Krzysztof Bielawski megírta az első történelmi összefoglalót az elpusztított zsidótemetőkről Lengyelországban, melyben azt állítja, hogy a közhiedelemmel ellentétben a pusztítás felelősei főleg a lengyel polgárok, és nem a megszálló nácik voltak. — értesült a The Times of Israel.
“A zsidótemetők elpusztítása” című könyv a Második Világháborúval kezdődő időszakról szól. A szerző jelenleg héber és angol kiadót keres a könyvének, mely lengyel nyelven itt szerezhető be. Elmondta: az számos tévhitet oszlat el, köztük azt, hogy a legtöbb temető a Kristallnacht áldozata lett. Kiemeli, hogy a háború utáni lengyel államnak óriási szerepe volt a pusztításban. Bielawski – aki nem zsidó – 20 éve kezdett el érdeklődni a zsidótemetők történelme iránt, azóta pedig szakmai minőségben is elkezdte kutatni őket.
Bielawski a kutatásai során több száz temető elpusztításáról talált dokumentumokat. Köztük van a Brodno-i zsidótemető, amit 1740 óta használtak, és az ötvenes években dózeroltak le, hogy parkot létesítsenek a helyén. A hatvanas években több temető helyén is iskolák, plázák, arénák és parkok épültek.
Krzysztof Persak lengyel történész szerint összesen 1200 zsidótemető lehetett Lengyelországban, de nagyon kevés úszta meg a pusztítást.
Bielawski a Times of Israelnek beszélt a könyv létrejöttéről, és a jelenlegi lengyel-zsidó kapcsolatokról. Elmondta, hogy a témában azért nem születtek még könyvek, mert az nagyon érzékeny, és a lengyel-zsidó kapcsolatokra is kihathat.
A könyv Hitler 1933-as hatalomra jutásától napjainkig vizsgálja a temetők helyzetét. Nagy része a háború utáni időszakra fókuszál.
A szerző szerint a kommunizmus bukása után új lehetőségek nyíltak meg a zsidótörténelem vizsgálatára, a cenzúra eltörlése, az internet, és az önálló kutatások lehetősége miatt. Szerinte a lengyel állam zsidóellenes bűneivel – mint az 1941-es pogromokkal, vagy az 1968-as antiszemita kitelepítésekkel – többen is hajlandóak szembenézni, de még mindig akadnak olyanok, akik tagadják ezeket, vagy nem vesznek tudomást róluk.
A temetők háború utáni sorsával kapcsolatban elmondta, hogy a kommunisták nem engedték a háború előtti zsidó közösségek újrateremtését. Az újonnan létrehozott “Zsidó Vallási Gyülekezetek” pedig nem örökölhették meg a háború előtti közösségek vagyonát.
Mivel a lengyel zsidók 90 százalékát megölték a Soá során, a háború utáni zsidó közösségnek lehetősége lett volna eladni a nem használt zsinagógákat és közösségi épületeket – a pénzből pedig fenn tudták volna tartani a temetőket. Azonban
a kommunista rezsim nem engedte, hogy a túlélő zsidók a háború előtti zsidó közösségek jogutódai legyenek, és megkapják vagyonukat.
A kormány aztán 1958-ban belekezdett az elhagyott temetők “tisztításába.” Azonban a helyi hatóságok erre nem akartak sok pénzt költeni, így a legolcsóbb megoldást választották: bezárták a temetőket, és épületeket, parkokat, játszótereket emeltek a helyükre, főleg a hatvanas évek során.
Az állami temetőrombolás 1989 után hagyott alább. Habár most már léteznek törvények, amik védelmet adnak a temetőknek, évente több önkormányzat dönt úgy, hogy megpróbál utakat építeni rajtuk keresztül, vagy máshogy megszentségteleníteni őket.
A szerző számára az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy bemutassa, miért vettek részt az állampolgárok a temetők lerombolásában a háború után. Szerinte több tízezer ember vehetett részt ebben, de lehetetlen pontosan megmondani a számukat.
A helyiek számára a fő indok az lehetett, hogy hozzáférhessenek a “tulajdonos nélküli” tárgyakhoz, például a sírkövekhez, vagy a temetők épületeiből származó fához és téglákhoz.
Az antiszemitizmus is az okok között lehetett, mivel ugyanezek az emberek nem voltak hajlandóak megsemmisíteni a katolikus temetőket. A protestáns és a zsidó temetőkben nem érvényesült a “Ne lopj” parancsa, mert ezeket a közösségeket etnikum és vallás szerint idegennek tartották.
Szerinte fontos kiemelni, hogy mennyire sokszínű azoknak az összetétele, akik részt vettek ebben a folyamatban. Művelt, gazdag emberek, öregek és fiatalok egyaránt szerepet vállaltak a pusztításban. Ennek ellenére voltak, akik ellenezték a temetők lebontását, és olyanok is, akik elhatározták, hogy segítenek megőrizni ezeket a helyeket.
A szerzőt reménnyel tölti el, hogy 1989 óta egyre több olyan, nem zsidó lengyel van, akinek fontos a temetők sorsa, és egyre több város és falu kezeli tisztelettel ezeket a helyszíneket. Ezen felül bátorítják az onnan származó zsidókat és több zsidó szervezetet is, hogy közösen újítsák fel a temetőket.
Azonban figyelmeztet, hogy a megmaradt temetők többsége még mindig magára hagyott.
