A világ számos vezetőjével ellentétben Vlagyimir Putyin nem siette el, hogy gratuláljon Joe Bidennek a választási győzelme alkalmából. Az orosz államfő joggal számíthat arra, hogy az újdonsült demokrata elnök konfrontatív politikát folytat majd vele szemben. Valószínűleg nem kell sokat várni a két vezető közötti első pengeváltásra.
Vlagyimir Putyinról közismert, hogy nem felejt, és nem is bocsájt meg, Joe Bidennel kapcsolatban pedig van mit nem elfelejtenie.
Barack Obama volt demokrata elnök egykori helyettese ugyanis nem rejtette véka alá a Dmitrij Medvegyev iránti rokonszenvét, amikor az 2008 és 2012 között orosz elnök volt, tandemben az éppen miniszterelnökként regnáló Putyinnal. Biden akkoriban abban reménykedett, hogy a liberálisabb felfogású Medvegyev nem csak egy ciklusra marad orosz államfő, és háttérbe tudja szorítani az oroszlánkörmeit a csecsenföldi vérfürdővel és az ellenzékkel szembeni brutális fellépéssel akkorra már megmutató Putyint.
Putyin azonban 2012-ben (az orosz ellenzék meggyőződése szerint csalással) visszatért az elnöki székbe, ahová már-már odaragasztotta magát, olyannyira, hogy Joe Biden hatalomra kerülésével immár az ötödik amerikai elnökét fogja „fogyasztani”.
Nem az amerikai elnökválasztás utáni szavazatszámlálás körül kialakult huzavona a fő oka annak, hogy a Kreml vonakodott gratulálni Bidennek.
Putyin és Trump között feltűnő volt a „kémia”, főleg az Obama-elnökséggel összehasonlítva. Emlékezetes az a momentum, amikor Trump kettejük Helsinkiben lezajlott találkozója után Putyin „narratívája” mellett állt ki szembe menve az amerikai titkosszolgálatok véleményével, már ami az orosz beavatkozást illeti a 2016-os amerikai választási folyamatba.
Az orosz gratuláció hiánya főleg 2016-hoz képest szembetűnő, amikor is nagy volt a lelkesedés Moszkvában az amerikai elnökválasztás után. Az orosz fővárosban Trump arcával dekorált tárgyak jelentek meg, az orosz hadsereg boltja pedig tíz százalékos árengedményt kínált az amerikai állampolgároknak Trump beiktatása napján. A veterán ultranacionalista politikus, Vlagyimir Zsirinovszkij párttársaival pezsgőt bontott a republikánus politikus győzelmére.
Bidennel a Fehér Házban viszont szinte borítékolni lehet a Washington és Moszkva közötti növekvő feszültségeket.
Elég csak arra gondolni, hogy a demokrata politikus a kampányban kijelentette: az Egyesült Államok és szövetségesei biztonságára a legnagyobb veszélyt Oroszország jelenti. Vészjósló a Kreml számára az is: Biden ígéretet tett arra, hogy a demokratikus országokat összefogva világszerte fellép az autoriter hatalmak ellen. Annál is inkább, mivel a 2020-as elnökválasztási folyamatban az orosz beavatkozási kísérletek, illetve dezinformációs kampány fő célpontja éppen Biden volt.
A leendő demokrata elnök emellett a várakozások szerint helyreállítja az Egyesült Államok és a NATO viszonyát, sőt megerősíti az észak-atlanti katonai szervezetet. Mint a politikus nemrég írta:
„Ahhoz, hogy szembeszálljunk az orosz agresszióval, a NATO katonai készségeit fokozni kell, miközben erősíteni kell azt a képességét, hogy védekezzen a nem hagyományos fenyegetésekkel szemben, mint például a fegyverként használt korrupció, a dezinformáció, a kiberlopás”.
Biden szerint „Oroszországnak valódi árat kell fizetnie azért, hogy megsérti a nemzetközi normákat, ki kell állnunk az orosz civil társadalom mellett, amely időről időre bátran szembeszáll Vlagyimir Putyin elnök kleptokrata autoriter rendszerével”.
Moszkvában mindkét „vállalást” biztonsági kockázatként értékelik. Putyinnak ugyanis meggyőződése, hogy Washington, illetve a CIA szponzorálta a posztszovjet térségben a 2000-es évektől lezajlott úgynevezett színes forradalmakat, amelyeknek eredményeképp Nyugat-barát, illetve Moszkvával ellenséges vezetés került hatalomra Grúziában és Ukrajnában.
