A „magyarországi gyökerekkel nem rendelkező – Chabad mozgalomhoz köthető EMIH” – áll a Mazsihisznek az ortodox hitközséghez, a MAOIH-hoz küldött válaszlevelében. Roppant erős és sértő állítás, hiszen itt a magyar zsidó közösség egy nagyobb részének a hazájához való kötődését tagadja meg. Nem kitérve a levél egyéb tartalmára, egyedül az állítás abszurditásának megvilágítására fókuszálok.
Mettől-meddig „legitim” tehát a magyar zsidó társadalom részévé válni? Hány generációra visszamenőleg kell bizonyítani, hogy az ősök itt éltek, hogy magyar gyökerűnek mondhassuk magunkat? Cikkünkben ezekre a költői kérdésekre keressük a választ.
A Magyar Tudományos Akadémia által szerkesztett, az Arcanum oldalán online is elérhető A magyar nyelv értelmező szótára szerint a „gyökértelen” szó átvitt értelemben vett jelentése: „Olyan <szellemi irányzat>, amely szervesen nem kapcsolódik bele a szóban forgó nép v. társadalom kultúrájába, múltjába, hagyományaiba.” Azaz a gyökértelen szó relatív, nem egy konstans jelentéssel bíró jelző, hiszen akármi, ami már hosszabb ideje folyamatosan jelen van, az bizony gyökeret ver a társadalomban. A Chábád-lubavicsi mozgalom 1989-től fogva, vagyis már egy emberöltő óta aktívan működik Magyarországon, és magyar zsidók százait hozta közelebb a Tórához, mert azt ne felejtsük, hogy akármilyen irányzatot is követünk, Tórából egyetlen egyet adott az Örökkévaló.
De visszakanyarodva az akadémiai szócikkhez, a gyökértelen és a Chábád egymás mellé állítása egyszerűen helytelen.
Ha a magát a neológia örökösének tekintő Mazsihisz valóban így gondolkodik, akkor a neológia egyik ikonikus alakját, Löw Lipót (1811–1875) rabbit sem tarthatja magyarországi gyökerűnek, hiszen egy csehországi kisvárosban, Černá Horán látta meg a napvilágot. Ha ez valóban így lenne, akkor érthető, hogy a Chábád mozgalom alapítóját, a liadi Snéor Zálmán rabbit (1745–1812) és a tőle fejlődő hászid irányzatot is idegennek tekinti, hiszen Ráv Snéor Zálmán[1] a híres szegedi főrabbihoz hasonlóan a prágai Jehuda Löw („MáHáRáL”, 1526?–1609) rabbihoz vezeti vissza a családfáját,[2] azaz távoli rokonok voltak, s így Magyarországtól idegenek.
A „ki volt itt előbb?”, szebben fogalmazva „ki az autentikusabb?” kérdés feszegetése a 21. században elég elavultnak tűnik, nem szólván arról, hogy milyen politikai csoportok használnak demagóg retorikájukban ilyen jellegű kérdéseket. Azonban, ha ez a kérdés időről időre mégis felmerül a hazai zsidó közbeszédben, akkor muszáj néhány történelmi tényt rögzíteni.
Ahogy Frojimovics Kinga történész az általa szerkesztett Neológ (kongresszusi) és status quo ante rabbik Magyarországon című kötet bevezetőben írja, a „neológia” kifejezést először Samson Raphael Hirsch (1808–1888) frankfurti főrabbi használta az „ortodoxia” ellentéteként 1860-ban; Magyarországon a kifejezés az 1868/69-es zsidó kongresszus után terjedt el széles körben, bár voltak olyan hitközségek is, akik sokáig nem vették át a német kifejezést és a „kongresszusi” névvel definiálták magukat.[3]
A lubavicsi tanok és a magyarországi haszidok
A Chábád-lubavicsi az egyik legrégebbi hászid irányzat, mely a hászidizmus alapítója, Báál Sém Tov (1700?–1760) utáni második generációban indult el, s mellyel bizonyosan találkozott a Magyarországon élő zsidók egy része is.[4] Az vélhetően kijelenthető, hogy szervezett lubavicsi közösség nem volt az országban, de az, hogy hazai követője sem lett volna, valószínűtlen.
Egyfelől azért nem valószínű, mert az irányzat alapítójának édesapja, Reb Báruch (1721–1790) a Nagy-Magyarország területén, Nagyszőlősön (Vinohragyiv, Ukrajna) fekszik és sírját az ottani hászidok mindvégig számon tartották, s így pontosan tudták, hogy a fia liadi Snéor Zálmán rabbi, aki a hászidoknál széles körökben ismert Tánjá szerzője.
