Néha érdekes szövetségek kötődnek egymástól igen távol eső országok között.
Ahogy azt egy korábbi írásomban az Irán és Venezuela közötti kapcsolatot boncolgattam, úgy a mostani cikkemben egy kevésbé ismert, de Izrael szempontjából legalább annyira fontos relációról lesz szó.
Mégpedig arról, hogy miért is erősek az izraeli-hondurasi kapcsolatok.
Nagy meglepetést keltett 2020 szeptemberében egy hír, miszerint Honduras, ez a kis közép-amerikai állam is Jeruzsálembe költözteti a nagykövetségét. Aztán pár hónapra rá, a koronavírus-járvány második-harmadik hullámának közepette érkezett egy hír, miszerint Tegucigalpába, Honduras fővárosába érkezett egy izraeli vakcina-adomány.
Ugyan ez a pár ezer adag nem egy jelentős szállítmány, és a követség átköltöztetéséről más országok korábban döntöttek, azonban ez a két, időben egymástól nem távoli, ámde térben igen távoli esemény is jelezte, a két ország korántsem viseltetik barátságtalanul egymás iránt. Sőt, Honduras világpolitikai súlyától messze túlmutatnak az ország kapcsolatai Izraellel.
És ez nem véletlen.
Ugyan nem a legismertebb migrációs célpont volt a középkori spanyol inkvizíció elől menekülő zsidók számára az újonnan felfedezett amerikai kontinens, ám ez nem jelenti azt, hogy ne is vették volna számításba. Így történhetett meg, hogy a mai Honduras területén már a középkortól, az első koloniális évtizedektől kezdve jelen volt a zsidóság, különösen annak szefárd ága.
Akik nem véletlenül kerültek Közép-Amerikába: a középkori Spanyolország területén a reconquista vérzivataros évszázadai után 1492-ben meghozott Alhambra-dekrétum ugyanis sok zsidót kényszerített az átkeresztelkedésre, ill. az emigrációra. Közölük sok ún. marranos – tehát kikeresztelkedett, de a zsidó hitet még gyakorló – szefárd család gondolta úgy, hogy él a lehetőséggel, és az újonnan felfedezett újvilági területekre költözve élje tovább az életét.
Közülük a spanyol állami, az Indiák Központi Archívuma nevű adattár szerint sok volt a polgár, de egyszerű kétkezi munkások is úgy érezték, hogy jobb lesz nekik a spanyol inkvizíciótól távolabb. Így érkeztek a történetírás tanulsága szerint zsidó családok a mai Honduras területére, az akkori Honduras tartomány területére, konkrétan az akkori tartományi főváros, Comayagua falai közé (a várost 1537-ben alapították.)
Először, de nem utoljára.
Hiszen ahogy a zsidók üldözése folytatódott az évszázadok során, úgy váltak a későbbi zsidó exodusok célpontjaivá Közép-Amerika időközben függetlenedő államai, köztük Honduras is. De ne siessünk előre, maradjunk még egy kicsit az 1500-as éveknél!
Egy 2016-os kiadványban a Hondurasi Antropológiai és Történelmi Intézet munkatársai megállapították: az akkori Honduras tartományt 1580 után is elérte egy zsidó beköltözési hullám, szintén az Ibériai-félszigetről, azonban az előzőhöz képest annyi különbséggel, hogy most nem Spanyolország, hanem Portugália volt annak a kiindulópontja.
Ugyanis – ahogy az az Ibériai-félsziget történelméből ismert – 1580-ban perszonálunió jött létre a portugál uralkodócsalád, az Avis-ház kihalása után Spanyolország és Portugália között, igencsak jelentős spanyol dominanciával. Ez pedig azt jelentette, hogy az Alhambra-dekrétumot kiterjesztették a portugáliai zsidókra is,
így nekik is el kellett hagyniuk a szülőföldjüket.
