikus igényű, történelmi munkáiból, így a Természetes fény című nagyregényéből is, melynek filmváltozatát nemrégiben mutatták be a berlini filmfesztiválon.

Ennek a terjedelmes, 623 oldalas, 2014-ben megjelent műnek a legfontosabb vonulata Magyarország második világháborús szereplésének és a holokausztnak az ábrázolása, azzal a lényeges újdonsággal, hogy a Magyar Királyi Honvédség alakulatai közül nem a Gyorshadtest, illetve a II. Magyar Hadsereg „első vonalbeli” harcaira koncentrál, hanem arra a tevékenységre, amit a magyar katonák a Kárpátokon túl, jellemzően Nyugat-Ukrajnában a Wehrmacht-tal szövetséges megszálló erőként folytattak.

Erről a napjainkban is kényesnek számító, és viszonylag kevéssé dokumentált témáról két fontos könyv jelent meg a regény kiadásával egyidejűleg. Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban – 1941-1947 – Levéltári dokumentumok, szerkesztette Krausz Tamás Varga Éva Mária, 2013, és Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944 – Esemény – Elbeszélés – Utóélet 2015.

Emlékezetes, hogy az első kötetről, mely orosz levéltárakból összegyűjtött, és a szovjet hatóságok által felvett jegyzőkönyveket tartalmaz a magyar hadsereg rablásairól és gyilkosságairól, történész körökben vita bontakozott ki, torznak és politikailag manipuláltnak tartották.

Ungváry, aki a Magyar Királyi Honvédségnek a holokausztban való közreműködésére fókuszált, kritizálta az első kötet sok tekintetben tendenciózus – és a holokausztról legnagyobbrészt hallgató – dokumentumait.

Jogos a kérdés: Závada, aki több, Tótkomlósról származó szereplőjét katonaként „végigsétáltatja” az ukrán falvak „partizánvadászat” címén zajló felégetésén és lakóinak legyilkolásán, illetve a helyi zsidók tömeges kivégzésén, melyik felfogást fogadja el? És itt jön a meglepetés: nem foglal állást.

A kötet jellemzője, hogy a szerző úgy merít a történeti szakirodalomból, „regényesíti” a dokumentumokat, hogy forrásként még csak fel sem tünteti őket. A Természetes fény végén csak „képjegyzék és köszönetnyilvánítás” olvasható, vagyis a szerző a kötetben közölt fényképek forrását megadja, de elhallgatja a történészek nevét, akiknek a munkáiból dolgozott.

Pedig ugyan kitől értesült az az 1954-ben született író az 1942-ben Vinnyicán elkövetett zsidómészárlásról? És hogyan foglalhat „mindentudó elbeszélőként” állást arról, hogy milyen szerepet játszottak a tömeggyilkosságban az ukrán nacionalisták, akiknek a vezérét, az 1941 nyarán a németek által letartóztatott, egy koncentrációs táborban luxus-körülmények között őrzött, és ma Ukrajnában hősként tisztelt Sztyepan Banderát 1959-ben a KGB meggyilkoltatta?

Závada „vendégszövegek” kreatív felhasználásával és fényképek inspirálására írja a regényeit. Új kutatásnak, vagy az eddigi eredmények alapján kialakított egyéni szemléletnek se híre, se hamva: csak azt olvashatjuk „megzenésítve”, amit eddig is tudtunk. A szerző műfaja: bekeretezett képek és szövegek.

A keretet a tótkomlósi vonatkozások alkotják, hiszen áttekinthetetlenül sok szereplőjét a szülőföldjéről indítja, és többnyire oda is hozza vissza, jelzés-szerűen ábrázolt emberi kapcsolataik ide kötődnek, az udvarlásaikra és a házasságkötésükre is itt kerül sor. A fotók többsége magángyűjteményekből, illetve hazai múzeumok fényképtárából származik. De például látható egy fotó a németek által készített hírhedt filmről is, melyet az 1941 júliusi lembergi pogromról készítettek.

A regény zsidó szereplője, Weiss Jakab, akit a szereplők Kóbinak neveznek, és akinek a családja is komlósi, foglalkozására nézve fényképész. Egyszersmind újságírói ambíciókkal is rendelkezik, és egy elképzelt lap, a Friss Újság számára ír fiktív tudósításokat a komlósi gettóról, majd az zsidók ausztriai deportálásról. A megszálló katonák hasonlóképpen elképzelt, de meg nem írt levelekben tudósítják az otthoniakat mindarról, amit átéltek, illetve a szerző állandóan, és hosszasan idéz állítólagos, de valóságban soha el nem hangzott beszámolókat.

A narratíva, és vele az idősíkok folyamatosan látószöget változtatnak, és ebben a kaleidoszkópban bizony történelmi tévedések is előfordulnak. Például egy Semetka Mária nevű komlósi lány, akinek apja, János, a regény születésekor aggastyánként még él Szlovákiában, István testvére pedig megszállóként szolgált a keleti fronton, olyasfajta mesével keres szállást Szarvason 1943-ban, hogy „Juciékat kibombázták, mondjuk Pesterzsébeten”. Ezzel csak az a gond, hogy Magyarország bombázása a szövetségesek részéről csak 1944 április elején, a német megszállás után kezdődött.

De mindettől még Nagy Dénes Természetes fény című, a berlini biennálén szereplő, és a regény lapjain közölt fotóktól ihletett filmje, mely kizárólag a magyar megszálló csapatok nyugat-ukrajnai tevékenységéről szól, lehet kiváló alkotás. Gyakran gyenge irodalmi alapanyagból kiváló forgatókönyv és nagyszerű film születik. Olykor pedig fordítva, egy nagyszerű irodalmi mű megfilmesítése látványos kudarcot vall a moziban.

 Erőszak és civilizáció

Nekünk itt, Közép-Kelet Európában komoly fenntartásaink vannak a „forradalmi erőszak” igazolásával szemben. Pelle János írása.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.