Reb Báruch egyébként először Munkácson (Mukacsevo, Ukrajna), majd Nagyszőlősön melámedként, azaz vándortanítóként működött, és az „ismeretlen cádikok” csoportjában emlegetik, miután a Báál Sém Tov tanait titokban terjesztette.[5]
Reb Báruch halálozási évfordulója – tisri 8. – szerepel a nemrég elhunyt Kinstlicher rabbi – zc”l – által szerkesztett naptár függelékében is, ahol a jelentősebb magyarországi rabbik és Talmud-tudósok jorcájtai vannak összegyűjtve.[6]
A Chábád a magyar zsidó olvasóközönség előtt
Az előzőekből tehát megállapítható, hogy a hazai hászidok – legalábbis a Talmud-tudósok rétege – találkozhatott a lubavicsi rebbék tanjaival, vagyis a fejekben már jó ideje gyökeret vert a hászidizmusnak ezen irányzata. Ugyanígy, ez a hászid irányzat nem volt ismeretlen a neológ zsidók előtt sem, hiszen az asszimilációpárti, neológ hitközséggel szimpatizáns Egyenlőség hetilapban is időről időre feltűntek hírek a lubavicsi hászidokkal kapcsolatban is. Így például a hírek között szerepel az ötödik lubavicsi rebbe, Sálom Dovber Schneersohn (1860–1920) halála is: „Az elhunyt rabbi a chaszideus világnak volt szellemi vezetője és a tanításait félmillió zsidó követte. Harminchét év óta működött mint rabbi és ezen idő alatt több mint százezer növendéke és tanulója volt.”[7] S bár ebből nem derül ki, hogy a cikk szerkesztője honnét vette a számadatokat, ha azokat igaznak fogadjuk el, akkor megint csak
valószínű, hogy Magyarországra is keveredhetett egy-két lubavicsi bóher.
„A hászidizmus többféle irányzata közül rendkívül kimagasló, tekintélyes pozíciót foglal el az úgynevezett »Chábád«-csoport. A Chábád szó rövidítés, mégpedig a Chochmá, Biná, Dáát (bölcsesség, értelem, tudás) szavak kezdőbetűiből teremtett szó.”[8] – kezdi a Chábád mozgalomról szóló cikkét az Egyenlőség újságírója, aki liadi Snéor Zálmán rabbiról, az irányzat alapítójáról ír.
A cikk idéz egy régi történetet, melyet a szájhagyomány őrzött meg Ráv Snéor Zálmánról. A legenda szerint, amikor a rabbi Szentpétervárott volt bebörtönözve, akkor egy nap felnyílt cellájának ajtaja és két halott lépett be rajta. Néhai mestere, a mezricsi (Mezhirichi, Ukrajna) rebbe, Dov Beer (1700?–1772) egy aggastyán társaságában, akit úgy mutatott be a rabnak, mint a Báál Sém Tov rabbit, a hászidizmus alapítóját. Báál Sém Tov kérte Ráv Snéort, hogy adja elő neki tanítását, mire távozóban csak annyit mondott neki: „Így taníts ezután is fiam!”
A cikk írója minden bizonnyal azért helyezte magasabb szintre a Ráv Snéor Zálmán által alapított hászid irányzatot, mert míg más mozgalmak rebbéi „beérték” azzal, hogy a nagy Báál Sém Tov szavait idézzék és magyarázzák, addig Snéor Zálmán rabbi megírta az 1797-ben napvilágot látott Tánját, mely aztán a hászidizmus alapkönyve lett. Így hozzá elsősorban morális jellegű kérdésekkel és nevelési útmutatásért fordultak.
A magyar nyelvű ortodox zsidó sajtóban, a Zsidó Ujságban szintén rendszeresen jelentek meg lubavicsi hírek, így például a hatodik rebbe, Joszef Jichák Schneersohn (1880–1950) oroszországi megmeneküléséről,[9] az amerikai kapcsolatfelvételéről,[10] a különböző nevelési kérdésekről[11] stb. A lubavicsi rebbék és hászid mozgalom századfordulós sajtójelenlétéről két részes cikket[12] írtam az Egység zsidó havi magazinba, melynek első részét online ide, a második részét pedig ide kattintva is el lehet olvasni.
