1942. november 25-én egy cikk jelent meg a New York Times tizedik oldalán, amely szerint kétmillió zsidóval már végeztek a nácik a megszállt Európában, és további négymillió lehetséges áldozatról szólt – kezdi provokatív cikkét az Arutz7 izraeli portálon Steve Frank.
A holokauszt híreit Amerikában a szerző szerint nagyrészt figyelmen kívül hagyták, kivéve két embert: Ben Hechtet, a sikeres zsidó forgatókönyv-írót és Peter Bergsont, jobboldali cionista aktivistát.
A két férfi összefogott, és rendezvényt szervezett a patinás Madison Square Gardenbe 1943 márciusában: céljuk a maradék négymillió zsidó megmentése volt.
Frank felidézi, hogy a holokauszt hírei már 1942 nyarán elérték a Zsidó Világkongresszus svájci irodájától az Egyesült Államok kormányát. A Gerhard Riegner által küldött távirat szerint ekkor kétmillió zsidó volt halott.
A cikk szerint az Egyesült Államok kormánya érdektelenül fogadt a hírt, a lapok nem címlapon, hanem kis hírben közölték azt.
„Az amerikai kormány, a média és az amerikai-zsidó vezetők borzasztó érdektelenségét az európai zsidók szenvedésével kapcsolatban jól leírják az olyan könyvek, mint a While Six Million Died [Mialatt meghalt hatmillió ember], The Abandonment of the Jews [A zsidóság magára hagyása], Buried by the Times [Eltemetve a Times cikkei között], vagy újabban a The Jews Should be Quiet [A zsidók hallgassanak]”.
Hecht ekkoriban már 35 könyv és közel 70 forgatókönyv szerzője volt, utóbbiak között szerepelt a Scarface, Alfred Hitchcock Spellboundja és a Gone With the Wind.
Hatszor jelölték Oscar-díjra, és kétszer nyert.
Bergson ekkor 25 éves volt, és Izrael első főrabbijának, Avraham Jicak Hakohen Kuknak volt az unokaöccse. A jobboldali cionizmus atyjának, Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkijnek megbízásából ment Amerikába, hogy forrásokat teremtsen elő az európai zsidóság megmentésére.
A két férfi együtt tervezte meg Madison Square Gardenben tartott felvonulást, amelynek címe We Will Never Die [Sosem fogunk meghalni] volt. A rendezvényen szerepelt zenekar, kórus, közel ezer fellépő, és húszezres tömeget vonzott, köztük Franklin Delano Roosevelt nejét.
Az eredmény azonban így is lehangoló volt. Kurt Weil zeneszerző, fellépő így fogalmazott: „csak annyit értünk el, hogy megríkattunk jó pár zsidót, ami nem egyedi teljesítmény”.
Hecht talán kicsit igazságtalan módon az amerikai zsidó sajtót okolta, amely szerinte „hallgatott” az eseményekről.
A háborút követően Hecht hajót vett, amely 1947-ben 800 holokauszt-túlélőt vitt Izraelbe. A hajót a britek megállították, utasait Cipruson internálták.
A hírhedt Kasztner-pert követően regényt írt, amelyben – szintúgy durva szavakkal – a magyar-zsidó ügyvédet okolta a holokauszt magyarországi eseményeiért.
Hecht karrierjét feláldozva a zsidó nép kedvéért, 1964-ben halt meg szívrohamban.
Menachem Begin, későbbi izraeli miniszterelnök így írt róla: „Ben Hecht úgy forgatta a tollát, mint más a kardot”.
Bergson rövid ideig Kneszet-képviselő volt Izraelben, majd csalódott a politikában, mert szekuláris államot akart látni, a vallás komoly szerepét Izraelben nem tudta elfogadni.
Frank azzal zárja cikkét, hogy ma is vannak, akik tömegesen akarnak zsidókat ölni – például az iráni rezsim –, mégis sokan nem vesznek erről tudomást.
„Hol vannak a mai Ben Hechtek és Peter Bergsonok” – teszi fel a kérdést.
