Szemérmesség miatt dugába dőlt újabb könyvének megvalósítása, de Fahidi Évának továbbra is van mondanivalója. Hangoskönyvön dolgozik és Keleti Ágnessel is találkozna, miközben viccelődésre is marad ereje a koronavírus okozta nyomasztó helyzetben. Interjú a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából.
Több mint 10 éve ön az egyik legismertebb magyar holokauszt-túlélő. Százával adott már interjúkat és rengeteg közönségtalálkozón vett részt. Az 59 évnyi hallgatás után látszólag harmóniában van önmagával, azzal a szereppel, amit felvállalt. Milyen volt a háború utáni évtizedekben Fahidi Éva? Mennyire volt önre jellemző a személyes életében a harmónia?
Elég nehéz most erre válaszolnom. Amikor kirobbant belőlem ez az egész trauma, úgy, hogy már tudatosan tudtam, egy olyan szakaszba jutottam, amelyben már ösztönössé vált: nekem éjjel-nappal erről kell beszélnem. Akkor már az sokkal könnyebb volt. De most hogy kérdi,
én ezt nem is tudom ép ésszel megmagyarázni magamnak, hogy valójában hogy telt el ez az 59 esztendő. Hogy tudtam nem beszélni róla. Nem tudom, hogy működik az ember lelke…
Sokat dolgozott külkereskedőként, nyilván a professzionális elfoglaltság mellett kevesebb ideje is volt ezen elmélkedni.
Igen, valószínűleg ez is benne van.
Keveset tudni arról, milyen volt az a két éves lábadozása, amelyet 1945 után egy rokonánál töltött. Interjúkból annyit tudni, hogy többnyire ágyban kellett lennie. Hogy bírta? Hogy teltek azok a hosszú hetek-hónapok?
Nem kellett ágyban töltenem az időt, hanem egyszerűen nem voltam képes semmi egyébre. Orvos nagybátyám házában feküdtem, mivel a családomból szinte mindenki odaveszett, ő vett oda magához Érsekújvárra. De ő sem tudott mit kezdeni velem.
Mégis, hogy zajlottak ott a mindennapjai?
Úgy teltek, hogy van egy tüneményes unokatestvérem. Annak az orvos nagybátyámnak a lánya. Ő velem egykorú, és hála Istennek még él Izraelben. Gertikének hívják és nagyon édesen, nagyon szorgalmasan ápolt engem, törődött velem. Reggel behozta a reggelimet aztán nem is tudom, mit csináltunk. Beszélgettünk. Az történt, amit Gertike csinált velem… és ott volt egy csomó fiatal is. Időnként meséltek nekem, volt közös téma. Köztük is voltak túlélők.
Ezek a fiatalok egy szép napon egyszer csak azt mondták, úgy a második év közepe táján, hogy Éva, hamarosan jön a tavasz, készülünk a Tátrába. Te is jössz velünk! Hát ki tudott ennek ellenállni?
És tényleg ez történt. Összeszedtem magam annyira, hogy a sok gyerekkel együtt én is fel tudtam mászni a Tátrába. Most így visszagondolva, utána csak megkönnyebbültem egy kicsit, ez a kirándulás visszahozta az életkedvemet. Hajlandó voltam arra, hogy újra járjak, és ezt vagy azt kezdjek magammal.
Most, hogy ezeket felidézi, emlékszik arra, hogy ebben a két évben mi volt az egyetlen igazi vágya? Mi motiválta abban, hogy ha már a Tátrát megmászta, akkor hova megy tovább, mit akar csinálni az életében?
Néhány dolgot én mindig akartam csinálni az életemben. Például táncolni és tornázni. És ez azzal volt még súlyosbítva, hogy még ma sem akarom elhinni, hogy nem élnek a családtagjaim. Ma sem, hogy az én húgom nem él valahol.
Tehát az is motivált, hogy nekem haza kellet jutnom, mert biztosan tudtam, hogy haza fog jönni a húgom. Több alkalommal is Érsekújvárról átlógtam Debrecenbe, akkor még a határnál meg lehetett ezt oldani dokumentumok nélkül is.