Ezek alapján megállapítható, hogy amikor Oberlander Báruch rabbi és felesége 1989-ben, mint lubavicsi küldöttek Magyarországra költöztek, a hászid irányzat kulturális és teológiai alapjai elsősorban a Holokauszt pusztítása és a kommunizmus vallásellenessége miatt felejtődtek el, de hogy gyökértelenek lettek volna, az merőben túlzó állítás. Másfelől paradoxon is, hiszen az Oberlander házaspár összes felmenője magyarországi zsidó, akkor pedig hogy lehetne őket gyökértelennek nevezni? Vagy csak akkor gyökértelenek, ha mint a lubavicsi irányzat hívei vannak aposztrofálva? Nehezen összeegyeztethető állítások ezek.
A bécsi mintában gyökerező neológ Isten-tiszteletek
Amikor a pesti hitközség tagjai vallásgyakorlat alapján egyértelmű és látványos módon kezdett elkülönülni, akkor a haladóbb párt (akiket a fentiek alapján, a német terminológia szerint 1860-tól neológoknak nevezünk) egy külön imaházat építtetett az Orczy-házon belül és azt Kórus- vagy Kultusztemplomnak nevezték, az Istentiszteleteket pedig a bécsi Mannheimer-féle liturgia alapján alakították ki.[13]
Ahogy dr. Groszmann Zsigmond (1880–1945) neológ főrabbi és történész egy helyen megfogalmazta: „A bécsi Mannheimer-féle modern Istentisztelet meghonosítására alakult Pesten 1826-ban a »Cheszed-Neurim« egyleti templom, melyet a hitközség 1830-ban sajátjává tett. (Ebből fejlődött a mai Dohány utcai templom.)”[14] Azaz valójában a hazai újító zsidók a bécsi és német gyakorlatot vették át, mely a „zsidó felvilágosodás”, a Hászkálá nyomán alakult ki.
A Mazsihisz ezen téves terminológiával élve a hazai neológok gyökértelen szokásokat vezettek be.
Külföldi rabbik és kántorok a két pesti főzsinagógában
A magyarországi haladó zsidók nem csupán a külföldi mintára alakították át az Isten-tiszteletek formáját, de külföldről választottak rabbit is. A Kórustemplom első hitszónoka még az óbudai születésű Bach József (1782–1866) matematikusból lett rabbi volt, aki szakított az addigi jiddis nyelvű beszédekkel és a magasabb kultúrába sorolt német nyelven kezdett el szónokolni, azonban ő 1836-tól kezdve egyre inkább a háttérbe szorult,[15] mert akkor foglalta el a főrabbiszéket a morvaországi Moravský Krumlovban született Schwab Löw (1794–1857), Löw egyébként még mindkét zsinagógában, tehát a konzervatívoknál is funkcionált.[16]
Löw nem élte meg a Dohány utcai templom felavatását, annak első rabbija dr. Meisel Wolf Aloys (1815–1867), vagy magyarosan Meisel Farkas Lajos volt, aki székfoglalóját még az Orczy-házban, 1859. augusztus 13-án tartotta, majd alig egy hónappal később, az első nagyobb szereplése a Dohány templom felavatása volt. Meisel rabbi Roth-Janowitzban (Červené Janovice, Csehország) született, és a stettini (Szczecin, Lengyelország) hitközség rabbiszékéből hívták meg Pestre.[17]
Meisels rabbi utódja a Hanza-városi Hannoverből származó dr. Kayserling Mayer (1829–1905) lett, vagyis a Dohány utcai főrabbik sokáig erős német nyelvű vonulatot vittek,
magyar nyelvű szónoklat pedig csak azért volt a neológia fellegvárában, mert 1866-tól dr. Kohn Sámuelt (1841–1920) hitszónoknak választották, aki a főrabbitól függetlenül működött.[18]
Ezzel párhuzamosan, a hitközség két nagyzsinagógájában, a Dohányban és a Rumbachban is működtek külföldről hívott kántorok. Például a morvaországi kántorfamília sarja, Schuschny Jakab (1832–1898), aki nem csak a Dohány „ezüstcsengő tisztaságú, hajlékony tenorja” volt, de a Rabbiképző Intézet énektanára is,[19] azaz a korszak neológ vallási vezetőinek részleges képzésére szintén egy külföldről érkező volt megbízva.
Említést érdemel a világhírnévre tett szert a korábban szentpétervári főkántor, Quartin Szável (Zavel Kwartin, 1874–1952), aki 1910–1920 között volt a Dohány vezető kántora, azután pedig New Yorkba vándorolt ki,[20] s ott énekeinek tucatjait rögzítették gramofonra, így azok közül a legtöbb ma is meghallgatható.
