„Olyan erős az exhumált holttestek látványa, a tömeggyilkosságok története, hogy elég ezek közé bevágni a fejünket és a kívánt hatás máris előáll. Ez az összemosás tényleg sért” – mondja Pokorni Zoltán A gyilkosok emlékműve című, múlt héten bemutatott dokumentumfilmre utalva. A 12. kerület polgármestere a Válasz Online-nak adott interjút.
Mit érez, amikor a nagyapjára gondol?
Többek között az ilyen kérdések elkerülése végett mondtam nemet a 444-es filmben való megszólalásra. Nem akarok roadshow-zni a családom szörnyű történetével. Amit szükségesnek tartottam elmondani, azt megtettem már.
De most igent mondott erre az interjúra, szóval…
Perzselő szégyent éreztem, érzek miatta.
Senki sem felelős apja, nagyapja bűneiért.
Akkor is… A Kádár-korban elmaradt ennek a kitárgyalása, tisztázása, elbeszélése. A zsidóüldözésé is, a nyilas rémtetteké is. Ott izzik, parázslik a kérdés láthatatlanul. Én a hetvenes években nőttem fel, a mi nemzedékünk számára az, hogy „nyilas”, a lehető legrosszabbat jelentette. Borzalmas volt megtudnom, hogy nagyapám is közéjük keveredett.
Megveti?
Nem jutott eszembe ítélkezni az ember felett. Ahogy apám esetében eszembe jutott például, hogy milyen döntéseket hozhat az ember.
Apját ügynöknek szervezték be.
Négy évet ült börtönben, aztán kiengedték 1956-ban, majd a hatvanas években megzsarolták, hogy beviszik újabb nyolc évre, ha nem áll kötélnek. Aki sosem volt még börtönben, nem tudhatja, hogyan döntene ilyen helyzetben. Ezért jobb, ha nem is ítélkezik.
Apja esete azért nagyon más. Nagyapja ártatlan, fegyvertelen civileket mészárolt le. Azért esetében hadd ítélkezzünk morálisan!
Amit tett, arra nincs mentség. Semmi keresnivalója nem volt az áldozatok között, a nevét le is szedettem az turulemlékműről, ahogy a másik három tettesét is eltávolítottuk. Az ember fölött viszont hogyan ítélkezhetnék? Nem láttam soha a nagyapámat. Sosem volt szó róla a családban. Még egy fotó sem volt róla sehol. Pedig dédapámról, ükapámról is van.
A nagyapa… mintha nem is létezett volna.
Csak amikor napvilágra került, mit tett, akkor kezdtem faggatni apámat, milyen volt. A gyerekeit viszont ismerem – rajtuk egyáltalán nem az látszik, hogy egy pszichopata nevelte volna fel őket.
A teljes cikk itt olvasható.