Én ezt tettem, és ott vártam a házunk előtt mert tudtam, hogy ott lesz, és megjön ő is. Sajnos nem mindig van az ember lelke és az esze szinkronban. Az eszemmel pontosan tudtam, hogy ez lehetetlen dolog, de a szívem vitt vissza.
Amikor kereskedőként sokat járt külföldön, mi zajlott le önben akkor, amikor például Franciaországban vagy Németországban valami eszébe juttatta a háborút?
Franciaországban egy turisztikai látványosság, ahogy a Maginot-vonal belenőtt az erdőbe. Nagyon szép, a természet rögtön működik, mindent körülölel, beburkolja a hatalmas betonfalat, mintha része lenne az is.
Jártam olyan helyeken, olyan vállalatoknál, ahol tudtam, hogy a tárgyalópartnerem a háború alatt nagy ember lehetett. Az az érzés, hogy én tudom róla, hogy ő ki, de ő nem tudja rólam, hogy egy fogoly vagyok, ezek jó és kellemes pillanatok voltak.
Amennyiben?
Amennyiben én akkor is tudtam, hogy milyen nagyon jó dolog az, hogy én élek.
Ez az érzés egy-egy üzleti tárgyalásnál is sikeresebbé tudta tenni?
Végső soron mindig az eredmény számított. Nekem eladnom kellett. Elég jó minőségű volt az a magyar acél egyébként, nem volt olyan nehéz eladni. A nap végén mégiscsak az számított, hogy mit adtunk el.
Soha, semelyik külföldi partnerének nem mondta el, hogy mi történt önnel a világháború alatt?
Nem. Még annak sem mondtam el, akinek elmondhattam volna. Pedig egy svájci zsidó cég egyik munkatársának biztos lettek volna erre receptorai, de neki se mondtam el. Ez egy olyan lakat volt a lelkemen, hogy a traumának abban a szakaszában nem voltam képes kitárni senkinek.
A mostani beszélgetésünk fő apropója Auschwitz felszabadításának évfordulója. Van-e olyan amit még nem mondott el a holokauszttal kapcsolatban?
Nem. Azt hiszem mindent elmondtam amit csak lehet Auschwitz-ról. Azt vallom, hogy nekem amíg erőm engedi, addig erről kell mesélnem. Mert az ember olyan, arra vagyunk trenírozva, hogy minél többet mondunk valamit, annál nagyobb eséllyel ragad meg bennünk. Mivel a különféle szélsőséges –izmusoknál is így van, a nacionalizmusnál és a neonácizmusnál is, ezt a taktikát kell alkalmazni, hogy a mi igazságunkat jobban meg tudják hallani a kétkedők, akik sajnos még mindig sokan vannak közöttünk.
Például úgy érzem, arról kell szólnom, amire ma is nagy szükség van, hogy miként lehetséges megőrizni emberi méltóságunkat.
Amikor az ember belépett Birkenauba, az egyes szám első személy megszűnt létezni. Nem volt rá szükség. Kialakult az a bizonyos ötös sor, amelynek tagja voltam, akikkel végigcsináltuk az egészet, mint egy család. Mi rögtön felfedeztük, hogy közös a sorsunk – odalett mindenkink — és hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. A kezdettől úgy működtünk, mint egy család. Voltak alapszabályok az életünkben, amelyeket rettenetesen komolyan gondoltunk az első pillanattól az utolsóig. Többek között azt is, hogy megpróbáljuk megőrizni az emberiességünket. Lehet, hogy ezért éltük túl mindannyian.
Felhívtam Szabó Réka koreográfus-rendezőt, akivel évekig dolgoztak együtt egy nagy sikerű táncelőadáson. Szerettem volna megtudni tőle, hogy vajon maradt-e még számára valami rejtély önnel kapcsolatban. Azt felelte, hogy Évának elég jól ismert már a múltja, de mindig tele van új tervekkel, kérdezzem ezért a jövőről.