A Rumbach zsinagóga legendás kántora Tkatsch/Tkats Izrael (1868–1945) volt, aki hat fiával együtt az 1905 októberi, második kisinyovi pogrom elől (melyben feleségét megölték) menekült Pestre.[21] Az éppen akkor aktuális kántorállási kiírást Tkatsch miatt módosították, hogy külföldi is részt vehessen a pályázásban.
Egyedüli feltételül azt szabták, hogy megtanuljon magyarul és állampolgárságot szerezzen; 1909-ben tett honpolgári esküt.[22]
Magyar nyelv a hitközségben
A hagyomány szerint az első magyar nyelvű beszéd 1817-ben hangzott el a nagykőrösi zsinagóga felavatásakor.[23] Ekkoriban ez még meglehetősen ritkaságszámba ment, a következő három évtizedből nem is tudunk hasonlóról.
A megbélyegző és megalázó türelmi adó eltörlése után 1846-ban Steinhardt Jakab (1818–1885) aradi (Arad, Románia) főrabbi tartott magyar szónoklatot a zsinagógájában.[24] Pesten, a fentiek alapján látható, hogy 1866-tól volt rendszeresített magyar nyelvű szónoklat, amely egyébként még mindig 11 évvel megelőzte a keresztényeket, ugyanis Schwendtner Mihály (1820–1885), a belvárosi pesti főtemplom plébánosa 1875-ben folyamodott prímási engedélyért, hogy a böjti prédikációit magyarul tarthassa.[25]
Érdekességképpen megemlítendő, hogy minden bizonnyal a legelső rabbi, aki a magyar nyelvet használta, az a magyarországi hászidizmus atyjának is nevezett Taub Jicchák Eizik (1751–1821) nagykállói rebbe volt, akihez nem csupán a Szól a kakas már… kezdetű dalt kapcsolható, de számos haszid legenda őrzi azt is, hogy a peszáchi széderestéket is magyarul vezetett le
(Reb Jicchák Eizik 200. jorcájtja kapcsán online formában itt és itt írtam róla bővebben).[26]
Végeredményben
Mindenféle „pártállástól” függetlenül el kellene felejteni ezt a „legyökértelenezést”, mindegyik zsidó vallási irányzatnak megvan a maga autentikussága, mely értékesség szempontjából nem összemérhető. Mint ahogy a fentiekből kiderül, hogy alig száz évvel ezelőtt a neológia vezetői másképp gondolkoztak és akár még a saját hitközségükben is szívesen alkalmaztak „külföldit”, tették ezt mindazért, hogy előremozdítsák a táboruk hitbeli fejlődését egy tehetséges, karizmatikus rabbi vagy kántor által. Ma ezt a gyakorlatot mások szemére vetik.
Ha valaki elmerül a 100–150 éves zsidó felekezeti sajtóba, rengeteg személyeskedéssel fog találkozni, olyanokkal, amiket az akkori neológia és ortodoxia írt egymásnak. Mondhatnánk, hogy ez már a hazai zsidó tradíció – ha ugyan nem is legszebb, de – része, azonban a kongresszuskori ortodoxia sem azt vette a neológia szemére, hogy bécsi és német szokásokat vesz át, hanem a vallási nézeteltéréseken vitáztak.
Hiába volt „idősebb” Magyarországon a hászidizmus és a konzervatív zsidóság, illetve fiatalabb a neológia, az ortodoxia mégsem vádolta gyökértelenséggel őket.
Emberi dolog, hogy mindenki a saját igazát tartja a legigazabbnak, de a vitáinkban érdemes lenne visszatérni a Tóraból széles körben ismert, de sajnos annál szűkebben gyakorolt, „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” (3Mózes 18:19.) parancsolathoz, azonban ennek a maradéktalan teljesítéséhez szükséges, hogy először megtanuljuk tisztelni magunkat is, ahogy rabbi Hillél tanította: „Ha én nem vagyok magamért, akkor ki van érettem?” (Pirké Ávot 1:14.).
ÉRDEKES ADALÉK: A cikk megjelenése után küldte el nekem Faith Áser budavári rabbi az alábbi érdekes kiegészítést, miszerint amikor 1877-ben a negyedik lubavicsi rebbe befejezte az egyik híres haszid diskurzusokkal teli könyvét, akkor fiától azt kérte, hogy hozzon neki egy üveg tokaji bort „jájin tokajer”. Az erről szóló dokumentáció héber nyelven ide kattintva, a 14. oldalon található.
