A Mérce című, baloldali szellemiségű internetes portálon nem először, de valószínűleg nem utoljára merült fel a kérdés: azonosítható-e, és ha igen, milyen mértékben a huszadik század két totalitariánus ideológiája, a fasizmus és a kommunizmus?
Ezúttal Tamás Gáspár Miklós és Krausz Tamás vitatkozott össze, egy harmadik szerző, Pogátsa Zoltán hosszabb cikkén, melynek címe: Mit kezdjen a baloldal a szovjet örökséggel?
Erre kérdésre nehéz válaszolni napjainkban, amikor a Szovjetunió és a „népi demokráciák” tragikus tapasztalatai még mindig súlyosan kompromittálnak minden, a társadalmi igazságosság megvalósítását kitűző, utópisztikus ideológiát.
A „daloló holnapok” elvesztették minden vonzerejüket, a kommunizmus pedig elérendő, eszményi célból szitokszóvá változott. Pedig a társadalmi egyenlőtlenség a Szovjetunió összeomlása után nemhogy csökkent volna, de nőtt Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Közben a baloldali mozgalmak, hátat fordítva a felismerhetetlenségig átalakult munkásosztály képviseletének, a „harmadik világ” és a különböző etnikai és szexuális kisebbségek felé fordultak. Ilyen viszonyok között jelentette ki Pogátsa Zoltán: „A jövő baloldala csakis antikommunista lehet”.
Krausz Tamás a hagyományos marxizmus kevés hazai, „óhitű” képviselőinek egyike, aki nem tartja reménytelen „történelmi zsákutcának” a Kelet-Európában megvalósult „létező szocializmust”. Ebből a meggyőződéséből kiindulva minősítette Pogátsa, és a védelmére kelő TGM érvelését „russzofób rasszizmusnak” és „neohorthyzmusnak”. Ezt nem fogadom el, miközben persze aggasztónak tartom, hogy a társadalmi egyenlőtlenség felszámolása „lekerült a napirendről”. A radikális, az antiszemitizmussal rokonságot tartó xenofób nacionalizmus él és virul, és veszélyezteti a mérsékelt jobboldali erők (ide sorolom az európai szociáldemokrata pártokat is) kormányzati pozícióját az Európai Unió országaiban. Napjaink szellemi életét a jövőkép teljes hiánya és a múlt tendenciózus kultusza jellemzi, melyben az érdemi vita olyan ritka, mint a fehér holló. Az amúgy is hosszabb ideje érezhető válsághangulat gyakran csap át az eddig érvényes értékek és a még működő demokratikus intézmények létjogosultságának radikális tagadásába.
A Krausz Tamás cikkében szereplő, felkiáltó jellel hangsúlyozott állítását – A náci Németország és a Szovjetunió nem azonos! – ugyanakkor érdemes közelebbről megvizsgálni.
Tény ugyanis, hogy mind a nemzetiszocializmus és a leninizmus gyilkos ideológiára épült.
Az első „faji alapon”, a második az „osztályharc nevében” adott jogosítványt emberek és társadalmi csoportok kiirtására. Azonban mivel a kettő között nagy különbség volt a hatékonyság terén, nem egyszerű „közös nevezőre hozni” a náci és a kommunista rendszereket, illetve ideológiájukat. Ez a teória Hannah Arendt A totalitarianizmus gyökerei című, a negyvenes évek végén népszerű könyvéhez kötődik, mely figyelmen kívül hagyta, hogy a német nemzetiszocializmus sokkal radikálisabb és újszerűbb, és ezért szellemileg pusztítóbb volt, mint az ázsiai despotizmus legrosszabb hagyományaira építő, milliókat legyilkoló szovjet kommunizmus.
A nácik nem vesződtek az ideológiai megalapozással, kihasználták a német nacionalizmusban rejlő potenciált („Lebensraum”, „Drang nach Osten”, „Ein Volk, ein Reich, ein Führer”, stb.) és a rasszista antiszemitizmus törvényre emelésével a „belső ellenség”, a zsidóság ellen irányították, ugyanakkor kontrollálták és hasznosították a tömegek addig elfojtott, destruktív energiáját.
A nácik a világ zsidóságának kiirtására törtek, hadat üzentek a Törvénynek.