A hangoskönyv rettenetesen izgatja a fantáziámat, hónapok óta dolgozunk az első könyvemen, nagyon-nagyon szeretem csinálni. Volt egy harmadik könyv ötletem is, de azzal saját dugámba dőltem. Pedig nagyon ígértem mindenkinek és legfőképpen az időseknek, mert azt mondtam, hogy lehet öregen is újrakezdeni, és lehet nagyon jól, megelégedetten élni ebben a korban is. Ezt akartam megírni részleteiben is, de aztán rájöttem arra, hogy egyszerűen nem vagyok képes rá, nem tudom megírni.
Miért?
Azért mert akkor valakit kettőnk közül ki kell adnom. Vagy a Bandikámat (Andrási Andor élettársát – a Szerk.) vagy magamat, és nem tudom magunkat annyira kiteregetni, hogy az ne önmutogatásnak tűnjön. És ezt én nem akarom. Ha ugyanis nem mondok el mindent, akkor értelmetlen az egész. Ha meg elmondok mindent, akkor tényleg úgy néz ki, mintha mindenki vájkálna a lelkemben, én ezt sem akarnám.
De amióta ismertté vált nem ez történik önnel?
Igen, de itt most más dolgokról kéne, hogy vájkáljanak a lelkemben.
Tud egy példát mondani arra, ami arra késztette, hogy ne írja meg a könyvet?
Inkább erre nem szeretnék válaszolni.
Akkor ha jól értem, egyelőre nem lesz harmadik Fahidi Éva könyv?
Ez így van. Felmerült egy másik kompromisszumos ötlet is egy újságíró barátunkkal, hogy egy interjúkötet formájában beszélünk a közös életünkről, ami végül is a mi életünket fogja bemutatni, de talán nem ilyen kendőzetlenül. Ez még nem egy biztos ígéret, de felmerült közöttünk lehetőségként.
Lassan egy éve élünk együtt a koronavírussal, amelyről azt tartják, hogy főleg az ön korabeliek az első számú veszélyeztetettjei. Milyen lelki és fizikai hatással járt életében a járvány?
Nagyon rosszul kezelem, messzemenően igénybe veszi az alkalmazkodó-képességemet, jobban igénybe veszi mint amekkora van. A bezártság a legrosszabb. Legfőképpen az, hogy nem lehet utazni. Nagyon sokat vagyok, inkább mondhatnám voltam Németországban. Megvannak a szokásos helyeim, ahova visszamegyek. Például ilyen Buchenwald nekem.
Aki egyszer buchenwaldi fogoly volt, az is marad egész életében. Nagyon összetartunk a túlélőkkel és borzasztó volt megélni azt, hogy tavaly, a 75. felszabadulási évfordulón nem tudtunk ott lenni.
Dehát ez már csak a személyiségemből is adódik, hogy mindenek ellenére nagyon szeretek viccelődni. Egy kedves ottani sorstársam, Bőhm Hédinek hívják, mondott nemrég nekünk egy viccet. Ezt elmondom, mert sok mindenre jó. Hédinek volt egy álma, ami arról szólt, hogy a koronavírusnak egy új variációja jelent meg, ami egy súlyos bélhuruttal járt együtt. Az álom szerint ott ülünk a strandon mindannyian, mindenki pelenkában, és arról beszélünk, hogy nahát, ez a 2020-as vírus a maszkkal mennyivel jobb, mennyivel kellemesebb volt…
Hát valóban minden viszonyítás kérdése. Amikor én Auschwitzban voltam, pont egy ilyen hurutos járvány volt és hát nem volt ott semmi. Se pelenka, se szappan, amivel az ember kezet mosott volna, úgyhogy valóban vannak fokozatok, Hédikének igaza van.
Önről írták, és maga is ezt vallja: hivatalos holokauszt-túlélő, aki arra tette fel életét, hogy minél többet beszéljen az élményeiről. Az első ilyen hivatalos visszaemlékezését németül publikálta. Miért?
