A budapesti Holokauszt Emlékközpont vírus előtti és utáni mindennapjairól, a mai európai antiszemitizmus történelmi eredetéről és az idei holokauszt emléknapról kérdeztük a vezetőjét, Kovács Tamás történészt.
∗
Milyen témában készültek a Holokauszt Központ legutóbbi tanulmánykötetei és ezek milyen kérdésekre fókuszálnak elsősorban?
Az intézmény 2019-ben két konferenciát is szervezett. Az ezeken elhangzott előadások szerkesztett változatai jelentek meg egy-egy tanulmánykötetben. Az egyik eredetileg egy műhely-konferencia volt, amely a nyilas korszakkal, a másik pedig kifejezetten a vidéki zsidóság történetével foglalkozott. Ezek a könyvek csak a Holokauszt Emlékmúzeumban kaphatóak, mert közalapítványként nem hozhatjuk bolti forgalomba kiadványainkat. A nyilas terrorral foglalkozó könyvünk inkább Budapest-központú, addig a vidéki zsidósággal foglalkozó kitekint a határainkon túlra is – voltak előadások Erdélyről és Felvidékről is. Ezek helytörténeti, mikrotörténeti jelleggel mutatják be, hogy helyben hogyan történt mindaz, amiről általánosabban szoktunk beszélni a vidéki zsidóság és a nyilas korszak témájában. A január 27-én online formában megnyitott Córesz és Mázel Tov a Páva utcában – Mindennapok és újrakezdések egy zsinagóga és közössége életéből” időszaki kiállításunk kapcsán is kiadunk egy, a ferencvárosi zsidóság történetét bemutató kötetet.
Milyen felelőssége van a magyar zsidó közösség és a magyar lakosság felé a holokauszt múzeumnak és mire törekszik a múzeum vezetősége?
Mint emlékhely, az a legfontosabb, hogy hitelesen emlékezzünk meg erről a korszakról és a kiemelt napokon – április 16-án, a holokauszt magyarországi emléknapján és január 27-én a holokauszt nemzetközi emléknapján – kicsit figyelemfelkeltőbb módon tudjunk emlékezni és emlékeztetni. Meglátásom szerint ez a legkiemeltebb felelőssége és feladata a Holokauszt Emlékközpontnak a magyar társadalom iránt.
Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy bizonyos értelemben lelkiismereti központ is vagyunk. Ez azt is jelenti, hogy az utolsó benyomás mindenkiben hasonló: rengeteg szörnyűség történt 1939 és 1945 között és az a közös cél, hogy még egyszer ne forduljon elő mindez. Sokszor kérdezik, hogy a múzeumban lehet-e megnyugvást találni. Ezt nem merném így kijelenteni, mert ez minden ember esetén egyéni. Arra viszont, hogy az idelátogatók elgondolkozzanak azon, hogy mi is történt 1939 és 1945 közötti időszakban, a kiállításaink mindenképpen alkalmasak.
Mi az általános cél, amit a múzeum ki akart váltani a látogatóiból a koronavírus helyzet előtt? A kutatói munkát és a múzeum életét hogyan változtatta meg a vírus miatti hosszas zárvatartás?
Látogatóink két nagy csoportból tevődtek össze, mielőtt a vírus miatt be kellett zárni. Ezekből az egyiket a diákcsoportok, a másikat pedig a külföldi turisták tették ki. Általában elmondható volt, hogy nagyon különböző, de legtöbbször alacsony tudásszinttel jöttek be ide. Döntő többségben végeredményképpen a látogatókat magával ragadta a döbbenet és sokkhatás. A “nem gondoltuk volna, hogy…” kezdetű vélemények nagyon gyakoriak voltak. Egy külföldi turista viszont bizonyára másképpen látja ezt, főleg, aki a tengeren túlról érkezett.
Múzeumvezetőként számomra az, hogy nem fogadhatunk látogatókat, egy katasztrófa.
Különösen zavaró, hogy az állandó kiállításunk mellett a zsinagógában három időszaki kiállításunk is fut, de nem láthatja őket most senki sem. A többi programunknál – ha pozitívan akarom megközelíteni – egy technológiai ugrást hajtottunk végre, mindent áttettük az online térbe a közösségi médiára (Facebook, Instagram) és a YouTube csatornánkra. Akármilyen programot szerveztünk Budapesten, egyre kevésbé volt biztos, hogy el tudnak jönni az érdeklődők. Az online programokkal a földrajzi korlátok is ledőltek és kitágult az általunk elért embereknek a köre, így ma már az a kritika jut el hozzánk, hogy jó lenne, ha angol nyelvű rendezvényeink is lennének, illetve alkalmaznánk szinkrontolmácsot, mert ezeknek a rendezvényeknek a jelentékeny része értelemszerűen csak magyar nyelven folyik.