Ha győznek, megsemmisítik a kereszténységet, saját nemzetük szellemi, erkölcsi alapjait is. Ez a totális pusztuláshoz vezetett volna, amitől csak a háborús vereség mentette meg a németeket. Mégis, a tömegek a második világháború kirobbantása, s különösen a Szovjetunió megtámadása után annyira azonosultak a párttal, hogy meggyőződésükben a sorozatos katonai vereségek sem ingatták meg őket. A nemzetiszocializmus „belülről vezérelt” totalitarianizmus volt, a kis létszámú Gestapo azért működött annyira hatékonyan, mert még 1944 július 20-a, a Hitler elleni merénylet után is támaszkodhatott a német társadalom támogatására. Figyelemre méltó, hogy a náci vezetők közül sokan lettek öngyilkosok, követve a Führert, mert olyan mértékben azonosultak a rendszerével, hogy nem akarták túlélni. Egyes területeken pedig, ahova a szövetségesek haderők néhány napos késéssel érkeztek, de a helyi koncentrációs táborokból már kiszabadultak a rabruhát viselő foglyok, a lakosság egy része hajtóvadászatot rendezett a „zebrákra”.
A Szovjetunió belülről sokkal ingatagabb volt, mint a „Harmadik Birodalom”, ideológiája pedig sokkal ellentmondásosabb, mint a nemzetiszocializmus, ezért kellett olyan kiterjedt és irracionális belső terrort alkalmaznia. Mire Oroszország a szovjetek uniójává vált, a szovjet, mint forradalmi népképviseleti szerv, már nem létezett.
Sztálin ellenségképe folyamatosan változott, folyamatosan leszámolt erőszakszervezeteinek vezetőivel és tagjaival is, akik a népet terrorizálták.
Előbb a burzsoák, aztán a kulákok, a trockisták, a „szabotőrök és kémgyanús elemek”, az egyes nemzetiségek, majd a revizionisták kerültek a célkeresztbe. De a lakosság mindvégig passzív, beletörődő maradt, a lelke mélyén soha nem azonosult a legrosszabb cári és ázsiai hagyományokat ötvöző, marxista-leninista kulisszák mögé bújó hatalommal. A szovjet államot második háború kitörése mentette meg a felbomlástól, amit veszedelmesen közel hoztak a Wehrmacht kezdeti sikerei. Sztálin azonban a kezdeti habozás után feladta a „proletár internacionalizmus” addig halálosan komolyan vett eszméjét, és a hagyományos orosz nacionalizmust szegezte szembe az agresszorral. Vagyis a Szovjetunió tömegei végső soron a nemzeti érzelmeknek ugyanabból a kimeríthetetlen forrásból merítettek a Nagy Honvédő Háborúban, mint ellenségeik. A „Rogyina maty tyibja zavut!” (A haza anyácska hív téged!) jelszavával szemben állt a „Das Banner muss stehn wenn der Mann auch fällt” (A zászlónak állnia kell, akkor is, ha a férfi elesik).
A német nemzetiszocializmus és kelet-európai mutációi (a hungarizmus, a Vasgárdisták légionizmusa, az usztasák eszmerendszere, stb.) szervesen gyökereztek a nemzeti hagyományban, ami a 19. század eleje óta létező, mozgósító erő. Érthető, hogy az Európai Unió országaiban működő jobboldali, nacionalista pártok és mozgalmak ma is jobban vonzzák a tömegeket, mint baloldali ellenfeleik. Ők ugyanis sajnos, képtelenek arra, hogy vonzó és reális programot hirdessenek a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására, helyette globalista, „kozmopolita” ideológiát hirdetnek. Még mindig lehetőséget, és nem veszélyt látnak a tömeges migrációban és figyelmen kívül hagyják a nemzeti érzések erejét.
Úgy néz ki, hogy mifelénk továbbra is a jobboldalnak „áll a zászló”, amihez hozzájárul a terjeszkedő, újfajta antiszemitizmust meghonosító iszlamizmus, és a rá épülő, „belülről vezérelt” dzsihadista totalitarianizmus kihívása is.