Mert nekem ez az egész az életemben németül jelent meg. Németországban történt, németek által, tehát nekem ez az egész németül történt. Nem is tudom másként elképzelni. Azért kellett német nyelven megírni, mert másképp ki se jött belőlem ez az élmény. Minden olyan természetesen németül zajlott. Persze az sem volt egy mellékes körülmény, hogy a téma iránt Németországban nagy volt az érdeklődés, míg kis hazánkról akkortájt ez már messze nem volt elmondható.
Amikor megírtam azt a kis könyvecskét volt egy bemutató Németországban és öt darab könyvemet ellopták. Erre én rettenetesen büszke voltam, hogy micsoda nagy író vagyok már. Lopják a könyveimet!…
Amikor hazaértem elvittem a német kötetet az egyik kollégámnak, aki egy tudományos lapkiadót alapított. Ő mondta nekem, hogy írjam meg magyarul is újra. Akkor hat hét alatt megírtam a lényegesen hosszabb könyvet, olyan volt mintha kifolyt volna belőlem az egész. Azt a munkámat, a Dolgok lelkét tekintem fő művemnek. Aztán később ezt a könyvet fordították le németre, Fischer Ádám karmester felesége, Doris Fischer hungarológus volt a fordítóm.
Alapvetően egy életvidám, jó kedélyű emberként ismert. Mi a helyzet azzal a pesszimista vélekedéssel, amit három éve, és legutóbb egy tavalyi interjúban is elmondott: miszerint a Horthy-érában kevesebb gyűlöletet tapasztalt a magyar emberek között.
Persze lehet, hogy ez azért túlzás, de az nagyon nem tetszik, ahogy a cigányokkal vagy másokkal, például a bevándorlókkal szemben képesek voltunk megfogalmazni különböző nézeteket. Most akkor antiszemiták vagyunk, vagy nem vagyunk antiszemiták, hányszor elhangzott már itt ebben az országban, ebben a periódusban? Egyértelmű válasz nincs.
Ahhoz képest, hogy mi zajlik Európa más országaiban, nálunk nincs számottevő antiszemitizmus. Nem tudom, hogy most arra gondol, hogy a magyar emberek lelkében ott lakozik egyfajta rasszizmus, idegengyűlölet, vagy arra, hogy a politika generál valamiféle hasonló rossz hangulatot?
A kettő nem zárja ki egymást, nagyon is jól megfér egymással.
Arról mit gondol, hogy Magyarország és a zsidó állam, Izrael közötti kapcsolat még soha nem volt ilyen jónak mondott?
Igen, ez nagyon érdekes. Amikor én eszmélni kezdtem az életbe meglehetősen megvetett dolog volt a cionizmus. Valószínűleg ez a hatás járult hozzá ahhoz, hogy én soha nem akartam kimenni Izraelbe. Van egy nagyon jó német közmondás, amelyik azt mondja, hogy attól, hogy valaki öreg, még nincs megvédve attól, hogy hülye legyen. Tehát a kor nem véd meg attól, hogy meg ne hülyüljünk. Egyébként is a korral némi tapasztalat az jár, ha más nem is. Én ezekre a tapasztalatokra hivatkozom, amikor azt mondom, hogy nem vagyok optimista a jövővel kapcsolatban.
Talán idevág egyik nyilatkozata: „a legkapitálisabb tragédia, ami az emberiséggel történik – és úgy érzem, hogy különösen vonatkozik ez Magyarországra –, az a tudatlanság. Ez minden félelemnek és minden gyűlöletnek az alapja.”
Ez így van. Azért szoktam mondani a fiataloknak, elsősorban a romáknak, hogy rettenetesen fontos, hogy tanuljanak. Mindent tanuljanak meg, ami csak az orruk elé kerül, mert a tudás nagy hatalom.
Azt is mesélte valahol, hogy “kudarcként éli meg, hogy hiába igyekszik a tudás átadásával, a gyűlöletet nem lehet kitörölni a társadalomból”. Vagyis az ön műveltsége, akárcsak a németek kultúrnemzet-imázsa az 1930-as években mégis kevésnek bizonyult. Van-e önszerint az emberiségnek bármilyen sansza arra, hogy ne pusztuljon el a bennünk lévő ördögi ösztönöktől?
