Vita a jövő baloldaláról

író, újságíró, publicista, történész, irodalomtörténész, műfordító

A Mérce című, baloldali szellemiségű internetes portálon nem először, de valószínűleg nem utoljára merült fel a kérdés: azonosítható-e, és ha igen, milyen mértékben a huszadik század két totalitariánus ideológiája, a fasizmus és a kommunizmus?

Ezúttal Tamás Gáspár Miklós és Krausz Tamás vitatkozott össze, egy harmadik szerző, Pogátsa Zoltán hosszabb cikkén, melynek címe: Mit kezdjen a baloldal a szovjet örökséggel?

Erre kérdésre nehéz válaszolni napjainkban, amikor a Szovjetunió és a „népi demokráciák” tragikus tapasztalatai még mindig súlyosan kompromittálnak minden, a társadalmi igazságosság megvalósítását kitűző, utópisztikus ideológiát.

A „daloló holnapok” elvesztették minden vonzerejüket, a kommunizmus pedig elérendő, eszményi célból szitokszóvá változott. Pedig a társadalmi egyenlőtlenség a Szovjetunió összeomlása után nemhogy csökkent volna, de nőtt Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Közben a baloldali mozgalmak, hátat fordítva a felismerhetetlenségig átalakult munkásosztály képviseletének, a „harmadik világ” és a különböző etnikai és szexuális kisebbségek felé fordultak. Ilyen viszonyok között jelentette ki Pogátsa Zoltán: „A jövő baloldala csakis antikommunista lehet”.

Krausz Tamás a hagyományos marxizmus kevés hazai, „óhitű” képviselőinek egyike, aki nem tartja reménytelen „történelmi zsákutcának” a Kelet-Európában megvalósult „létező szocializmust”. Ebből a meggyőződéséből kiindulva minősítette Pogátsa, és a védelmére kelő TGM érvelését „russzofób rasszizmusnak” és „neohorthyzmusnak”. Ezt nem fogadom el, miközben persze aggasztónak tartom, hogy a társadalmi egyenlőtlenség felszámolása „lekerült a napirendről”. A radikális, az antiszemitizmussal rokonságot tartó xenofób nacionalizmus él és virul, és veszélyezteti a mérsékelt jobboldali erők (ide sorolom az európai szociáldemokrata pártokat is) kormányzati pozícióját az Európai Unió országaiban. Napjaink szellemi életét a jövőkép teljes hiánya és a múlt tendenciózus kultusza jellemzi, melyben az érdemi vita olyan ritka, mint a fehér holló. Az amúgy is hosszabb ideje érezhető válsághangulat gyakran csap át az eddig érvényes értékek és a még működő demokratikus intézmények létjogosultságának radikális tagadásába.

A Krausz Tamás cikkében szereplő, felkiáltó jellel hangsúlyozott állítását – A náci Németország és a Szovjetunió nem azonos! – ugyanakkor érdemes közelebbről megvizsgálni.

Tény ugyanis, hogy mind a nemzetiszocializmus és a leninizmus gyilkos ideológiára épült.

Az első „faji alapon”, a második az „osztályharc nevében” adott jogosítványt emberek és társadalmi csoportok kiirtására. Azonban mivel a kettő között nagy különbség volt a hatékonyság terén, nem egyszerű „közös nevezőre hozni” a náci és a kommunista rendszereket, illetve ideológiájukat. Ez a teória Hannah Arendt A totalitarianizmus gyökerei című, a negyvenes évek végén népszerű könyvéhez kötődik, mely figyelmen kívül hagyta, hogy a német nemzetiszocializmus sokkal radikálisabb és újszerűbb, és ezért szellemileg pusztítóbb volt, mint az ázsiai despotizmus legrosszabb hagyományaira építő, milliókat legyilkoló szovjet kommunizmus.

A nácik nem vesződtek az ideológiai megalapozással, kihasználták a német nacionalizmusban rejlő potenciált („Lebensraum”, „Drang nach Osten”, „Ein Volk, ein Reich, ein Führer”, stb.) és a rasszista antiszemitizmus törvényre emelésével a „belső ellenség”, a zsidóság ellen irányították, ugyanakkor kontrollálták és hasznosították a tömegek addig elfojtott, destruktív energiáját.

A nácik a világ zsidóságának kiirtására törtek, hadat üzentek a Törvénynek.

