Krausz Tamás kérjen elnézést!

Mindazokat összefüggésbe hozni az Horthy-rezsimmel, akik áldozatként azonosnak látták a náci és szovjet rezsim működését, méltatlan dolog, és őszinte bocsánatkérést kíván.

Krausz Tamás tudományos szaktekintély és művelt ember, akinek képességeit nem szeretném megkérdőjelezni. Ugyanakkor fontosnak éreztem, hogy klaviatúrát ragadjak és kiálljak Pogátsa Zoltán mellett, dacára annak, hogy nézeteim szinte semmiben sem fedik a baloldali eszméket. Pontosabban nem is a személye mellett állnék ki, mert számtalan kérdésben nem értünk egyet; ami mellett kiállok, az az általa is hangsúlyozott tézis, miközben szeretnék felszólalni az áldozatok emlékezetének meggyalázása ellen is.

Krausz cikkében a totalitárius szovjet rendszert és a hasonlóan berendezkedett nemzetiszocialista rendszert kategorikusan különválasztva egymástól „neohorthysta propagandának” bélyegezte azt a Pogátsa által is hangsúlyozott narratívát, miszerint a két diktatúra között nincsenek szembeötlő különbségek, s egyes kérdésekben gyakorlatilag azonosnak tekinthetők.

A „neohorthysta” bélyeg – akárkire is gondol a szerző ezalatt – különösen gyomorforgató és egyben felháborító is annak tekintetében, hogy a magyar nép mindkét diktatúra pusztító tevékenységét megsínylette, és több mint egymillióan váltak áldozatává a két rezsim terrorjának.

A szovjetunió és a náci Németország hasonlóságának tagadása egyúttal a két totalitárius rendszer genocídiumhoz vezető, emberiesség elleni bűntetteinek relativizálását jelenti, sőt mi több, azok relevanciájának tagadását is a megítélés és elítélés szempontjából.

Csak a példa kedvéért idézzük fel, hogy a Borban raboskodott, majd halálmenetbe hurcolt Radnóti Miklós és a Gulágra Málenkij-robot keretében internált Oloffson Placid szerzetes is hasonló borzalmas, embertelen, nyomorúságos világot élt meg és vetett papírra. Ők azok, akik empirikusan is igazolni tudják a két rezsim abban a tekintetben létező azonosságát, mely a könyörtelen, erőszakos hatalomgyakorlási módszerekben, a gátlástalan hatósági terrorban, az egyéni szabadság lábbal tiprásában, az állam zabolázatlan és akadálytalan intervenciójában és agresszív katonai expanzióban nyilvánult meg. Az említett Radnóti vesztét is okozó náci kollaboráns rezsim 600 ezer ártatlan honfitársunk, míg az Oloffson Placidot elhurcoló sztálini rendszer szintúgy sok százezer magyar polgár életének megnyomorításához, halálához járult hozzá, s ezek érthető módon olyan mély sebeket okoztak az áldozatok hozzátartozóiban, mely örök és kiolthatatlan fájdalomként marad meg emlékezetükben.

Krausz úr méltatlanul tépi fel ezeket a mély sebeket, és a gyászolók emlékezetébe is beletiporva relativizálja a két terrorisztikus rezsim és birodalom emberellenes bűntetteit, elfeledve azokat, akik valódi elszenvedettjei, kárvallottjai voltak a szovjet rendszernek, illetve a fasiszta diktatúrának. A hadikommunizmus során agyonlőtt, tulajdonukhoz és munkájuk gyümölcséhez ragaszkodó renitens parasztok milliói, hétmillió ukrán földművelő szisztematikus kiéheztetése, tízmilliók koncentrációs táborokba való deportálása, civil- és egyházellenes vérengzések, koncepciós perek és börtöngyilkosságok, munkaképes tömegek és értelmiségiek rabszolgamunkássá tétele, etnikai alapú genocídiumok szervezése mind-mind arról tanúskodnak, hogy a két rezsim ugyanolyan „magas szinten űzte” a sokakat sújtó nyers agressziót, és gátlástalan terrort (a vezető apparátus fényűzése és luxus életmódja mellett).