Az orosz vezetés a demokrácia nyugati országok általi előmozdítását a belügyekbe történő beavatkozásként értékeli.
Ha Biden valóban ráerősít a „demokráciaexport” politikájára a posztszovjet térségben, akkor mélyülhet a konfrontáció Washington és Moszkva között, esetleg Putyin az új elnök beiktatásáig elkeseredett lépésekre szánhatja el magát.
Például a nyári hadgyakorlatokon előkészített hadműveletekkel megpróbálhat újabb területeket elfoglalni Dél-Ukrajnában, hogy közvetlen szárazföldi összeköttetést létesítsen a 2014-ben egyoldalúan elcsatolt Krím-félszigettel.
Biden korábban erőteljesebb amerikai támogatást ígért Ukrajnának, és egyben felszólította Moszkvát, hogy hagyjon fel az agresszióval és megszállással.
Ukrajnánál álljunk meg egy szóra, és nem csak azért, mert ez az ország kis túlzással majdnem romba döntötte a Trump-elnökséget, hiszen az úgynevezett impeachment-eljárás Trump ellen a hivatalban lévő elnök és ukrán kollégája telefonbeszélgetése kapcsán indult, amelyben az amerikai elnök nyomást gyakorolt Volodimir Zelenszkijre annak érdekében, hogy az ukrán hatóságok indítsanak eljárást Biden és fia ellen, azzal zsarolva Kijevet, hogy visszatartja a neki szánt 400 millió dolláros katonai segélyt.
Ebből is kitűnik, hogy ez az ország Biden pályafutásában is fontos szerepet játszott.
A politikus ugyanis alelnökként „Ukrajna-felelős” is volt. Obama helyetteseként ötször is járt Kijevben, telefonon pedig rendszeresen egyeztetett Petro Porosenko akkori ukrán államfővel. Biden nem véletlenül jegyezte meg, hogy már többet beszél ukrán hivatali kollégájával, mint a saját feleségével.
Az idei elnökválasztási kampány alatt felmerült a veszélye annak is, hogy Ukrajnán feneklik meg Biden újraválasztása is, miután egy amerikai bulvárlap nyilvánosságra hozta a rossz nyelvek szerint orosz titkosszolgálati segítséggel megszerzett állítólagos aktákat a demokrata elnökjelölt fiának kétes ukrajnai üzleteiről, amelyekről az akták szerint Biden is tudott. Az ügyet republikánus szenátorok alaposan megvizsgálták a kampány finiséhez közeledve, de csak annyit tudtak megállapítani, hogy Hunter Biden tagsága a legnagyobb ukrán gázcég, a Buriszma vezetőségében „problematikus”, de nem találtak bizonyítékot arra, hogy apja alelnökként az ő védelmében követelte volna Viktor Sokin akkori ukrán főügyész eltávolítását. Sokin kirúgását egyébként más európai és amerikai tisztviselők is sürgették, miután semmit nem tett a korrupció megfékezésére, ráadásul a főügyész nem akkor vizsgálódott a Buriszma ügyében, amikor Hunter Biden igazgatósági tag volt.
A Biden-elnökség nagyobb valószínűséggel vesz majd részt a kelet-ukrajnai békekötésről tartott nemzetközi tárgyalásokon (Trump teljesen közömbös volt a tárgyalások iránt), ami ukrán várakozások szerint azt eredményezheti, hogy Oroszország kénytelen lesz kivonulni a háború sújtotta területről.
Ukrajna mellett a Washington és Moszkva közötti konfrontáció forrása lehet Belarusz is. Biden bírálta Trumpot, amiért az nem reagált a Lukasenka-rezsim által az ellenzéki tüntetők ellen elkövetett erőszak kapcsán. A demokrata politikus ígéretet tett arra, hogy kiáll a demokráciát követelő fehérorosz ellenzék mellett, és keményebb szankciókat vezet be Lukasenka ellen.
Belarusz azonban kulcsfontosságú szövetségese a Putyin-rendszernek, egyfajta pufferzóna a Nyugat, a NATO és Oroszország között.
Moszkva itt is elkeseredett lépésre szánhatja el magát Biden beiktatása előtt: az orosz biztonsági szolgálatokat küldheti Lukasenka segítségére, hogy az rövid úton „rendezze le” a népfelkelést.