Ha győznek, megsemmisítik a kereszténységet, saját nemzetük szellemi, erkölcsi alapjait is. Ez a totális pusztuláshoz vezetett volna, amitől csak a háborús vereség mentette meg a németeket. Mégis, a tömegek a második világháború kirobbantása, s különösen a Szovjetunió megtámadása után annyira azonosultak a párttal, hogy meggyőződésükben a sorozatos katonai vereségek sem ingatták meg őket. A nemzetiszocializmus „belülről vezérelt” totalitarianizmus volt, a kis létszámú Gestapo azért működött annyira hatékonyan, mert még 1944 július 20-a, a Hitler elleni merénylet után is támaszkodhatott a német társadalom támogatására. Figyelemre méltó, hogy a náci vezetők közül sokan lettek öngyilkosok, követve a Führert, mert olyan mértékben azonosultak a rendszerével, hogy nem akarták túlélni. Egyes területeken pedig, ahova a szövetségesek haderők néhány napos késéssel érkeztek, de a helyi koncentrációs táborokból már kiszabadultak a rabruhát viselő foglyok, a lakosság egy része hajtóvadászatot rendezett a „zebrákra”.

A Szovjetunió belülről sokkal ingatagabb volt, mint a „Harmadik Birodalom”, ideológiája pedig sokkal ellentmondásosabb, mint a nemzetiszocializmus, ezért kellett olyan kiterjedt és irracionális belső terrort alkalmaznia. Mire Oroszország a szovjetek uniójává vált, a szovjet, mint forradalmi népképviseleti szerv, már nem létezett.

Sztálin ellenségképe folyamatosan változott, folyamatosan leszámolt erőszakszervezeteinek vezetőivel és tagjaival is, akik a népet terrorizálták.

Előbb a burzsoák, aztán a kulákok, a trockisták, a „szabotőrök és kémgyanús elemek”, az egyes nemzetiségek, majd a revizionisták kerültek a célkeresztbe. De a lakosság mindvégig passzív, beletörődő maradt, a lelke mélyén soha nem azonosult a legrosszabb cári és ázsiai hagyományokat ötvöző, marxista-leninista kulisszák mögé bújó hatalommal. A szovjet államot második háború kitörése mentette meg a felbomlástól, amit veszedelmesen közel hoztak a Wehrmacht kezdeti sikerei. Sztálin azonban a kezdeti habozás után feladta a „proletár internacionalizmus” addig halálosan komolyan vett eszméjét, és a hagyományos orosz nacionalizmust szegezte szembe az agresszorral. Vagyis a Szovjetunió tömegei végső soron a nemzeti érzelmeknek ugyanabból a kimeríthetetlen forrásból merítettek a Nagy Honvédő Háborúban, mint ellenségeik. A „Rogyina maty tyibja zavut!” (A haza anyácska hív téged!) jelszavával szemben állt a „Das Banner muss stehn wenn der Mann auch fällt” (A zászlónak állnia kell, akkor is, ha a férfi elesik).

A német nemzetiszocializmus és kelet-európai mutációi (a hungarizmus, a Vasgárdisták légionizmusa, az usztasák eszmerendszere, stb.) szervesen gyökereztek a nemzeti hagyományban, ami a 19. század eleje óta létező, mozgósító erő. Érthető, hogy az Európai Unió országaiban működő jobboldali, nacionalista pártok és mozgalmak ma is jobban vonzzák a tömegeket, mint baloldali ellenfeleik. Ők ugyanis sajnos, képtelenek arra, hogy vonzó és reális programot hirdessenek a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására, helyette globalista, „kozmopolita” ideológiát hirdetnek. Még mindig lehetőséget, és nem veszélyt látnak a tömeges migrációban és figyelmen kívül hagyják a nemzeti érzések erejét.

Úgy néz ki, hogy mifelénk továbbra is a jobboldalnak „áll a zászló”, amihez hozzájárul a terjeszkedő, újfajta antiszemitizmust meghonosító iszlamizmus, és a rá épülő, „belülről vezérelt” dzsihadista totalitarianizmus kihívása is.

Kommunizmus és cionizmus

A judaizmus vallási forrásaiból is táplálkozó, de világi jellegű zsidó patriotizmus sokkal nehezebben erősödött meg, mint a marxizmus. Pelle János írása.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.