Abszurd vita a magyar holokausztról

Szükség van értelmezési keretekre a magyar holokauszt megértéséhez, de a faktológia és a genderizmus erre nem alkalmasak.

Pető Andreának, a Közép-Európai Egyetem (CEU) professzorának előadása dr. Kovács Istvánnéról 2020. október 1-jén hangzott el a Magyar Tudományos Akadémián, szövegét a Mérce című szélsőbaloldali internetes portál december 23-án közölte. Petővel 2021. január 6-án ugyanott vitába szállt Karsai László történész, aki könyv alakban kiadta Endre László népbírósági perének anyagát. Ebben két lábjegyzetet szentelt a perben vallomást tevő hölgynek, aki a memoárjait is megírta a magyarországi deportálások tragikus időszakáról. A kötet 1983-ban jelent meg Visszapillantó tükör címmel, a szerző kiadásában. Ez a tény arra utal, hogy a nyolcvanas évek elején a nagy kiadók, bár a szerző bizonyára felajánlotta nekik a kéziratot, nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget dr. Kovácsné, született Práger Valéria személyes élményeket tartalmazó emlékiratának.

Pető Andrea a magyarországi nőtörténet és a társadalmi nemek legnevesebb kutatója. Cikkében Kovács Kálmánné történetének bemutatásával azt illusztrálja, hogy a közéletet a negyvenes években a férfiak dominálták, olyan mértékben, hogy a népbíróság elnöke, Jankó Péter sem tekintett egyenlő értékű tanúnak egy nőt még a kiemelt jelentőségű Endre-Baky-Jaross perben sem. Pedig Kovácsné, Horthy Miklós bizalmasa maga is közszereplő volt a harmincas években, amikor a rövid életű Magyar Nők Pártjának elnöke volt.

„Hogy Horthy személyes füle és szeme volt-e Kovácsné, azt valószínűleg csak ketten tudhatták: Horthy és Kovácsné. Horthy naplójában ezt az epizódot nem említi, de a napló a jövőnek szánt Horthy-képet kívánta bemutatni, és ebben Kovácsnénak eleve nem volt helye”

– állítja Pető Andrea. Majd leszögezi: „Ő volt az egyetlen tanú a per alatt, akit arra se méltattak, hogy a pontos nevét megjegyezzék, sőt még úgy is megpróbálták ellehetetleníteni, hogy azt állították, nőként biztos nem beszélhetett neki Horthy fontos ügyekről.” Ez igaz, de itt azért érdemes felidézni, milyen óriási szemléleti különbség tátong Horthy Miklós emlékiratai és a felesége naplója között, melyet 1944-’45-ben, németországi fogsásában, kézzel írt. Ha az előbbi tendenciózusan és apologetikus kommentálja a holokausztot, az utóbbi még csak szót sem ejt róla, hiszen a szerzőt kizárólag családtagjainak sorsa és a mindennapi élet foglalkoztatta.

Karsai László vitacikkében arra hivatkozik, hogy Kovácsné megbízhatatlan, hiteltelen tanú volt. Rosszul emlékezett a kiskunhalasi gettóra, a szegedi deportálások időpontjárta, pontatlanul írta le a deportáló vagonokat, stb. Ha Pető Andrea vette a fáradságot, Braham feldolgozásán kívül is utána nézhetett volna Kovácsnénak. Veszprémy László nemrég megjelent könyvében is szerepel (Gyilkos irodák), ahogy Végső István és Sinkó Balázs kötetében is (Zsidósors Kiskunhalason). Az Endre-Baky-Jaross per tanújával kapcsolatban alaptalan „forráshiányról” beszélni.

Karsainak igaza van: szerinte ugyanis a népbíróság elnöke és a népügyész nem azért nem vette komolyan Kovácsnét, mert nő. Hanem azért, mert semmi újat, érdemlegeset nem tudott elmondani. Annak ellenére sem, hogy személyesen számolt be a kormányzónak a szegedi borzalmakról, ezzel pedig, saját állítása szerint, kulcsszerepet játszott abban, hogy Horthy 1944 július elején leállította (pontosabban felfüggesztette) a budapesti deportálásokat. Pető végül így reagált Karsai észrevételeire: „A népbíróságon le-»Kovács Kálmánnézett« és »leháztartásbelizett« Kovács Istvánné, aki, bár maga mindent megtett a szerény eszközeivel az elfelejtés ellen (önéletrajzot írt, visszaemlékezést adott ki), mégis csak egy példa maradt arra, ami cikkem fő állítása: át kell gondolni a történeti emlékezés kereteit, hogy abba mindenkinek helye legyen.”