Az átállás gyorsan ment az online platformra, ugyanis muszáj volt meglépni. Már korábban is téma volt a különböző belső megbeszéléseken, hogy az online tér lenne az egyik kitörési pontja az intézménynek. Budapesten korábban sok rendezvényt szerveztek párhuzamosan és ki erre ment el, ki arra. Tapasztaltuk, hogy amit a Facebookon hirdetünk meg, az sokkal jobban eljut az emberekhez, mint bármi más csatornán. A különböző programtípusaink, könyvtári esték, kulturális kerekasztalok továbbra is az online térben fognak folyni amíg a vírus velünk marad, továbbá próbálunk online tartalommal előállni és azt a közösségi médiában és a YouTube-on megjeleníteni.
Kutatási szempontból, ha zárva vannak a könyvtárak és levéltárak, a kutatók abból élnek, amit addig kikutattak vagy összegyűjtöttek maguknak. Ezt a vírushelyzetet minden olyan tudományterület megsínylette, ahol a levéltáraknak és könyvtáraknak létfontosságú a működése. Az online adatbázisok azonban az utóbbi 5-10 évben sokat fejlődtek és megtanulhattuk, hogy ezekben az adatbázisokban milyen számunkra hasznos anyagok találhatók meg.
Minden évben január 27-én tartják a holokauszt nemzetközi emléknapját, amely idén nem hagyományos módon történt. Hogyan újították meg a programokat?
Tavaly ezen a napon a diákcsoportjaink gyakorlatilag egymás sarkát taposták. A január 27-i délutánon minden évben egy általános, protokolláris megemlékezés és műsor kap helyet, aminek hagyományosan az az utolsó eleme, hogy kimegyünk az áldozatok emlékfalához, mécsest gyújtunk, elhelyezzük az emlékezés kavicsait és elhangzik a Kádis. Idén azonban nem csak a huszonhetedike a megemlékezés napja. Közösségi oldalainkon egész héten különböző videókat töltünk fel gyűjteményünkről, az intézményről és egy-egy tárgy történetéről. Próbáljuk a hasznos tartalmat ilyen módon eljuttatni a tanárokhoz rövid, órán is lejátszható videók formájában.
A történelmi katasztrófa befogadásban hol található az a finom határvonal, amit nem szabad túllépni és mely generációknál hogyan változik ennek a határnak a helye?
Ez mindenkinél más és erősek az életkori befogadási határok is. Azok a fiatalok, akik látogatták a múzeumot már a késő kilencvenes, de legfőképpen a kétezres évek szülöttei.
Nekik a huszadik századi történelem már olyan távolinak számít, hogy az aranybulla, a kiegyezés és a második világháború tulajdonképpen egy kategóriába esik. Nekik szerintem, akármilyen furcsán hangzik, többet is kell mondani.
Azt gondolhatnánk, hogy sokaknak megvannak a saját családi történeteik, mégis a diákoknak több mindent kell elmondani, mint egy olyan érdeklődőnek, aki idősebb és esetleg van már egy tudáshalmaz a fejében a korszakról. A pedagógus továbbképző programjainkon is azt a visszajelzést kapjuk a tanároktól, hogy korábban, az egyetemen, főiskolán „tanultunk valamit” a holokausztról. De a konkrét tudásszint attól is függ, hogy ki mikor és milyen mélységben tanult az egyetemen a huszadik századi történelemről vagy a Horthy-korról.
Számos Európai nagyvárosban és fővárosban (Bécs, Hamburg, Párizs) az antiszemita támadások száma megnövekedett az elmúlt évtizedek arányaihoz képest. Milyen történeti magyarázat létezhet erre a jelenségre?
Antiszemita jelenségeket a huszadik század minden országában találhatunk, a standard toposzok már sajnos úgy fest, részei az európai kulturális örökségnek. Az Egyesült Államokban a nagy keleti parti egyetemeken az 50-es évekig élt a numerus clausus, amit Európában viszonylag keveset említünk az amerikai demokrácia kapcsán. Franciaországban is voltak antiszemita cselekmények a 30-as években a nagy gazdasági világválság alatt.
Sztálin sem szimpatizált a zsidókkal, amelyet alátámaszt az anticionista orvos-per, de hasonló koncepciós perre Magyarországon is voltak előkészületek az 50-es évek elején.
Az európai gondolkodás a Közel-Keletről a 70-es 80-as években nem teljesen érthető okokból nagyon megváltozott. 1948-ban létrejött Izrael és nagyon sokan a nagypolitikában is elismerték, hogy valamiféle kárpótlásként létre kell már hozni ezt az államot, hogy egy zsidó nemzeti otthont tudjanak biztosítani a holokauszt után. Ugyanakkor például Lengyelországban 1945 után is és jelen volt egy erős antiszemita vonal a lengyel kommunista párton belül. Ma már arról is nyíltan lehet beszélni, hogy a hazatérő zsidókat sem fogadták örömmel a lengyel területeken.