Akármilyen történész is Krausz, és akármennyire is kiváló ismerője és szakértője a korszaknak, a „neohorthysta” bélyeg – amellett, hogy visszaidézi a Szabad Nép hasábjait – súlyosan bántó és visszataszító.

Mindazokat összefüggésbe hozni a virtigli antiszemita és kirekesztő Horthy-rezsimmel és annak szemléletével, akik áldozatként és hozzátartozóként is azonosnak látták a két rezsim működési mechanizmusát, méltatlan és őszinte bocsánatkérést kíván.

A szociáldemokráciát pedig nemhogy a szovjet rendszer legitimálásával, de még a marxista alapokhoz való ragaszkodással sem lehet kategorikusan megvádolni. A második világháborút követően számos önmagát szociáldemokratának, szocialistának meghatározó prominens politikus és író is határozottan felszólalt a szovjet rendszer ellen, illetve a 19-20. század fordulóján a történelmi szociáldemokrata pártokban, mozgalmakban is ténykedtek olyan elmék, akik a marxista alapokhoz sem ragaszkodtak olyan ortodox módon, mint elvbarátaik.

Eduard Bernstein, aki szociálliberálisként aposztrofálta magát s ebben a szellemben is írt, tekintélyes helyet foglalt el a német szociáldemokraták berkeiben, és párton belüli renitens teoretikusként is kritizálta a marxi elveket. Magyar viszonylatban megemlíthető Jászi Oszkár, aki bár különutasként volt jelen a politikában, és a polgári radikalizmus sajátos irányzatát képviselte, maga sem tartotta magát szigorúan a marxi tézisekhez. Mi több, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt erőteljesen törekedett arra, hogy a Marx által vizionált proletárdiktatúra megalapozása és a munkásság forradalmi öntudattal való felfegyverzése helyett a munkásmozgalom tagjait felemeljék, a polgári középosztály berkeibe integrálva őket.

A második világháborút követően a szociáldemokrácia még progresszívabb irányt vett, és a jóléti állameszmény jegyében a nyugatos piacgazdaság és demokratizmus felé orientálódva visszafordíthatatlanul eltávolodott a marxi alaptézisektől, törekvésektől és a piacot, illetve a szociális, jóléti államot is védelmező politika sajátos mezején bandukolt és bandukol azóta is. Ezen progresszív irányváltás prominens képviselői, mint például Olof Palme, Willy Brandt, vagy Francois Mitterand – amellett, hogy a nemzetközi béke előmozdítására is törekedtek – határozott szkepticizmussal és kritikával szemlélték a Szovjetuniót.

Mindezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert a Pogátsa által is képviselt szociáldemokrácia sokkal kevésbé kötődik a marxizmushoz, mint a történelmi szociáldemokrata pártok, melyekben már akkor is megbújtak revizionista elemek. Pogátsa ebből következően ideológiájához hűen nyilvánul meg, és ír véleményt a szovjet rendszer és a nemzetiszocialista rezsim vitathatatlan hasonlóságáról. S személy szerint bármennyire is kritikusan viszonyulok a szociáldemokráciához, abban teljesen egyetértek vele, hogy a marxizmus felett bőven eljárt az idő, és már aligha lehet érdemben visszanyúlni hozzá.

Ezt a cikket szerzőnk a Mérce hírportál számára is megküldte, ahonnan érdemi reakciót nem kapott rá.

A „kedves nagypapa”, akit a média vádolt meg antiszemitizmussal

Pogátsa Zoltán közgazdász és Tóth Csaba, a Mérce újságírója elemezték az antiszemita Jeremy Corbyn bukásának okait az Új Egyenlőség podcastjában.