Katasztrófa Meronban: elősegítheti-e egy katasztrófa a zsidó egységet?

A Meron-hegyi tragédia áldozatai iránti szolidaritás a remény jele. Mégis, az a késztetés, hogy politikai kérdést csináljanak belőle, és az ultraortodoxokat hibáztassák, erősebbnek bizonyulhat — írja véleménycikkében a Jewish News Syndicate főszerkesztője, Jonathan S. Tobin.

Semmi pozitívumot nem lehet leszűrni egy olyan eseményből, amely 45 zsidó halálához és 150 másik megsebesüléséhez vezetett.

A péntek kora reggeli órákban az izraeli Meron-hegyen az éves Lag B’Omer zarándoklat idején történt halálos tömegbaleset sokkot és gyászt okozott az egész zsidó világban. De talán emberibb arcot is adhatott a zsidó közösség egy olyan szektorának – az ultraortodoxoknak -, amelyet a többi zsidó gyakran gyanakvással és ellenségesen szemlél.

És talán sok haredi számára is lehetséges, hogy levonja a saját következtetéseit azzal kapcsolatban, hogy nem hajlandóak tevékenységüket az állami szabályozásnak alárendelni, és pozitívabban gondolkodnak a világi zsidókról, akik oly sokat tettek az életek megmentéséért, és akik a helyszínen segítségükre sietnek, valamint családtagjaikat vigasztalják Izrael más részein.

Vagy talán ez csak egy újabb ürügy lesz az izraeliek számára a szokásos keserű vádaskodásra és politikai játszadozásra, valamint az áldozatok megszégyenítésére?

A tragédia óta eltelt napokban mindkét következtetést egyformán érvényesnek tekinthetjük. Az Izrael-szerte tapasztalt reakciók ismét megmutatták, hogy egy ilyen kis ország minden emberéletet – nem is beszélve az ilyen eseményhez képest rekordszámú halálesetről – úgy tekint, mint ami minden zsidót érint, legyen az vallásos vagy világi. Ugyanez vonatkozik más zsidó közösségek reakciójára is.

A katasztrófa egy újabb ok volt arra, hogy a szekták és csoportok rendkívül elszigetelt csoportján kívül állók ne úgy tekintsenek rájuk, mint kifürkészhetetlen idegenek monolitikus gyűjteményére. A „Shtisel” című izraeli televíziós műsor sikeréhez hasonlóan ez is azt a hétköznapi feladatot látja el, hogy humanizálja a zsidó közösség egy olyan szektorát, amelyet mások kevéssé értenek.

A Netflix streaming-siker – lényegében egy jó szappanopera – elsősorban azért figyelemre méltó, mert lehetővé teszi a nem ortodox zsidók számára, hogy a haredikre úgy gondoljanak, mint hétköznapi emberekre, akiknek hasonló hibáik és erősségeik vannak, bár olyan hiedelmekkel és szokásokkal rendelkeznek, amelyek miatt a többiek számára egzotikusabbnak, ha nem egyenesen távoliak.

Sajnos, a haredi és a többi zsidó közötti szakadék nem véletlen, és nem is csupán az előítéleteknek köszönhető, bár ez is szerepet játszik.

Bár van néhány szembetűnő kivétel ez alól a szabály alól, mint például a Chábád, amely művészi formává emelte a kapcsolatépítést, az ultraortodox szektornak nem érdeke jobban, hogy a világiak megértsék (vagy szeressék), mint ahogy egyes ellenfeleik sem próbálnak közös ügyet keresni velük.

Valójában Izraelben, amint arra a JNS rámutatott, a Meron-hegyi probléma egy része az volt, hogy az ultraortodoxok elutasították, hogy a kormány szabályozza az éves rendezvényüket – ugyanúgy, ahogyan minden másban autonómiát követelnek – egyértelműen része volt annak a receptnek, amely elkerülhetetlenül a tragédiához vezetett.

Ugyanígy igaz az is, hogy egyetlen izraeli kormány, függetlenül attól, hogy ki vezeti, valószínűleg nem lesz hajlandó arra a politikai tőkére költeni, amely ahhoz szükséges, hogy a harediket a többség akaratának való engedelmességre kényszerítse, ha egyáltalán lehetséges lenne ez bármilyen körülmények között.

A haredik mind Izraelben, mind az Egyesült Államokban a zsidó világ többi részétől elkülönülten léteznek. A két oldal egy áthidalhatatlannak tűnő szakadékon keresztül bámulja egymást. A nem ortodoxok számára a haredi a viseleteikkel és hagyományaikkal, amelyek azért léteznek, hogy megkülönböztessék őket, a „másikat” jelentik. A haredik pedig a zsidó lakosság többi részére ugyanolyan ellenszenvvel tekint, mint akik mindazt képviselik, amiben a külvilággal kapcsolatban bizalmatlanok és félnek.

Bár a zsidó egység fogalmát és a zsidók felelősségét, hogy gondoskodjanak egymásról, csak a szavak szintjén emlegetik, a haredik és mindenki más között tátongó szakadék meghazudtolja ezeket a közhelyeket.

A szomorúságról a politikára való gyors áttérés a Meron-hegy kapcsán megerősíti azt az elképzelést, hogy ez a szakadék áthidalhatatlan.