De a legtöbb – akár portugál, akár spanyol – marranos család nem állt meg Hondurasban: a legtöbben a Yucatán-félsziget felé haladtak tovább, de velük ellentétben eszük ágában sem volt északra menni, számukra Mexikó területe jelentette az exodus végét. Yucatán államban egy 2010-es népszámlálás szerint 651-en vallották magukat zsidó származásúnak, míg egy 2017-es cikk szerint már csak 120-an vettek részt aktívan a zsidó közösség életében.
Természetesen az idők folyamán nem csak szefárdok és nem csak az Ibériai-félszigetről érkeztek zsidók az immáron a saját útját járó országba, hanem éppenséggel Európa más vidékeiről is, így Közép-Kelet-Európa országaiból is. És nem csak az vészkorszak előtt, hanem az azt megelőző évtizedekben is, legalábbis az Ashdodi Egyetem kutatása szerint.
Egy nemrégiben publikált tanulmány szerint ugyanis a 19. század végén, illetve a 20. század elején, amikor is egymillió ember emigrált Magyarországról az Újvilágba, askenázi zsidók érkeztek Hondurasba, akik lengyel, román földről érkezett társaikkal együtt immáron erőteljes túlsúlyba kerültek az itt élő szefárdokkal szemben a zsidó közösségen belül. Ami Hondurasban a 21. századra csupán két városra koncentrálódik, két zsinagógával – ebből az egyik a jelenlegi fővárosban, a Comayaguát 1850-ben felváltó Tegucigalpában található.
Ha nem is lett az elmúlt bő fél évezredben a legnépesebb zsidó kolónia Latin-Amerikában a hondurasi (a Congreso Judio Latinoamericano, azaz a Latinamerikai Zsidók Kongresszusa szerint mindössze 190 főt számlált a közösség – ez alig több, mint a régiós sereghajtó El Salvadorban, ahol csupán 140 főt számlált a helyi zsidó közösség egy korábbi összeírás szerint), egy dolgot mindenképpen véghez vitt az azóta eltelt évszázadok során: a zsidó közösség mindig jelen volt az ország gazdasági, sport és politikai életében; más latin-amerikai országokhoz képest ugyan csendesen, de éppen ezért minden nagyobb vész nélkül adták tovább generációról generációra a zsidó hagyományokat.
Talán ennek is volt köszönhető, hogy Ricardo Rodolfo Maduro Joest személyében 2002 és 2006 között zsidó származású volt az ország legmagasabb közjogi méltósága és tényleges vezetője, családjának ősei közül volt, aki Portugáliából vándorol ki az Újvilágba a középkorban. De ide vehetjük azt is, hogy az ország második legnagyobb városának neves focicsapata, a San Pedro Sula-i CD Marathón stadionja az egyik leggazdagabb hondurasivá vált (és később drogbáró titulust is kiérdemlő) Jamie Rosenthal apjának, a romániai zsidó bevándorló Yankel Rosenthal nevét viseli. (Jamie ugyanis megengedhette magának, hogy 2010-ben 4,7 millió dollárért stadiont építsen az általa elnökölt sportegyesült focistáinak, ez azóta más hondurasi csapatnak sem sikerült).
És amellett se menjünk el, hogy 1948-ban, amikor még alig hallgattak el a fegyverek az új állam határain, Honduras az elsők között ismerte el Izraelt mint a zsidók államát.
Ha mindezeket a tényeket egymás mellé tesszük, akkor valószínűleg kiviláglik, hogy az, ami az első olvasatra meglepte a világ közvéleményét a követséggel, illetve a vakcinaadománnyal kapcsolatban, nem hirtelen, és légből kapott diplomáciai gesztus csupán, hanem bő ötszáz év múlt eredménye, ami a jelenben is a jövőnek szól.
Hiszen a mindenkori izraeli kormány számára fontos lehet egy olyan országgal jó viszonyt ápolni, amelyik nem üldözi, hanem befogadja – és talán még fontosabb – óvja az üldözés elől menekülő zsidóságot, legyen akár askenázi, akár szefárd.
