A „cancel culture” nem ismer határokat.
Egy német pap, Martin Niemoller értheti legjobban, hogyan működik az ideológiai alapú üldöztetés, és hogyan esik bele a társadalom ismét ebbe a hibába. Elhíresült, második világháború utáni beszédében az alábbiakat mondta.
„Először a kommunistákért jöttek, de nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Aztán a szocialistákért és a szakszervezeti tagokért, de hozzájuk sem tartozom. Aztán a zsidókért jöttek, és bár nem vagyok zsidó, később értem is eljöttek és akkor már nem volt, aki kiálljon értem.”
80 év elteltével tegyük fel magunknak a kérdést: irodalmi, zenei, képzőművészeti, színházi műalkotások eltörlése után maradt-e valaki, aki kiállna a Bibliáért? Mert ne legyenek kétségeink, a „woke” mozgalom előbb-utóbb a zsidó-keresztény kultúra alapművét is érinteni fogja – írja David M. Weinberg a The Jerusalem Postnak írt véleménycikkében.
Végülis, a Bibliában is van rabszolgatartás, diszkriminálják a nőket, a sérült embereket és a nem zsidókat is.
A gender-fluid lényekkel szemben sincs tolerancia, sőt, megjelenik a rasszizmus is: a Biblia a hét kánaáni nemzet kiirtására szólít fel! Az „intellektuális, progresszív”, radikális királyok és királynők tökéletes célpontja, ha cenzúrázásról van szó, hiszen „kulturálisan offenzív”. Meg lehet szégyeníteni a Twitteren a Bibliát kedvelőket, vagy akár egész fejezeteket el lehet égetni a könyvből.
A hatalmi játszmában a progresszív politikai korrektségtől eltekintve semmi sem szent, és semmi nem állhatja útját a „felvilágosult” rombolásnak. Imperialista forradalom az övék, ahol a cél szentesíti az erőszakos eszközöket – valójában Marx is ezt tanította. De amíg Marx az osztályharcot helyezte középpontba, a „woke” mozgalom a rasszt és a szexuális irányultságot. A fehéreket gonoszként tünteti fel, és rendszerszintű rasszizmussal vádolja – ez egy veszélyes kifejezés, mert szándékosan elfogultságot ébreszt, és azt sugallja, hogy totalitárius eszközökkel kell szembeszállni.
Ahogy Natan Sharansky és Gil Troy megírták, ma egy nyugati félelemkultúrában élünk.
A nyomás nem egy totalitárius rendszer felől érkezik ránk, hanem az egyetemi kampuszokon, a munkahelyeken és a médiában körülöttünk élő fanatikusoktól. Politikai korrektségre kényszerítenek minket, ha pedig erre nem vagyunk hajlandóak, elhallgattatnak minket: könyveket tiltanak be, és filmeket vesznek le a műsorról.
A gyerekeknek szóló mesék sem kivételek, gondoljunk a Disney Pluson futó Pán Péterre, Dumbóra, vagy a Macskarisztokraták című mesére, esetleg A Dzsungel Könyvére. A Disneynek felirattal kellett ellátnia ezeket a meséket: figyelmeztetnie kellett a gyerekeket, hogy sztereotípiákat tartalmaznak és negatívan ábrázolhatnak embereket, embercsoportokat.
A Pán Péterben például az őslakosokat ábrázolják oly módon, ami a politikai korrektség szerint sértőnek számít. Legutóbb a Hasbrora csapott le a „woke” mozgalom: Krumplifej Urat kellett gendersemlegessé tenni.
A probléma nem azzal van, hogy a gyerekeket különféle karakterekkel ismertessük meg. Azzal van gond, hogy jelentőségteljes műveket kell levenni a műsorról a kritikai fajelmélet miatt.
Az egy dolog, hogy néhány valóban rossz könyvet leveszünk a polcokról, de ez a mozgalom mindenben rasszizmust és gender alapú megkülönböztetést lát, és megpróbálja egy ideológiai kényszerzubbonyba zárni a társadalmat. Például a progresszívek New York államban kötelezővé tennék az óvodákban, hogy a gyerekek megismerkedjenek a genderfluiditással. Felajánlanák nekik a lehetőséget, hogy hormonblokkolókat szedjenek, ezzel elkerülve a „rossz pubertást”.
A tervek szerint a 11 éves gyerekek már az aszexuális és pánszexuális identitásról tanulnának, az idősebbek fejét pedig nyílt politikai propagandával tömnék: a cél, hogy ők már a „woke” ideológiával nőjenek fel.