Pelle János összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
A baloldal tömegei a fórumokon többségben talán EU-barátok, és aztán cigányozó rasszisták, és csak aztán bevándorló ellenesek is, mert nem hiszik azt, amivel Orbánék riogatnak, hogy a baloddal vezetői nagy számba engednének migránsokat az országba, és a zsidósággal kevésbé foglalkoznak negatív értelemben, ahol én is jelen vagyok, ezt tapasztalom. Ismerőseim körében, a valóvilágban szintén az első számú szitoktéma a cigányság, aztán a migránsozás, az arab-iszlám ellenesség. Néhány baloldali, akivel beszéltem, azért vallja magát „jobboldalinak”, fidesz- szavazónak, mert a fidesz legalább megvédd bennünket az arab migránsoktól, de ezt az érvet hallom a fidesz apparatcsikoktól is alsó és felső szinten is, és ezért van a sorosozás is. Persze a fidesz- szélsőjobboldalától, ez bizony burkolt zsidózás is. Végre burkoltan is, de zsidózhattak egyet. Persze buta, dühítő antiszemita elszólások vannak baloldalról is sajnos, és nem is próbálom kisebbíteni a bűnüket. Ma baloldal jobban támadható a jobbik párt miatt is. De azt mondom, hogy a jobbik egy hatalmas változáson ment keresztül, és ezt a változást támogatnunk kell, a jobbik régi dolgait elítélve, nem elfelejtve. A fidesz amíg a jobbik párt jobb útra nem tért, addig elnéző volt vele, és nem támadta nyíltan, vagy csak nagyon ritkán adott hangot a nem tetszésének. Amikor a jobbik szembefordult a fidesszel, egyből előszedték a jobbik rasszizmusát, antiszemitizmusát, amit addig nem vettek észre, nem akartak észre venni, vagy bírálni még akkor sem, amikor bizony ezt a balközép oldal megtette minden esetben. A fidesz Horthysta eredetéről, a Horthy és antiszemitáinak, a náci kollaboránsainak a rehabilitációiról biztos mindenki tud. Az új nácik, a magyar neonácik kitüntetéseiről sem kell írnom, arról is tud mindenki. Senki sem lehet biztos abban, hogy Orbán meddig megbiztató szövetséges a sok pálfordulása után. /Török/
Ejnye, kétkulacsos internáci hülyeelvtárs Gabóca!
Anankasztikusan eszelős vélemény az, hogy a nacionalizmus „élből” antiszemita”. A birodalomba összeterelt nemzetek „nacionalizmusai ellen 1848 óta harcoló internáci hülyeelvtársak zavaros eszmét pont a birodalmak használták ki, „hasznos idiótákként” verték őket át. Mai utódaik egyebek közt a kárpótlásként még most is megszerezhető „málnáért” baksisért állítják ezt, a rejtőzködő marxista-leninista internáci hülyeelvtársak „hasznos idiótáiként” ebben a felfordult világban.
Mit jelent az internáci szó?
Megírtam, a rejtőzködő, alámerülő egykori marxista internáci hülyeelvtársak és a nekik bedőlő „hasznos idióták”.
Nem lehet, hogy azért áll a jobboldalnak a zászló, mert lényeges témákban egyszerűen igaza van? A migráció emberi jogként való kezelése pl. nyilvánvaló társadalmi csődökhöz vezet, tetszik, nem tetszik. Ehhez képest ahhoz a jobboldali gondolathoz, hogy a segítséget kell elvinni oda, ahol szükség van rá, működő eljárásokat lehet rendelni.
Hasonlóképpen egyszerűen tévednek azok, akik tagadják az utódnemzésre vonatkozó társadalmi érdeket és ezen az alapon egyenlősítik az utódnemzésre képes és arra képtelen párkapcsolatokat.
Ami az alaptémát, a Szovjetunió és a náci Németország összehasonlítását illeti, tény, hogy a Szovjetunióban nem működtek gázkamrák, de az is tény, hogy pl. a terroréhínség Ukrajnában ezzel összehasonlítható volt, akár a szándékosságot, akár az áldozatok számát tekintve. Másrészt a Szovjetunió terrorkorszaka évtizedeken át tartott, és senki, aki eltűnt a „Gulag szigetcsoporton”, nem számíthatott arra, hogy a külvilág törődik vele, ha akár évtizedekig ott fog vergődni és végül meghal.
A haláltáborokba hurcolt zsidók legalább annyit tudhattak, hogy egy egész világháború zajlik többek között azért, hogy a velük zaljó szörnyűség véget érjen.