Ez a megjegyzés mutat rá arra, mennyire abszurd volt ez a vita.

Pető a „genderista” megközelítést erőlteti a magyar holokauszt történetírásában, egyszersmind a Horthy-korabeli női politikai elit fontosságát hangsúlyozza, arra hivatkozva, hogy „át kell gondolni a történeti emlékezés kereteit”. Karsai viszont a faktológia nézőpontjából közelít minden visszaemlékezéshez, mintegy „levizsgáztatva” a tanukat. Ez azért is problematikus, mert a tragikus 1944-es esztendőt átélt emberek bizonyos, utólag fontosnak tartott részleteknek akkor nem tulajdonítottak jelentőséget. De még a néhány hét alatt „lezavart” népbírósági perek politikai prekoncepciót követő bírái és ügyészei sem voltak pontosan tisztában az események összefüggéseivel, nem törődtek a felelősségre vont elkövetők motivációival, a világpolitikai összefüggésekkel, stb.

Igen, szükség van nem is egy, de több elméleti keretre, amiben a magyar holokauszt története értelmezhető. De azzal, amit Pető Andrea szorgalmaz, vagyis a nők szerepének kiemelt vizsgálatával, nem sokra jutunk. A „faktológia” fölött pedig, melyet Randolph L. Braham, a „holokauszt Tinódi Lantos Sebestyéne”, illetve az ő monumentális művére hivatkozó Karsai László képvisel, eljárt az idő. Új, a zsidóság sorsával összefüggő, fontos tényeket és dokumentumokat már nemigen lehet feltárni az 1944 március 19-ét követő időszakról. Igaz, olykor ez is előfordul: ilyen volt a „magyar Wannsee” felfedezése. 1944 április 22-én Endre László szentkúti birtokán együtt vacsorázott Eichmann, Winkelmann SS-tábornok, Jaross belügyminiszter, Baky, a házigazda és néhány beosztottjuk, és megállapodtak a vidéki zsidók deportálásának függőben lévő kérdéseiben. Ez a fontos találkozó nem szerepelt az Endre-Jaross-Baky népbírósági perben, és a „faktológus” Karsai sem tudott róla 2013-ig, amikor Kádár Gábor és Vági Gábor nyilvánosságra hozta A végső döntés című könyvében.

Nem kétséges, hogy ideje végre szervezetten kutatni a magyarországi Soa mélyen gyökerező, sokrétű okait és messzeható következményeit, a preholokauszt és a posztholokauszt periódust is. Hetvenhét (!) év telt el a mindmáig meghatározó jelentőségű kollektív történelmi tragédia óta. És ezalatt – úgyszólván mindmáig – Magyarországon nem születtek meg a hazai zsidóság két háború közötti történetét, a 20. századi magyarországi antiszemitizmust és általában az úgynevezett „zsidókérdés” egész problematikáját feldolgozó, terjedelmes, a kérdéskörrel őszintén szembenéző, érdemi munkák.

A rendszerváltás óta fontos politika-, eszme- és gazdaság- és helytörténeti művek és szociálpszichológiai könyvek jelentek meg a szörnyű huszadik századról. Ezekre alapozva a jövőben bizonyára kialakul majd a szintézis, mely a speciális jellegű és megkésett magyar holokausztot összekapcsolja a korabeli Európában zajló, és a zsidóság sorsát meghatározó folyamatokkal. Ebben szerepe lehet a Pető által képviselt „genderizmusnak” is, de ettől az irányzattól, bármily divatos és támogatott manapság, túl sokat nem érdemes várni.

Tényleg „semmi közük nem volt” a polgármestereknek a deportáló vonatokhoz 1944-ben?

Karsai László furcsa fejhajtást tesz a hazai szélsőjobboldal második világháborús mítoszai előtt. Veszprémy László Bernát írása.