Nem jót. Izraeli szempontból nem sok jót. Ugyan a venezuelai ellenzék már többször szót emelt a jelenség ellen, de úgy tűnik, az Egyesült Államok részéről inkább harcias nyilatkozatok hangzottak el csak, semmint a cselekvő akarat nyilvánult meg azért, hogy legfőbb közel-keleti szövetségese ősellenségének számító teokratikus perzsa állam nyomulását megállítsa a hátsó kertjében.
Sőt, úgy tűnik, hogy amíg saját magával volt elfoglalva az Egyesült Államok, addig Irán egy újabb latin-amerikai országgal került jó viszonyba.
Hogyan kerül egy ázsiai ország katonai, politikai és gazdasági hatalma Dél-Amerikába, a világ túlsó felére? Egy iszlám alapokon nyugvó vallási vezetésű állam egy magát erős katolikusnak mondó kontinens partjára? A jobb megértéshez kicsit vissza kell menni időben, egészen az ezredfordulóig.
A teokrata és a populista
Ekkor került hatalomra a volt puccsista Hugo Chavez, aki 1999 februárjától bő 14 éven át, egészen haláláig, azaz 2013 márciusáig volt Venezuela elnöke. Az általa megalkotott (és nevét magán hordozó) chavizmus ideológiájában vergődve Venezuela hivatalos politikája egyszerre vált „pánamerikaivá” (Simon Bolivar, Latin-Amerika spanyol ajkú területei felszabadítójának politikai örökösének vallotta magát), baloldali populizmussal átitatott „nacionalistává” (államosították az ország egyetlen exportcikkének számító olajkitermelő óriáscéget, hogy – névleg – a venezuelai népé legyen minden haszon), „internacionalistává” (a volt kommunista nagyhatalmak, Oroszország és Kína felé nyitó külpolitka) és „Amerika-ellenessé”.
Ennek az ideológiának jellemzője, hogy végtelenül leegyszerűsíti „jóra” és „rosszra” a világot: minden, ami „jó”, az a Miraflores-palotában (venezuelai elnöki palota) koncentrálódik, és aki ezt kétségbe vonja, az a „rossz”. Így nem volt véletlen, hogy mindenkit, aki a hidegháború utáni időkben ellenében volt és lesz Washington „imperialista törekvéseinek”, azaz a Monroe-féle „Amerika az amerikaiaké”-elv 21. századi megvalósításának, azt tárt karokkal, és mélybe hűtött Ponche de Crema-val várják (kedvelt venezuelai ital – A szerk.).
Így tettek a szovjet befolyási övezet újraépítésén fáradozó Oroszországgal, így tettek a gazdaságilag és katonailag az oroszokkal és amerikaiakkal egyaránt konkuráló Kínával, és újabb magával Iránnal is, amely az OPEC-en keresztül már régen hivatalos kapcsolatban állt a venezuelai állammal. De olyan szívélyes és szeretetteljes kapcsolat még sosem volt a két ország között, mint 2013 után, amióta Chavez utóda, Maduro uralkodik a dél-amerikai kontinens északi partján.
Teheránnal pedig annyira szívélyes lett később a kapcsolat, hogy nem csak a hivatalos államot hívták be, hanem annak egyik proxyszervezetét, a Hezbollahot is. Utóbbi kérlelhetetlen Izrael-ellenességéhez kétség nem fér, azonban venezuelai jelenlétének a hivatalos híradásokban nem sok nyoma akad: jómagam az első információmorzsákat 2019 őszén egy Magyarországon élő venezuelai ellenzéki aktivistától hallottam, aki később a vele készített interjú során megerősítette, hogy igen, a hivatalos szervezeteken túl az Irán által támogatott libanoni terrorszervezet is megvetette a lábát Venezuelában. Sőt, a szerinte már állami szintre emelt, északra irányuló kokaincsempészetet teljes egészében az irányítása alá vette.
Hivatalos megerősítés azonban nincs, így csak feltételezzük, hogy a Venezuela és Irán politikai-gazdasági kapcsolatain túl van egy nem hivatalos része is ezeknek a nemzetközi relációknak, ami teljes egészében Washington ellen is irányul. Hiszen mi más lehetne Irán célja Venezuelával?
Azt azonban ne felejtsük el, hogy Oroszország és Kína társbérletében azért valószínűleg nem az Egyesült Államok szárazföldi területére irányuló direkt katonai fenyegetés mozgatja a Maduro-rezsim nemzetközi védelmét Teherán részéről. Vagyis nem csak. Hanem sokkal inkább Izrael, vagyis az, hogy Izraelt fenyegesse a világ túlfeléről.
