Wendy Lower új könyve a holokauszt korai, „golyókkal” történt szakaszát magyarázza, ukrán tömeggyilkosságokról készült ritka fotókat használva.
2009-ben Wendy Lower történész felkavaró képet látott a washingtoni Holokauszt Múzeumban: a képet egy zsidó nő egy kisgyermeke volt, akiket éppen kivégeztek – írja a Times of Israel.
A kép a holokauszt korai szakaszában történt, amikor a németek és segítőik még fényes nappal gyilkolták a zsidókat.
A fotó Lower szerint sok mindent elmond a holokauszt ezen időszakáról.
A szerző igyekezett megtudni, kik voltak a fotón, hogyan történt a gyilkosság. Könyvének címe „A szurdok: egy család, egy fotó, egy holokauszt során történt tömeggyilkosság”. A szerző igyekezett feltárni a fotón történteket, de a helyi kultúrát, a családot, az ellenállást és az emlékezetet is.
Lower, aki a kaliforniai Claremont McKenna Egyetem Mgrublian Emberi Jogi Központot vezeti, többször is tanulmányozta a gyilkosságok helyszínét Ukrajnában.
Ezen alkalmakkal csontokat és töltényeket is talált.
Noha a kérdéses településen, Miropolban csak 1500 zsidó volt, a település híres volt a híres „dibbuk” szellemről.
Miközben elkövetőket és áldozatokat kutatott, Lower összeírta 450 zsidó nevét, akiket aznap öltek meg Miropolban. Arra jutott, hogy délelőtt 9 és dél között zajlott a mészárlás, és a könyvében szereplő „szurdok” valójában egy nagy gödör volt, amit gyorsan ástak meg a zsidók számára.
Lower megtudta, hogy a zsidók otthonait kifosztották a szomszédok, akik közül sokan kigúnyolták az áldozatokat.
A történész felkavaró történeteket hallott csecsemőkről, akiket fához vágtak, és egy mozgásra képtelen nőtől, akit az ágyából dobtak a gödörbe.
Az egyenruhákból és a német megszállás időrendjéből azonban arra következtetett a szerző, hogy az elkövetők nem németek, hanem ukránok voltak.
A fotó közeli elemzése pedig lehetővé tette, hogy még egy kisgyermeket észrevegyen, és pontosítsa, hogy egy kétgyermekes anyát ölnek meg a fotón.
A fotó azt is bizonyítja, hogy a német utasítások szerint nem volt szabad töltényt „pazarolni” a gyermekekre. A gyermekek halála is hosszabb és brutálisabb volt.
A fotót Ludomir Skrovina, egy szlovák fotós készítette, aki a képek elkészítése után az ellenállás tagja lett, és többször is megkínozták.
Mielőtt Skrovina meghalt, a fotót a pozsonyi zsidó múzeumnak adta, azt kérve, hogy legyen egy kiállítás része.
Noha Lower nem tudta pontosan azonosítani a családot, arra jutott, hogy fontos visszaemlékezéseket is használni, nem csak a nácik dokumentumait.
A szerző elkövetőket is elért, de ők nem voltak hajlandók vele beszélni: rávágták a telefont, vagy nem nyitottak ajtót.
Eltérő volt a megszólaló szemtanúk motivációja. Az ukrán szemtanúk maguk is akartak beszélni az eseményekről. A szerző szerint
„sokan sírtak, mikor elmondták: látták, mi történt korábbi zsidó osztálytársukkal. Gyászolták a veszteséget, amit nem tudtak teljesen megérteni, mert a szovjet történet a Nagy Hazafias Háborúról, amellyel kapcsolatban az »össze szovjet állampolgár« szenvedését tanították, elnyomta a zsidók elleni náci népirtás egyediségét és a szovjet antiszemitizmust”.
A zsidó túlélők igyekeztek megtudni az igazat rokonaikról és szeretteikről.
A szerző arról is beszámolt, mennyit változott a kutatás: mikor még elkezdett foglalkozni a témával, a fénymásoló volt a legkomolyabb technikai eszköz, és kézzel másolt át sok iratot jegyzetfüzetébe.
