Elhunyt Walter Williams, a szabadság bajnoka

Váratlan halálhír járta körbe a világsajtót, amit bár marginális eseményként kezel a fősodatrú média, nem feledteti a tényt, hogy nagy embert veszítettünk el, aki életével és munkásságával kitűnt sorstársai és hazája minden polgára közül.

A minap hunyt el Walter Edward Williams, a lánglelkű, szabadságszerető amerikai polgár, elszánt polgárjogi aktivista, briliáns elméjű közgazdász, az igazságosság iránt elkötelezett jogtudós, társadalomtudósok nemzedékeinek tanára és termékeny szerző.

Hosszú élete tartalmas életmű létrehozását engedte meg neki, eltávozása mégis hatalmas veszteség Amerika, valamint az afroamerikai és a szabadságelvű közösségek számára is. Egy olyan ragyogó elmével lettünk szegényebbek, aki mindig vonzó példaképe lehetett a feketéknek, afroamerikai polgárjogi aktivistaként pedig megérdemelten vonult be a szabadságharcosok panteonjába. Williams professzor hazáját az embereket és közösségeket is felemelő értékeiért szerette: az egyéni szabadságért, az alkotmányosságért, az igazságosságért, a szabad piacért. Azon kevesek közé tartozott, akik az amerikai értékekkel gyökeresen szembeforduló Demokrata Párt paternalizmusa helyett hirdettek alternatívát fekete sorstársaik számára.

Meggyőződéses konzervatív liberális volt, aki elítélte az álnok édesgetéssel egybekötött szavazatvásárlást, a politikusok kegyeitől való függőséget és a szociális demagógiát. Mindvégig azért fáradozott, hogy a feketék ébredjenek öntudatra, vállalják a felelősséget saját életükért, maguk törekedjenek sikerre, képezzék magukat, és így lépjenek a felemelkedés és felzárkózás útjára. Nagyon jól tudta, hogy az afroamerikaiak perifériára szorulva kiszolgáltatottá váltak, és a sokaknak alig van esélye a felzárkózásra. Fiatalkorában még érvényben voltak a 19. század második felében meghozott Jim Crow-törvények, melyek diszkriminatív és jogkorlátozó regulációi rendre megtagadták a négerektől az olyan amerikai alapértékeket, mint az egyenjogúság és törvény előtti egyenlőség.

Előbb taxisofőrként kezdett dolgozni, majd közlegényként besorozták a hadseregbe, ahol az igazságszeretete a faji előítéletek elleni egyszemélyes küzdelemre indította, amiért megjárta még a hadbíróságot is. Neve méltán követi olyan ikonikus alakokét, amilyen a felszabadított rabszolgából tanítóvá és lelkésszé lett Frederick Douglas vagy Bocker T. Washington, akik a köztársasági gyökerekhez hűségesen szálltak síkra az emberek közti igazságos rendért. Az ő aktivizmusa nem üres szócséplés volt az egyén felsége és a származásra tekintet nélküli egyenjogúság eszméi mellett. Közgazdászként megannyi szaktudományos művében bírálta élesen a Demokrata Párt pozitív diszkriminációját, alamuszi szocializmusát és féktelen etatizmusát. Arra mutatott rá, hogy a kormányzati atyáskodás többet ártott az amerikai feketéknek, mint maga a gyűlölt rabszolgaság.

A közgazdaságtant a Kaliforniai Állami Főiskolán tanulta, doktorátusát a Kaliforniai Egyetemen Los Angelesben szerezte meg, ahol a másik nagy afroamerikai és szabadságelvű közgazdásszal, Thomas Sowell-lel kötött életre szóló barátságot. Példaképeinek tekintette Ludwig von Misest, Friedrich von Hayekot és Milton Friedmant, akiktől a szabad piacgazdaság eszménye iránti elkötelezettségét vette át. Szemléletében ötvözte az osztrák és a chicagói közgazdaságtani iskolák tanításait, de olyan kútfők is hatottak nézeteire, mint Frédéric Bastiat vagy Ayn Rand. Ezzel a szellemi inspirációval érkezett meg 1980-ban a Virginia állambeli Fairfax-be, a George Mason Egyetem közgazdasági tanszékére, ahol haláláig oktatott. Termékeny írói munkássága legjavát is itt alkotta, műveiben tiszta látleletet adott a jóléti állam szabadságot korlátozó és a fejlődést gátló rendszeréről, igazságtalanságáról, a fekete családokra és közösségekre nézve pusztító hatásáról, a minimálbér felzárkózást akadályozó mivoltáról.

Tetemre hívta a demokratákat, hogy szociális demagógiájuk csak újabb a fajelméletet előíró Jim Crow-törvények feltámasztása, mert programjaik megvalósítása zilálja szét az egyébként jól működő közösségeket, és szorítja perifériára a négereket. 1982-ben „Az állam a feketék ellen” c. művében tette és érvelte meg azt a kemény állítását, hogy az állami intervencionizmus nagyobb akadályokat gördít a feketék társadalmi beilleszkedése elé, mint a fanatikus rasszizmus, a fehér identitarizmust és a negatív diszkrimináció. A legrosszabb ötletként a minimálbért nevezte meg, mert az drasztikusan szűkíti az alacsonyan képzett – jobbára fekete – munkavállalók foglalkoztatási lehetőségeit.

Williams professzor nem csak a szocialisták által imádott jóléti államot kritizálta, hanem lelkesen hirdetett antikapitalista téveszméiket és tévhiteiket is megcáfolta. „Dél-Afrika küzdelme a kapitalizmus ellen” c. kötetében az apartheid és a kapitalizmus összeegyeztethetetlenségét mutatja ki, hiszen a kiváltságokon, előjogokon és előre kiosztott pozíciókon alapuló intézményesített szegregáció, illetve a faji alapú jogkorlátozás összeférhetetlen a szabad piacgazdasággal.

Eltökéltsége haláláig lankadatlan maradt, szerteágazó munkásságáról másfél száznál is több publikációja tanúskodik. Számos tudományos folyóirat rendszeres vendégszerzője volt, és olyan népszerű orgánumokban is hallatta a hangját, mint a Wall Street Journal vagy a Newsweek. Nívós tudományos munkássága mellett személyisége is roppant értékes emberré tette.

Ismerősei rendkívül kedves, közvetlen és szeretetteljes emberként emlékeznek rá.

Walter Edward Williams, közgazdász, jogtudós, a George Mason Egyetem tanára nagy ember volt, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a szabadság ügyében végzett munkájával. Nyugodjon békében!

Hogyan uszítottak a kommunisták a „zsidó” kapitalizmus ellen?

1945 nyarán az MKP azzal a dilemmával nézett szembe, hogyan egyeztesse össze az antifasizmust az antiszemita paraszti tömegek megnyerésével? Pelle János írása.