Felvetődik: mivel tudja Irán Venezuelából fenyegetni a zsidó államot? A kérdés megválaszolásához azonban vissza kell kanyarodnunk egészen a múlt század nyolcvanas éveiig.
Az iszlám forradalom atomjai
1979-ben az iráni sah hatalmát megdöntő vallási vezetők a politikai és gazdasági átmenet nehézségei miatt úgy vélték, nem csak a volt uralkodó fő külföldi támogatóját, az Egyesült Államokat kell továbbra a halálos ellenségek listáján tartani, hanem annak legjobb közel-keleti szövetségesét, Izraelt is.
Ennek első jele az volt, hogy a hatalomra került síita főpapok nem ismerték el a zsidó államot, majd párhuzamosan az iraki-iráni háború egyre reménytelenebbé válásával egyre inkább antiszemita és anticionista retorikát kezdtek el használni Izrael ellen. Azonban egészen az első Öböl-háborúig ez csak szavak szintjén működött, onnantól kezdve azonban nyílt ellenségeskedésbe csapott át.
Ezzel párhuzamosan a fegyveres összecsapás veszélye a két regionális nagyhatalom között mindinkább megnőtt, még akkor is, ha egyébként haditechnikailag a mai napig hatalmas izraeli erőfölény mutatkozik meg (anélkül is, hogy Izrael hivatalosan atomhatalomnak számítana). Irán viszont hivatalosan is atomhatalom szeretne lenni a Nyugat szerint, leginkább 1985, az iraki atomprogram vége óta. Sőt azóta még inkább, hogy a szunnita Pakisztán után csak a második muzulmán atomhatalom lehet.
Éppen ezért vonta szoros ellenőrzés alá a Nyugat javaslatára az ENSZ BT az iráni atomprogramot, ami mostanában viharos időket élt át, azonban ez még nem jelenti azt – főleg Izrael szerint – hogy minden rendben lenne az iráni nukleáris program körül.
Sőt, éppen az ellenkezője történt az elmúlt hónapokban, amikor is az iráni urándusító centrifugák újbóli beüzemeléséről szóltak a hírek. Arról azonban nem szóltak a hírek, hogy egyébként mit is dúsítanának az irániak.
Hiszen az urán, mint atomerőművek és -fegyverek nyersanyaga szigorú nemzetközi exportkorlátozás alá esik, és ha hinni lehet tudományos felméréseknek, az olyan tisztaságú uránból, amiből fegyvert lehet gyártani, csupán viszonylag kevés található természetes közegben.
Abból az uránból, amit viszont át lehet alakítani (ún. dúsítással) maghasadáshoz alkalmas uránná (U-238-ból U-235-ös izotóppá), viszonylag sok van a bolygón. És egy „kevés” (egy 2008-as tanulmány szerint kb. 50 tonnányi) Venezuelában is van, amit eddig nemigen bányászták, lévén, az országnak nincs már atomerőműve.
Fegyverért uránt?
Ez pedig megmagyarázhatja, hogy Irán tulajdonképpen miért is van Venezuelában.
Ritka földfémek bányászatáért az idézett venezuelai ellenzékiek szerint a kínaiak vannak a dél-amerikai országban, velük összehasonlítva az irániak lehetőségei korlátozottak mind erőforrások, mind egyebek tekintetében.
Azonban a mostanában beszerzett iráni fegyverek exportjának tekintetében (illetve az egész támogatás-kiállás fejében) logikus lenne ez az 50 tonna urániumérc. Venezuelai kőolajat ugyanis nemigen tudnak hasznosítani az iráni finomítók, lévén, kőolaj és kőolaj között is jelentős különbség van, így képtelenek nagyobb gyártástechnológiai átalakítás nélkül a venezuelai kőolajhoz hozzányúlni. Nem valószínű, hogy a koronavírus által még jobban megtépázott iráni gazdaságban majd pont ehhez lesznek források.
Az, hogy a venezuelai ellenzék mit és mennyit tud ezekről a mozgásokról, nagy kérdés. És a hivatalos megerősítés híján a „fegyverért uránt” üzlet a feltételezés kategóriájába esik. Ami ellenben biztos:
Irán a Maduro-féle Venezuela egyik leglelkesebb támogatója, és fegyverei révén hozzájárul annak fenntartásához. Az is biztos, hogy Caracas nem képes fizetni keményvalutával az eddig meg nem nevezett fegyverekért.
Így felvetődik a kérdés: vajon mi van még a trópusi országban az uránon kívül, ami érdekelheti az atomhatalommá válás érdekében minden követ megmozgató Teheránt? A válasz valószínűleg ott van magában a kérdésben.