Ez nem csak azért van így, mert a baloldaliak Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökre és közeli szövetségesére, Amir Ohana közbiztonsági miniszterre, valamint a haredi politikai pártokra akarják hárítani a halálesetekért a felelősséget, amelyek befolyása garantálja, hogy az ultraortodoxok kikerülhessék a szokásos kormányzati szabályozást a szentélynél és máshol is.

Talán ez elkerülhetetlen volt egy olyan esemény esetében, amely egy politikai válság kellős közepébe esett. De a lelkifurdalás követelése mindazok részéről, akik kapcsolatba hozhatók a tömeges zavargást lehetővé tevő intézkedésekkel, nem csupán a hatalmon lévők szokásos elszámoltatási követelése; elválaszthatatlanul kapcsolódik a vallási törzsi kultúrharchoz, amelyért mindkét fél felelősséggel tartozik.

Félreértés ne essék, van mit hibáztatni, és ennek középpontjában a haredik részéről az a késztetés áll, hogy Izrael állam kormányát erkölcsileg egyenértékűnek tekintsék a diaszpóra közösségeket a múltban elnyomó ellenséges, nem zsidó zsarnokokkal. Ezt a szeparatizmust erősíti a többi zsidó által a haredikkel szemben érzett ellenségesség, akik nem alaptalanul úgy tekintenek rájuk, mint akik kibújnak az állam védelmében való segítségnyújtási kötelezettségük alól, ami azzal párosul, hogy a gazdaságot nem termelékeny módon terhelik, mivel a Tóra-tanulmányozást előnyben részesítik a produktív foglalkoztatással szemben.

A szolidaritás és a hála minden gesztusa ellenére a katasztrófa utóhatásaként a legvalószínűbb eredmény inkább a megosztottság növekedése, mint csökkenése lesz.

Azoknak azonban, akik úgy vélik, hogy ez a patthelyzet a változatlan politikai és kulturális realitásokban gyökerezik, nem szabad teljesen kétségbeesniük. A katasztrófa rövid távú hatása valószínűleg nem fog további politikai reformokra vagy akár jobb közösségi megértésre ösztönözni; azonban a megosztottság megváltoztathatatlan természetére vonatkozó széles körben elterjedt feltételezések nem teljesen igazak.

Fontos, hogy visszalépjünk a híradásokban való elmerüléstől, és hosszú távon szemléljük az izraeli társadalom fejlődését, valamint a haredi és a nem ortodox zsidók közötti interakciókat más esetekben.

Bár a nem-haredi világban, amely nehezen látja az ultraortodoxokat bármi másnak, mint monolitnak, kevéssé veszik észre, ez a közösség az évek során, ha fokozatosan is, de megváltozott.

Bár a haredik integrációja még sehol sincs a láthatáron, és valószínűtlen, hogy valaha is megtörténik, hiba lenne azt gondolni, hogy nem jutottak közelebb ahhoz az államhoz, amelyet néhányan közülük megvetnek.

Az a tény, hogy a két ultraortodox párt, amelyek egykor nyíltan anticionisták voltak, bár hajlandóak voltak tárgyalni az izraeli kormánnyal, ma már nem így működnek, jól mutatja, hogy a változás fokozatosan történik.

Ugyanígy szerepet játszik az is, hogy a haredi közösség fiatalabb tagjait bizonyos technológiai jellegű munkákra képzik ki, amelyek lassan lehetővé teszik számukra a jobb megélhetést, és bevezetik őket a munkaerőpiac egyes területeire.

Gyakran elfelejtjük, hogy Izrael csupán egy 73 éves kísérlet a szétszórt zsidó közösségek újraegyesítésére, és olyan módon fejlődött, amelyet 1948-ban még el sem tudtunk képzelni. De nem szabad elkerülhetetlennek tekinteni azt a felfogást, hogy a haredi népesség óriási növekedése, elszigeteltsége és politikai hatalma egzisztenciális fenyegetést jelent Izrael számára. Az ilyen feltételezések nem veszik figyelembe, hogy ez a közösség is változik, még ha ez nagyon lassan is történik.

Az aggodalmak, hogy hogyan lehetne elkerülni egy olyan katasztrófa megismétlődését, mint a Meron-hegyi ámokfutás, nem korlátozódnak a világi zsidókra vagy azokra, akik a kormányra szeretnék hárítani a felelősséget. Aki azt vizionálja, hogy a haredi közösségen belül nem lesz valamiféle számvetés, az inkább az előítéleteinket tükröző módon gondolkodik róluk. Bármilyen rossz volt is ez az elmúlt hét, és bármennyire is nehéz elképzelni a nagyobb egység felé vezető fejlődést, a zsidók túlélésre és az ilyen problémák leküzdésére való képességének alábecsülése mindig is olyan vesztes fogadás volt, amelyet azok, akik ismerik a zsidó történelem ívét, valószínűleg nem fognak megtenni.

Legalább tíz gyerek volt az Izraelben meghalt zarándokok között

Az igazságügyi minisztérium a rendőrség felelősségét kezdte vizsgálni, mert szemtanúk azt panaszolták, hogy a helyszínen felállított rendőrségi kordonok nehezítették a menekülésüket.