Van egy nagyszerű könyv, amit nemrég kaptam Bandikámtól. A jeles izraeli gondolkodó, Harari írta, az emberiség történetéről szól. Ő is foglalkozik ezzel a kérdéssel, de hát egyszerűen nem lehet nem foglalkozni ezzel. A szerző abban találja meg a magyarázatot, hogy az állati eredetünk adja az alapot a gyilkos ösztöneinkhez. Mi úgy vagyunk felépítve, hogy a táplálékunk többnyire állati eredetű, meg kellett hozzá ölni azt az egyedet, különben nem lesz belőle táplálékunk. De azért muszáj hozzátenni azt a gondolatot, hogy az állatok nem gonoszak. Egy állat csak akkor fog ölni, hogyha éhes, nem gonoszságból gyilkol.
Azon el lehet csodálkozni, hogy mindenütt, ahol szemben állhat egymással, vagy e percben egymás mellett áll a jó és a gonosz, az esély arra, hogy tovább fejlődjön és tovább jusson, nem annak a dolognak van ami jó, hanem annak ami rossz.
Ez sajnos végigfut az egész történelmünkön.
Szokták mondani a holokauszt túlélői, hogy életük legnagyobb teljesítménye maga a túlélés. Auschwitz mellett mi Fahidi Éva életének legnagyobb teljesítménye?
Szerintem a vígszínházi szereplésem. Akkor már kilencven éves voltam. Meg akartam mutatni, hogy én még mindig milyen szépen tudok táncolni.
Az a produkció közel 100 előadást élt meg. Állítólag maga még folytatta volna.
Hát hogyne, csak megérkezett és közbeszólt Hugóka, a táncpartnerem, Cuhorka Emese kisfia, akivel időnként szoktunk randevúzni a Dunaparton.
Őt nem fogadta örökbe dédunokaként, mint ahogy tette azt a lányával?
Nem, Hugónak vannak nagyszülei, szülei is. Én inkább az anyukáját Emesét fogadtam szimbolikusan örökbe testvéremként. Habár az én testvérem is közöttem 8 év különbség volt és Emese és köztem több évtized, de első másodperctől kezdve, ahogy megláttam Emesét, rögtön el voltam tőle bűvölve. Aztán kiderült, hogy nem csak szakmailag tökéletes, hanem emberként is rendkívüli. És ez utóbbi volt számomra fontosabb. Első másodperctől fogva olyan volt, mintha testvérem lenne.
Valahol azt nyilatkozta, „a spárgák gyakorlását mostanában elhanyagoltam, már nem megy úgy mint korábban”. Néhány hete lett 100 éves Magyarország legnagyszerűbb tornásza. Nem érdekelné egy közös gyakorlat, esetleg fitnesz program Keleti Ágnessel?
Drágaságom, hogy jövök én hozzá? Én soha az életben nem volt a profi. Ha a dolgok szakmai részét nézzük, én azért közelebb állok Emeséhez, nekem van némi táncmúltam, és sok-sok gyakorlati tapasztalatom. De hát
Keleti Ágnes, egy fenomén, egy csoda! Az a kifejezés, hogy szakma, az nem is jó ide, hiszen azon a fokon, ahogy ő ezt művelte, vagy ahogy ő azt tudja, az már nem is szakma, hanem nem is tudom micsoda.
Emesével szemben sosem éreztem azt, hogy hogy kerülök ide én mellé? Bár természetesen rettenetesen kellett iparkodnom, hogy ne hozzak rá szégyent. Dehát ilyet, hogy mi együtt tornázzunk… Ilyen nekem nem jut eszembe. Én nagyon tisztelem mindenkinek a mesterségét. Szívesen találkoznék vele, de együtt tornászni vele? Nem akarom őt sem kényelmetlen helyzetbe hozni…
Pedig egymástól nem laknak messze. Ha valaki megszervezne egy találkozót, azért elmenne?
Természetesen. Már csak azért is hogy gratuláljak 100. születésnapjához.