Az elmúlt évtizedekben létrejött és erőre kapott az anticionizmus – vagyis leegyszerűsítve Izrael ellenesség – amely nagyon könnyen átcsapott antiszemitizmusba. Utalhatunk itt Franciaországra, ahol a zsidó és muszlim kisebbségek között ma már nagyságrendi különbség van. Tény, hogy Franciaországból évente tízezres nagyságrenddel vándorolnak Izraelbe az antiszemita támadások miatt.
Irán ráerősít az antiszemitizmusra azzal, hogy rendszeresen rendez antiszemita karikatúra-versenyeket. Arról viszonylag keveset számol be az európai sajtó, hogy francia és belga muszlim karikaturisták szoktak végezni a karikatúra verseny élén.
Vannak bizonyos európai országok, akik szinte mindig az ún. „palesztin ügy” mellett állnak: Írország és Svédország. Azonban az európai államoknak Izrael sokáig nagyon komoly szövetségese volt és ma is az, például a terrorizmus elleni harcban. Magyarországnak 1967-től, a hatnapos háború után szakadt meg a diplomáciai kapcsolata Izraellel. A nyolcvanas évektől más országok nagykövetségein keresztül volt áttételes ez a kapcsolat. A magyar kormány még sosem szavazott az ENSZ-ben Izrael ellen, ami Magyarországot a zsidó állam egyik legstabilabb szövetségesévé teszi.
Ez jelentheti azt, hogy Magyarországon az antiszemitizmus máshogyan formálódott a történelem során és máshogyan is nyilvánul meg, mint más európai országokban?
Az antiszemitizmus megnyilvánulásaiban nagy különbségek vannak Magyarország és Európa más országai között. Nálunk, ha jelen is van a látens antiszemitizmus, ez nem fajul erőteljes verbális és fizikai erőszakba. Az elő szokott kerülni kritikaként, hogy „túl sokat beszélünk a holokausztról”, viszont egyéni a megítélés, hogy mi számít túl soknak és mi túl kevésnek. Bajorországban van egy olyan törvény, miszerint minden diáknak egyszer el kell látogatnia egy holokauszttal kapcsolatos történelmi emlékhelyre.
A muszlim szülők azonban ezt gyakran nehezményezik és megkérdőjelezik, hogy miért kell a Németország területén tanuló diákoknak ennyit tanulniuk a holokausztról.
Magyarországon viszonylagos béke áll fenn a zsidó- és egyéb hátterű lakosság között. Minek köszönhető ez a mostani harmónia?
Magyarországon arra a szintre már eljutottunk, – ami nem kis eredmény –, hogy kultúrtársaságban nem illik zsidózni és végképp nem illik valakit megtámadni az utcán. Óriási mennyiségű tévhit él itthon a zsidósággal kapcsolatban, említhetők itt az összeesküvés elméletek, melyeknek megvan és mindig meglesz a maga aktív olvasótábora. Azt gondolom, hogy a magyar kormányok sokat tettek azért, hogy az antiszemitizmus elleni harc ne csak szavakban, hanem tettekben is kifejeződjön. Itthon április 16-a a magyarországi holokauszt emléknapja, amely 2001-től létezik, és amely előbb lett bevezetve, mint az ENSZ által később, 2005-ben kijelölt nemzetközi holokauszt-emléknap.
A közép-kelet-európai régióban elsőként Budapesten jött létre holokauszt-múzeum, amivel a magyar kormányok nagyjából tíz évvel előrébb jártak a régió többi országához képest.
A huszadik században Magyarország jelentős területeket vesztett és rengetegen a holokauszt áldozataivá váltak. Ez hogyan változtatta meg az ország demográfiáját?
Mivel a deportálások keletről haladtak nyugat felé és vidékről Budapest felé, a vidéki Magyarország volt elsőként érintett a tömeggyilkosságokban. Olyan városokból deportáltak, mint Kassa, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Ungvár, Munkács, ahol azelőtt nagy magyar anyanyelvű és kultúrájú zsidó népesség lakott. Ez a lakosság megszűnt a vészkorszakban. Kolozsvár ma már abszolút román többségű, Kassa pedig szlovák többségű, melynek egyik oka, hogy az ott élő magyar anyanyelvű zsidó közösség 1944-45-ben teljesen megsemmisült.
Ugyanez igaz a délvidékre is, például Szabadkára, ahol a zsinagóga puszta mérete is nagy lélekszámú zsidó közösségre utal.
Ez egy olyan pótolhatatlan veszteség, amelynek már a háború után is láthatóak voltak a közvetlen demográfiai következményei, azonban a kilencvenes és kétezres években abszolút kiütköztek. Erre rakódtak egyéb román, szlovák, csehszlovák és jugoszláv belpolitikai lépések is, de az alapot mégis a magyar anyanyelvű lakosság eltüntetése jelentette 1944-ben.
Fotók: Dimény András