Bidennek emellett már elnöksége legelején foglalkoznia kell majd a Navalnij-mérgezéssel, amelyre a Trump-kormányzat lényegében nem reagált. Az orosz ellenzéki vezető elleni, vegyi fegyverrel elkövetett gyilkossági kísérlet miatt a Magnyitszkij-törvényhez hasonlóan (amely emberi jogi vétségekért szankciókat helyez kilátásba orosz tisztviselők ellen) büntetőintézkedésekre számíthatnak a feltételezett elkövetők, akikről az amerikai titkosszolgálatoknak nyilván vannak információik.
A multilateralizmust a zászlajára tűző Biden – amint már fentebb említettük – megerősítené a NATO-t, ami újabb súrlódások forrása lehet a két ország között.
A 2014-es orosz katonai doktrína egyébként is alapvető veszélyforrásnak nevezte a katonai szövetséget az orosz nemzetbiztonságra nézve.
Moszkvában botrányosnak tartják, hogy a posztszovjet térség országai közül három már be is lépett a NATO-ba (Észtország, Lettország, Litvánia), kettő pedig megkezdte a belépési folyamatot (Ukrajna, Grúzia).
A Putyin-rezsim a 2008-as grúziai, és a 2014-ben kezdődött kelet-ukrajnai konfliktussal igyekezett megakadályozni ezt a folyamatot. Mindkét országban bevetette az orosz hadsereget ennek érdekében. Ha a NATO nem lesz hajlandó belátható időn belül felvenni ezeket az országokat a tagjai közé, akkor azzal lényegében vétójogot biztosít Moszkvának.
A Nyugat és Oroszország szembenállását tovább mélyítheti, hogy Putyin alapvető érdeke ellenségnek beállítani az Egyesült Államokat azért, hogy igazolja a belföldi politikai elnyomást.
Ráadásul az elmúlt hónapokban demokráciát követelő tüntetések kezdődtek olyan posztszovjet országokban, mint Belarusz, Kirgizisztán és Grúzia, de a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő geopolitikailag „szeizmikus” térségben háborúk is vannak: egyrészt folytatódik a kelet-ukrajnai konfliktus, másrészt pedig Azerbajdzsán és Örményország súlyos harcokba bonyolódott a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabah miatt. Ezekre a problémákra Biden várhatóan határozottabban reagál majd, mint hivatali elődje.
Az új hidegháború aligha hagy alább, az orosz elnök minden bizonnyal igyekszik majd jelentős károkat okozni Washingtonnak és szövetségeseinek.
A kapcsolatok helyreállításába ugyanis a Kreml kizárólag akkor menne bele, ha Washington „kapitulálna” előtte, ami aligha érné meg a Fehér Háznak.
Putyinnak azonban lehet, hogy nem is nagyon van szüksége arra, hogy a Biden-kormányzat „kapituláljon” előtte. Elég, ha az új amerikai hatalom megismétli az Obama-vezetés teljesítményét, amelyet az orosz elnök nem is titkoltan megvetett: gyengének és határozatlannak tartotta, és erre volt is némi oka.
Obamáék ugyanis a fent említett Magnyitszkij-törvény elfogadását ellenezték, végül a Kongresszus vitte át az új jogszabályt. Obama korábban vörös vonalat jelölt ki Basár el-Aszad számára, mégsem lépett, amikor a szíriai elnök saját népe ellen vetett be vegyi fegyvert. A korábbi demokrata elnök csapatának nem volt ahhoz sem szava, amikor Putyin elindította az orosz katonai beavatkozást Szíriában Aszad oldalán. Obama visszafogottan reagált a Krím annexiójára is, és nem engedélyezte a Javelin páncéltörő rakéta eladását Ukrajnának, amit viszont Trump megtett.
Emellett Bident alighanem egy ideig le fogja foglalni a koronavírus utáni gazdasági helyreállítás menedzselése és a Demokrata Párton belüli ideológiai csatározás.
Összességében azonban valószínűleg nem kell sokat várni arra, hogy kiderüljön: Biden készen áll-e arra, hogy felvegye a kesztyűt Putyinnal szemben, és fellépjen a Kreml urának azon törekvés ellen, hogy ellenőrzése alá vonja a posztszovjet térséget, illetve az újdonsült demokrata elnök – ígéretének megfelelően – zászlajára tűzi-e a rendszerváltás elősegítését az autoriter rezsimekben.
